Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
Evangélikus Élet 2010. december 19-26. » 25 Novellaíró-pályázatunk anyagaiból Kicsi Hópelyhecske nagy utazása Áldást osztó fenyőfák Hópelyhecske megszületni készült. Felhőanyja hasában kucorogva-mocorogva sok ezer testvérkéjével együtt várta már az áhított percet, amikor útnak indulhat a titkokkal teljes ismeretlenbe, le a földre, az embervilágba. Vajon milyen lehet ott az élet, a láthatatlan messzeségben? S hogyan fogadják majd az emberek az érkezését? Észreveszik egyáltalán? - tűnőfogva, együtt ünnepelték a varázslatos karácsonyt. Az ünnepet számukra soha nem a tárgyi ajándékok tették széppé és meghitté, hanem a szeretet, a béke, az öröm, amellyel egymást a hétköznapokban is megajándékozták, valamint az, hogy együtt tudtak figyelni az Isten igéjére, ezért tudtak egymásra is figyelni. „Milyen szép is volt!”- sóhajtott fel dött el gyakorta Hópelyhecske anyja körülölelő biztonságában. Azonban a töprengés ideje tovatűnt, hisz indulnia kellett. És útra kelt... Az éteri magasságokban még hallotta az angyalok mennyei muzsikáját, amint dicséretet mondanak az ég és a föld Urának, és imádják Jézust, a világ Megváltóját, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, s aki mégis kész volt kicsiny, törékeny csecsemőként erre a világra jönni s alászállni az égből, miként egy tiszta, icipici hópelyhecske. Az angyalok öröméneket zengtek fent az égben, úgy, mint valamikor régen, az idők teljességében, amikor megszületett a Messiás. Karácsony volt lenn, a földön és fenn, az égben... Hópelyhecske csak szállt, csak szállt, s mindeközben testvéreivel víg táncot járt. S amint egyre ereszkedett lefelé a tér és az idő véges világába, úgy halkult az angyali kórus vidám éneke, s nőttön-nőtt a csönd és a sötétség. „Mi végre születtem? Hová kell leesnem? Hol a helyem?” - visszhangozta a mélyfekete éjszaka a hófehér pihécske kérdéseit. Kisvártatva választ kapott mindezekre, amikor nagy lendülettel megjelent a szél, s ezt mondotta: „Egyet se félj, piciny barátom, én a helyet számodra megtalálom, ahol élned s halnod kell! Csak bátran bízd rám magad, hisz én azért születtem, hogy az útkeresőket jó irányba tereljem!” S azzal a szél a hátára kapta Hópelyhecskét, s ő repült vele kecsesen és önfeledten. Egy kisváros fölé érkeztek, amelynek karácsonyi fényei már messziről integettek. A köztéri karácsonyi zene betöltötte a hideg utcákat, amiképpen a frissen sült mákos kalács illata a meleg szobákat. Hópelyhecskével röptében megesett, hogy néhány ház ablakán belesett. Az egyik hajlék ablakában állt egy öregapó, akinek haja fehér volt, mint a hó. Botjába, egyetlen támaszába kapaszkodva nézett ki az ablakon, elmerengve a régi szép időkön, amikor még a mindig jó kedélyű felesége kezét a szépkorú bácsi, akinek ugyan már hajlott volt a háta, de egyenes a tekintete. Egyenes, tiszta tekintettel nézett a múltba s a jövőbe is, ahogyan azt hitvese, az áldott emlékű asszony is tette egykoron. Bár a neje elment a minden élők útján, de otthagyta a házban a derűjét. „Attól, hogy a hajam deres, a kedvem még lehet derűs" - csendültek fel lelkében hőn szeretett felesége szavai, akinek messze hangzó kacagása áthatol még az idő egyre sűrűsödő szövetén is, és akinek évtizedek múltán is úgy tudta megfogni a kezét, mint azon a csendes, hóeséses téli délutánon, amikor hirtelen virágba borult minden. Amikor az ablak előtt állva, gondolataiba merülve a kedves aggastyán megpillantotta az első szikrázó hópihét, Hópelyhecskét, határtalan öröm tündöklött fel arcán, mintha valami földöntúli boldogság kerítette volna hatalmába. Hópelyhecske gyermeki áhítattal figyelte az öregurat, belefeledkezve annak „deres derűjébe”. Amikor még a szent adventben, az égi magasságban felhőanyja védelmet nyújtó ölében várakozott arra, hogy megszülethessen, hallotta, amint az angyalok így társalognak egymással: „Aki mást felüdít, maga is felüdül.” Pontosan ezt érezte most ő is, s ezzel az üdeséggel folytatta tovább útját. „Mennünk kell tovább, még nem érkeztél meg!” - szólította meg a szél. Hópelyhecske perdült-fordult a szélben, kedvesen, ünnepien, szépen, hisz ő a táncával ünnepelte az Úr Jézus megszületését. Békés, nyugodt volt a táj, a gyermekek vidám dala is ünnepi ragyogást hozott az éjszakába, amint kántálni jártak házról házra. Az egyre sűrűbben hulló hó is megfényesítette az estét s az emberek kedvét. Kivéve azt a marcona külsejű férfiúét, aki nem engedett a leikébe ragyogást, csak hideg nyafogást. Lábát terpeszbe téve, vállán egy hatalmas hólapáttal állt udvarán, miközben fenyegetően nézett Hópelyhecskére és sok-sok testvérére, s ajkáról nem akart szűnni a nyafogás. Ahogy sűrűsödött a hóesés, úgy sűrűsödtek a méltatlankodó szavak, amelyek száját elhagyták. „Nem szeretem a fehér karácsonyt, nem szeretem a hóesést, csak a baj van vele, mert folyton lapátolni kell!” - szajkózta szakadatlan. Majd szemeit a földön elterülő fehér anyagra szegezve, hányta a havat megállíthatatlanul. S miközben fagyos tekintettel és dühödt hévvel csak lapátolt és lapátolt, nem vette észre, hogy elásta magát a zúgolódás és az örömtelenség jégvermébe. Már nem tudott az égre nézni és gyönyörködni a hóesésben, mint valaha, kizárólag a földre fókuszálta minden figyelmét és erejét, ezért vált ilyen földhözragadttá. Nem tudott felfelé nézni, csak görcsösen lefelé. Már nem tudott és nem is akart felemelő, ünnepi pillanatokat megélni, csak lefelé húzókat. Nem foglalkozott sem a karácsony ünnepével, sem a szemet, szívet gyönyörködtető hóeséssel. Ez az ember szomorú látványt nyújtott onnan felülről is, ahonnan Hópelyhecske figyelte őt. A könnyed, játékos hópihe nehéz szívvel folytatta tovább útját. Hűséges jó barátja, a szél a kisvároson kívülre repítette, s ő meglátott egy hegyekkel körülölelt tavacskát. „Megérkeztél!” - mondta a lengedező szél. „Ide kell lehullanod, itt a helyed! Később még találkozunk!” S ezzel a mondattal a szél elillant, otthagyva a picike hópihécskét. „Ég áldjon!” - köszönt el Hópelyhecske. A tó befagyott víztükrén vidáman kurjongató gyerekek korcsolyáztak. Egy kisfiú éppen elesett a jégen, s keserves sírásra fakadt. De amint meglátta, hogy esni kezd a hó, nyomban elszállt a szívéből a bú. „Hurrá, hull a hó!” - kiáltotta örömittasan. Felállt, magasba emelte a karjait, s Hópelyhecske éppen a kisfiú kezében landolt. „Milyen csodálatos vagy, Hópelyhecske!” - mondta a gyermek. A picinyke hópihe a kislegény örömtől ragyogó szemeinek tükrében meglátta önmagát. „Milyen kicsike vagyok, s ennek a gyermeknek mégis milyen nagy örömet jelentek! Ezért a pillanatért érdemes volt megszületnem - gondolta magában. - Mindjárt elolvadok a gyönyörűségtől!” S a kisfiú meleg tenyerében valóban olvadni kezdett. Nem volt számára fájdalmas az átalakulás, a szilárd halmazállapotból való elmúlás. Pici, fehér teste átlátszó, tiszta vízcseppé változott, végiggördült a kisfiú kezén, lemosva róla a maszatot, majd belehullott a fekete földbe. Ám nem maradt örökre ott, nem nyelte el a föld örökre. Másnap délben, amikor a harangok megkondultak, a simogató napsugarak hangját hallotta, amint őt hívják. Felkelt hát a szorongató rögök közül, s mint láthatatlan, de nagyon is valóságos pára visszatért oda, ahonnan elindult: az égbe. Az égbe, amely nincs is olyan nagy messzeségben, mint ahogyan mi, földön küzdő emberek sokszor gondoljuk. Hisz az első karácsonykor, amikor az Úr Jézus megszületett, az ég a földre szállt. Egyszerűen, tisztán, mint a hópehely. S ez a csoda ma is megtörténhet mindazok életében, akik átélik, mi is az igazi karácsony, akik engedik, hogy az ő szívükben is megszülessen a Szabadító. Egyszerűen, tisztán, mint a hópehely... ■ Koczogh Julianna „Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz, a melyet vévé« az ember, elvete az ő mezejében; a mely kisebb ugyan minden magnál, de a mikorfelnő, nagyobb a veteményéknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak ágain’.’ (Mt 13,31-32) „Gyermekkorom tükörcserepei” - jutnak eszembe Sütő András szavai a három fenyőfára gondolva, melyek szinte három évtizeden át díszítették a szülői ház udvarát. Még gyerekek voltunk, mikor apám öt fenyőfát ültetett, hogy majd ha felnőnek, a tobozokat fel tudja használni koszorúkészítéshez. Apám ugyanis könyvelő volt, de otthon egy nagy kertes ház gazdaságát vezette, ahol virágtermesztéssel és koszorúkészítéssel foglalkozott anyámmal együtt. Ez a pluszjövedelem jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a hetvenes években új házat építhettünk. Évente többször kiment a család az erdőbe fenyőtobozt szedni a koszorúkhoz. Ezt próbálta apám megkönnyíteni az udvarra ültetett fenyőkkel. A fák szinte észrevétlenül felnőttek, velünk együtt, megszokta őket a szemünk, belenőttek a tudatunkba. Az alsó ágaikat az évek során felhasználtuk a koszorúkhoz. Egyre magasabbra nőttek, elhagyták a házat, belenyúltak az égbe. Az egyiket jó néhány éve ki kellett vágni, túl sok fényt elvett, elnyomta a gyümölcsfákat. Néhány éve már toboz is termett. Igaz, másfajta, mint amilyet megszoktunk. Közben a szüleim megöregedtek, mi kirepültünk a családi fészekből, a koszorúkészítés is abbamaradt. A fák pedig egyre nőttek, gyönyörű látvány volt, amikor tavasszal kirüra lássam őket. Akkor még nem gondoltam, hogy ennyire megvisel majd a hiányuk. A favágás napján nem voltam otthon. Egész nap ott járt az eszem, féltettem anyámat, hogy beleroppan. Délután telefonált, hogy kivágták a fákat. Elmondta, hogy az egész utca összegyűlt, mindenki segíteni próbált. A hatalmas fák ágait vitték haza karácsonyfának, de még így is tele az egész udvar. Uram Isten, gondoltam, olyan lehet az egész, mint egy hatalmas temetés. Leírhatatlan fájdalmat éreztem. Egész éjjel nem aludtam semmit. Úgy éreztem: a gyermekkorom egy részét most tépték ki a lelkemből. Hiszen ezek a fák éltek, észrevétlenül ott éltek közöttünk, láttak bennünket felnőni, óvtak, takartak bennünket a naptól, a havasok tiszta levegőjét hozták közénk a poros, kibírhatatlanul forró nyarak idején. És mától nincsenek többé. Két nap múlva tudtam csak hazamenni. A látvány, ami fogadott, nagyjából fedte az elképzeléseimet. Felmásztam a hatalmas, kidöntött farönkökre, és szétnéztem. A három nagy fa három templomba került. Oldalsó ágait hordták az emberek. Milyen jó, hogy sok családnak nem kellett pénzért vennie a karácsonyfát! A fák törzséből gerendát vágatunk, megerősíteni vele a ház tetőszerkezetét. Egy fenyő megmaradt az ötből. A kivágott fák alatt három kis fenyőcsemetét vettünk észre, amelyek teljesen eltörpültek a nagy fák árnyékában. Van tehát utánpótlás, és még ültetünk is. Egyre többet gondolok arra, hogy ezek a fák önmagukat adták jótékonyan, testük feldarabolódott, hogy gyeztek. Rengeteg galamb fészkelt rajtuk. Tíz éve már, hogy apám meghalt. A sírjára is jutott minden évben a fenyőágakból. Egyik nyáron nagy vihar volt. Anyám félni kezdett, hogy a szél kicsavarja a hatalmas fákat, és összetörik a háztetőt. Tavaly sok fát tépett ki a vihar a környéken. Ekkor kezdtünk el azon gondolkozni, hogy ki kell vágni a fenyőket. Úgy éreztem: a legszebb dolog egy fenyő életében, ha karácsonyfaként fejezi be pályafutását. Az ünnep előtti hétre betervezett favágás előtt még egyszer hazautaztam, hogy utoljások házban gyűljön meg rajtuk a karácsonyi láng. Bizonyára tűzifa is lesz belőlük, hogy melegedjenek az emberek. Akárcsak Krisztus, aki önmagát adta, hogy éljünk általa. Egy hatalmas temetés, hogy élet fakadjon belőle. A fenyők áldást osztó, kitárt karjai alatt több százan vették magukhoz Krisztus testének és vérének jegyeit. A fájdalom lassan elmúlik. Megmarad a reménység, hogy örömet szereztünk vele másoknak. Tavasszal fát ültetünk, még többet, mint ahány volt. Talán felnőve áldássá lehetnek majd mások életében. ■ Orosz Otília Valéria
