Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
20 -« 2010. december 19-26. Evangélikus Élet A születés titkai Siger Köder Geburt Jesu című festménye ihlette gondolatok Nézzük meg jól ezt a festmény! A kép közepén meghitt békességben az Úr szolgálóleánya, Mária és a gyermek Jézus, aki pontosan ránk néz. Arra a világra tekint, amelyért küldetett. Nem simul bele az anyai ölelésbe, hanem kezét felénk tárva mintha csak azt mondaná: Csatlakozz a pásztorok és a bölcsek imádatához! A kép középpontja felett látható Józsefet mély álom nyomja el. Ebben a nyugtalan, különös testtartásban felfelé tekint, azt hallgatja, amit az álom angyalai féltő szeretettel helyeznek szívére: „Kelj fel, vedd a gyermeket és anyját, menekülj Egyiptomba, és maradj ott, amíg nem szólok neked, mert Heródes halálra fogja kerestetni a gyermeket.” (Mt 2,13b) A pásztorok már elmentek, csak két ember maradt ott: egy kislány és egy idős pásztor. Szent áhítattal fogják körül a gyermeket, térden állva és imádkozva. A félig nyitott pajtán keresztül bevilágító hold hideg sugara jelzi: megérkezett a fény az éjszakába. A körülötte lévő sötétség hatalmas. „A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be’.’ (Jn 1,5) A hold fénye az anyára és gyermekére vetül. Számos megható jelenet mellett e kép különös értéke az, hogy választ ad a legkíváncsibb emberek kérdéseire is. Ha valaki nem ismerné Jézus történetét, az isteni megváltás művét, az az ember is rátalálhat a nagy válaszra. Miért lett emberré az Isten? Azért lett kicsivé, azért alázta bele magát emberi történelmünkbe, hogy érthető, hogy befogadható és szerethető legyen. Amikor valaki megszületik, körülötte minden az élet diadaláról szól. Az előtte majdan kitárulkozó világról. Az élet kiteljesedéséről. Ebben az isteni születésben nem az a drámai, hogy Jézus Krisztus mennyire elhagyatott volt abban a félreeső istállóban. Nem a hideg éjszaka és az üldözés fenyegetése volt a legre'ttenetesebb. Sokkal inkább az, ami rá várt a felnőttek világában. Jézus számára a „kiteljesedő” világ kereszteket hozott. A megnemértettség, a kirekesztettség keresztjeit, s azon az utolsó jeruzsálemi látogatáson valóságosat is. E kereszteket is ábrázolta a művész, a féltetőt tartó, T alakú gerendákban. A jászolbölcső oldalán a Jézus keresztjére felszegezett vádiratot is olvashatjuk: „INRI”, azaz Iesus Nasarenus Rex Iudaeorum, Názáreti Jézus, a zsidók királya. De e felirat egyben emlékeztet Krisztus perének legsúlyosabb szóváltására is. Arra a gondolatra, amellyel a vádlott Jézus vádlóvá lép elő. Amikor Jézus így szólt Pilátushoz és minden az emberhez: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra” (Jn 18,37) Karácsony az isteni Igének, az isteni igazságnak, az isteni szónak, az isteni üzenetnek (görög szóval a logosznak), jó hírnek, az evangéliumnak a testet öltése. És minden más, amit még az ünnep rejteget magában, ami évszázadok alatt hagyományként rárakódott karácsonyunkra, voltaképpen csak ráadás. Ráadás ajándék a fűtött otthon melege, a család szeretete, az apró vagy drága ajándékok sokasága és az örökzöld fenyő illata, az asztalon gőzölgő meleg vacsora. De mindezek ellentéte, a karácsonykor lelkünket mardosó hiányok: a család és a szeretet hiánya, a magány, a bánat, egyszóval minden üresség valójában ettől az egy isteni igazságtól, a bölcsőben már elrejtett kereszttől való távolságunkat mutatja meg. Az ég valójában azért nyílt meg a betlehemi éjszakában, hogy Isten ebben a Szolga Királyban felénk nyújtsa kezét, és békét hirdessen közelieknek és távoliaknak egyaránt. ■ Szarka István HIRDETÉS___________________________________________________________________________________ Az Ordass Lajos Baráti Kör közgyűlésének határozata értelmében emléktáblát állítunk a tíz éve elhunyt Kendek György hitvalló lelkész emlékére az Evangélikus Papnék Johannita Szeretetotthonának (Kistarcsa, Szent László u. 2.) falán. Az avatási ünnep december 27-én 15 órakor lesz. Erre az alkalomra szeretettel várjuk Kendeh György tisztelőit és az emlékezésben részt venni kívánó testvéreket. Az Ordass Lajos Alapítvány kuratóriuma HIRDETÉS___________________________________________________________________________________ Isten mindig nagyobb! - Id. Kendeh György portréja Id. Kendeh György lelkész életéről - halálának tizedik évfordulójára - Isten mindig nagyobb! címmel a Zákeus Médiacentrum készített filmet. A portréfilm premierje december 25-én, szombaton 19 órakor lesz a PAX Televízión. Ismétlés december 26-án, vasárnap 13.45-kor. A kolozsvári lelkészgyerek tizenéves korában élte meg az első kitelepítést, Kolozsvárról Budapestre. Apja korai halála után ő is a lelkészi hivatást választotta. 1950-ben Ordass Lajos püspök mellett való kiállása miatt az Andrássy út 60.-ban vallatták, majd a kistarcsai internálótáborba került. Hat hónap múlva szabadult, de lelkészi állásáról le kellett mondania. Nemsokára családjával egy Békés megyei tanyára telepítették ki. A hatvanas évek elején egyházi felettesei a Budapestről való távozásra kényszerítették, és a kistarcsai szeretetotthon gondnoki teendőinek ellátásával bízták meg. Nyugdíjazásáig elszigetelten, hűséggel végezte munkáját, úgy, hogy lelkésztársaival sem tarthatta hivatalosan a kapcsolatot. Az Élet kapujában Adventi koszorút gyakorta azok is vásárolnak vagy készítenek, akiknek már (vagy még?) fogalmuk sincs arról, hogy miről szól ez a történet. De oly magával ragadóan áhítatos hangulatú a koszorú! Szelíden pislákoló gyertyafényei puha melegséggel hatják át a komor, sötét december hangulatát, és talán egy kicsinykét még meg is lágyítják a kőkeménnyé lett emberi szíveket. A hagyomány szerint az első adventi koszorút egy német evangélikus lelkész - Johann Hinrich Wiehern - gyújtotta meg, állítólag 1839-ben, más adatok szerint valamivel később. Ám így ragyog fel számunkra a különbség az isteni igazság és a közönséges való között. Az isteni igazság sokkal fontosabb, mint a lexikonokban fellelhető szürke való. A 19. századi kereszténység kiemelkedő alakja volt Wiehern, aki ragyogó pedagógusként és megtért hívőként fordult elesett emberek felé, példát mutatva a hitből fakadó szeretet szolgálatára; a diakónia és a belmisszió nagy munkása ő. De most nem róla, hanem az általa szerkesztett adventi koszorúról van szó. Az első úgy készült el, hogy egy méretes kocsikerékre annyi gyertyát helyezett, ahány nap hátra volt a karácsonyi időszakig, majd naponta eggyel több gyertyát gyújtott meg. Ezzel a kocsikerékből készült koszorúval egy általa szervezett gyermekotthon árva vagy eltaszított gyermekeinek akart örömet szerezni. Kedves és meghitt alkalom lehetett a szerencsétlen sorsú gyermekek számára egy-egy esti áhítat, éneklés, elcsendesedés, gyertyagyújtás, majd utána a békében elköltött vacsora. A Wiehern lelkész által készített adventi koszorú úgy nézhetett ki, hogy a négy vasárnapot négy nagy fehér gyertya jelezte, és a négy fehér közé kerülhetett a hétköznapokat jelző hat piros vagy lila színű, kisméretű gyertya. A leggyakoribb a lila színű, mert az adventi időszak a felkészülés időszaka egy nagy születésnap megünneplésére. Ehhez hozzátartozik a lélek megtisztítása, azaz a keresztény értelemben vett bűnbánat, vagyis a megtérés fontos alkalma. Annyiban módosult az adventi koszorú gyertyaállománya, hogy a hétköznapokat ma már, a kapkodó, rohanó világban nem jelezzük egyegy gyertyával - mintha nem lenne rá idő. Szinte hirdetjük ezzel azt a szomorú tényt, hogy nekünk, modern embereknek már alig van időnk egy kicsit megállni, elcsendesedni és készülni a nagy ünnepre, hogy megállhassunk az Élet kapujának küszöbén, és hogy majd beléphessünk rajta Isten békességébe, szentségébe, örömébe, hogy mindez átjárja az ünnep szentséges napján a mi lelkünket is. Az advent időszakát őseink, akik még tisztelték és szerették az egyházi hagyományt, és igyekeztek ebben a lelkületben készülni az Úr Jézus születésnapjára, „kisböjtnek” is nevezték. Ezzel szintén arra utaltak, hogy testestül-lelkestül kell ünnepelni Isten szeretetének hatalmas csodáját. S a megfelelő lelki felkészülés kiemelkedő ünnepi alkalma, amikor a karácsonyfa díszbe öltözve otthonunk ékessége lesz, a várva várt szentestén meggyulladnak ágain a kicsinyke gyertyák, a pazar csillagszórók, és kerek szemmel feledkezünk bele a békességes örömbe, rövid időre magunk mögött hagyva minden gondot, problémát, és engedjük a lelkünket a mennyei szeretet sugárzásában megfürödni. A fenyőfa eredetét a szegedi Bálint Sándor által közölt népmonda így írja le: „Amikor Krisztus Urunk a földön járt, a gonosz emberek elől bujdosnia kellett. Az Úrnak ellenségei már nyomában voltak, amikor egy fenyőfához ért. Alig volt lombja, azért ágai rejtették el Jézust, aki így meg is menekült. Az Úr Jézus így áldotta meg az őt megmentő a fenyőfát: »Soha ne hullasd el a leveleidet. Akkor is virulj és zöldülj, amikor a többiek levéltelenül sorvadoznak. Te légy a legdélcegebb és legszívósabb minden társad között, élj meg mindenütt. Légy az emberek öröme, és emlékezetünkre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát.«” A karácsony kedves dísze az örökzöld fenyőfa, amelyet örömteli lelkesedésünkben, mintegy válaszul Istennek, fel is díszítünk. Nevezhetjük ezt az Élet fájának is, de nem önmagában véve. Az első életfáról a Szentírás elején olvasunk, Mózes első könyvének második fejezetében, ahol kiderül ősszüleink Istennel szembeni engedetlensége. S ennek az engedetlenségnek lett a szomorú következménye, hogy elvesztettük az istenközelségű édent. Ám maga Isten sietett segítségünkre egy másik fával, a golgotái keresztfával, amelyen szeretett Fia függött, hogy elszenvedje bűneink büntetését, Isten Bárányaként magára véve mindazt, aminek minket kellene terhelnie. S boldog örömmel adhatunk hálát a karácsonyfák csillagszórós világában azért, hogy „ügy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Nem csak a kárpit hasadt ketté. Az Élet kapuja nyitva, Jézus Krisztus nevében beléphetünk Isten üdvösséges örök országába, ahová hit által hivatalosak vagyunk! ■ Ribár János Döntés kérdése Megszülessen-e a gyermekünk, vagy sem? - tette szavazás tárgyává a kérdést az interneten egy amerikai házaspár. Amikor a közelmúltban hallottam a hírt, a magzat épp „vesztésre állt” vagyis nagyobb volt az esélye arra, hogy meghaljon - mivel a terhességet megszakítják -, mint arra, hogy életben maradjon és megszülessék. (A november 28-ai állás szerint a „döntéshozó szavazók” 77,63 százaléka az abortusz mellett voksolt.) Már önmagában a hír miatt is kellőképp felháborodtam, hát még akkor, mikor a műsorvezető felkonferálásából megtudtam, mi az „össznépi voksoltatási szándék” igazi oka: a férj és a feleség tíz együtt töltött esztendő után úgy érzi, még nem áll készen a szülői szerepre, és egyedül „nem tud” dönteni arról, hogy mit is tegyen... A továbbiakban már nem esett szó arról, hogy az érintettek hány évesek, milyen az anyagi helyzetük, mennyire szeretik egymást (vagy épp mennyire nem), de én ekkor már nem is ezen gondolkodtam. Azon tűnődtem, vajon miért nem tisztázták már korábban, még együtt járásuk idején, hogy ha egyszer majd összeházasodnak, akarnak-e gyermeket, vagy sem? És idővel, a jegyességük alatt hogyhogy nem került szóba ez a téma? Létezik, hogy közös életük első évtizedében fel sem merült ez a „probléma”? Bár ez a kis élet egyesek szerint talán csupán egy véleüen folytán foganhatott meg, mintegy „becsúszott” én hiszem, hogy nem így volt. Ő azért létezik, mert a mindenek Atyja úgy látta, most van itt az ideje az érkezésének. És ekkor már egy másik születés járt egyre a fejemben. Azé a gyermeké, akinek sorsáról szerencsére nem riadt, tétovázó „felnőttek” határoztak, hanem egy „felsőbb fórumon” döntöttek. Isten azt akarta, hogy az Ige testté legyen. Emberarcúvá, hozzánk hasonlóvá - mindenben, kivéve a bűnt. így Jézus világra jött, és születésére nemcsak a szülei vártak, hanem egy egész nép. Édesanyja vállalta őt. Földi apja pedig hosszas vívódás után, de ugyancsak igent mondott jövendőbelijére, a várandós asszonyra és annak születendő magzatára. Egyikük sem magára tekintett, hanem Isten akaratát tartotta szem előtt, neki engedelmeskedett, örömmel és ajándékként fogadva a gyermeket. így válhatott valóra a jóslat: „A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog. (...) Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme! Uralma növekedésének és a békének nem lesz vége a Dávid trónján és országában, mert megerősíti és megszilárdítja törvénnyel és igazsággal mostantólfogva mindörökké. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt!” (Ézs 9,1.5-6) Karácsonykor ennek a gyermeknek, ennek a fiúnak, Isten egyszülött Fiának a születésére emlékezünk. Mert ez a nap elsősorban nem az ajándékozás ünnepe kell, hogy legyen. Nem is a szeretető és a családé. Hacsak nem Isten szeretetének és a szent családnak az ünnepe. Rácsodálkozás egy gyermek világrajövetelére és évről évre történő emlékeztetés arra, hogy ő felnövekedvén a kereszthalálig menően engedelmes volt, így szolgálta mennyei Atyját, az Urat, hogy nekünk valódi, élettel teli életünk lehessen vele, benne és általa a közelgő 2011-es esztendőben is itt a földön és örök életünk halálunk után. ■ Gazdag Zsuzsanna
