Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
Evangélikus Élet FÓKUSZ 2010. december 19-26. » 7 ► A Magyarországi Evangélikus Egyház püspökeinek szolgálatairól, főbb megnyilatkozásairól az Evangélikus Élet olvasói folyamatosan értesülhetnek a különböző eseményekről tudósító híradásokból. Mindemellett az egyházkerületek lelkészi vezetői a hetilapunk harmadik oldalán részükre fenntartott Egtájoló rovatban is kifejthetik havonta gondolataikat. így azután interjú viszont kétségkívül meglehetősen ritkán készül velük. Ittzés János püspök megszólaltatását azonban ezen túlmenően is indokolja az a körülmény, hogy - jóllehet a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület éléről csak mintegy fél esztendő múlva vonul nyugállományba - 2006 áprilisától betöltött elnök-püspöki tisztségéről már ez év novemberében lemondott...- Híveink számára nem kell Önt bemutatnunk, a világi sajtó azonban mintha csak mostanában, elnökpüspöki tisztségének utolsó évében kezdte volna igazából „felfedezni”. Beszélgetésünk előtt néhány nappal - december elsején - a Magyar Televízió Záróra című adásának volt a vendége. E közel egyórás mélyinterjú során mindazon témák terítékre kerültek - a cigánykérdéstől az ügynökkérdésig -, melyeket a világi média egyházi vonatkozásban érdekesnek tart. Lapunk olvasóit ennél alighanem jobban érdekli, hogy melyek azok a kérdések, amelyeket Ön említene legfontosabbakként elnökpüspöki hivatalának négyéves időszakából...- Meghatározta ezt az időszakot az a kormányzat, amely többnyire nem szerzett kellemes perceket az egyházaknak. Kezdetben ideológiai távolságtartás, utóbb tényleges kényszerhelyzet is motiválta a hozzánk való kormányzati viszonyulást. A Záróra adásában is elmondtam, hogy az számunkra kifejezetten megalázó volt, hogy úgyszólván nem volt két egymás utáni tárgyalás, amikor ugyanazok a kormányzati illetékesek lettek volna a partnereink, mint előzőleg; vagy ha ugyanazok voltak is, nem ott folytatták, ahol az adott ügy tárgyalása félbemaradt. Ezt olykor rosszabb volt megélni, mintha kerek perec elutasítottak volna. Ebben a négy esztendőben - de talán a tíz évet is mondhatom - sokkal több mindent mondtam és tettem meg, mint amit saját álláspontom, véleményem alapján mondtam vagy tettem volna. Személyes véleményemet gyakorta voltam kénytelen alárendelni az egyház érdekének. Ha ugyanis az önérzetemre és emberi tartásomra gondolok, akkor én például már a második ilyen megalázó tárgyalás után nem ültem volna le velük az asztalhoz. Hogy mégis leültem, az részemről mégsem megalkuvás volt, hanem annak tudomásulvétele, hogy azokat is képviselnem kell, azokra is tekintettel kell lennem, akik árnyaltabban vagy talán másként, netán sarkosabban fogalmazva fejtenék ki az álláspontunkat. A másik nagyon fontos téma, amely nagyjából egybeesik elnökpüspöki szolgálatommal, valóban az ügynökkérdés. És nem azért, mert ez most felkapott téma, hanem mert úgy gondolom, hogy egyházunk közvéleményének egy jelentős része - kegyességi okból vagy másért - nem érti a dolog lényegét. Nevezetesen, hogy a megoldás nem az, hogy nem teszünk semmit, hanem hogy minél céltudatosabban, minél irgalmasabban, de minél tárgyszerűbben végére járjunk a dolognak. Engem leginkább az zavar, hogy mintha az Úris„A lutheri teológiának nincs alternatívája” Adventi beszélgetés Ittzés János leköszönt elnök-püspökkel tent ebből az egészből ki akarnánk hagyni. Márpedig nem hiszem, hogy az Úristen vélemény nélkül néz bennünket, amikor ezekkel a kérdésekkel viaskodunk. Szilárd meggyőződésem, hogy itt végső soron nemcsak egyes emberekről van szó, hanem az egész egyház rehabilitációjáról is.- A már említett televíziós műsorban ezzel kapcsolatban az áldozatok rehabilitációjának szükségességét is előrébb valónak mondotta. Igaz is, az áldozatokról mintha kevesebb szó esne. Én legalábbis nem tudok olyan tényfeltáró kötetről, amely azt kutatná, hogy az ügynöki tevékenységek következtében konkrétan kik miben sérültek, szenvedtek hátrányt. Az embernek ugyan eszébe ötlik egyházunk néhány ismert meghurcolt áldozatának a neve, ám ha Ordass Lajos, Kendeh György «eve után Kékén Andrásé is „beugrik”, akkor az ember zavarba jön... De zavarba jön az ember azért is, mert valószínűleg Kendeh György és Ordass Lajos is kikérné magának, hogy meghurcoltatásukat holmi ügynöki ármány számlájára írják. Gyanítom, hogy az ő - szenvedést is vállaló - emberi helytállásuk belső tartásból, meggyőződésből eredt.- Ordass mindenképp speciális eset, mert rá a hatalom nyílt sisakkal támadt. De valóban nehéz a kérdés, és ha a hátrányt szenvedett testvérek •életéből kellene példákat mondani, nehezebb lenne a helyzetem. Ám az nem igaz, hogy hátrány csak azáltal érte az egyházat, hogy bizonyos emberek nem lehettek vagy nem maradhattak vezetők, mert az egyházat azáltal is hátrány érte, hogy mások viszont - érdemtelenül - jelentős, esetleg éppen vezető szolgálati pozícióba kerültek. Kapásból vagy tucat nevet tudnék említeni - jelentős gyülekezetek lelkészeitől püspökökig -, akik nem oda való emberekként kerültek helyükre. Nem fogok neveket mondani, csak jelezni szeretném, hogy így is fel lehet tenni a kérdést.- Mindez különösen érdekesen hangzik egy olyan egyházvezető szájából, aki élő cáfolata a kontraszelekció maradéktalan érvényesülésének...- Talán nem tévedek túl nagyot, ha feltételezem, hogy míg fel nem szentelésemkor Káldy Zoltán és az Állami Egyházügyi Hivatal akarata érvényesült, utóbb Ottlyk Ernő püspök akarta bizonyítani erejét Káldyval szemben. Én lettem volna ugyanis az első teológus, akit Ottlyk püspök 1967-ben lelkésszé szentelhetett volna. Nemcsak ezt tette meg három évvel később, de ráadásul egy évig Kőszegen lehettem segédlelkész, és amikor - tíz év takácsi szolgálat után - azzal keresték meg a kőszegiek, hogy engem szeretnének idősebb Szabó Lajos utódjául, ellenvetés nélkül beleegyezett. Mintha saját lelkiismereti adósságát is törleszteni akarta volna, avagy talán meg akarta volna mutatni, hogy ő azért bizonyos dolgokat Káldy Zoltán püspök-elnökkel - akkor ez volt a titulus - szemben is végig tud vinni.- Szabad legyen megosztanom azt a közvélekedést, hogy Ittzés János rendkívül korrekt ember, aki ugyanakkor nehezen tud felülemelkedni a sérelmeken. Nos, elnök-püspökként óhatatlanul számos konfliktushelyzetet kellett megélnie. Maradtak-e Önben feloldatlan konfliktusok, 5 sérelmek? 5 - Sérelmek semmiképp. £ Az én személyes konfliktusa saim nem személyes sémiéi mekből táplálkoztak. Ezek £ mögött mindig elvi - egyházképhez, teológiai felfogáshoz vagy éppen az egyház lényegéhez tartozó - kérdések húzódtak meg. Ha maradt is egy-két tüske bennem, az csak azért van, mert azok az ügyek egyházunknak ártottak. Ilyen például a liturgia ügye is. Meg vagyok arról győződve, hogy egyházunk megújulásának egyik sarokpontja a liturgia megújulása. Hogy ezen a területen nem legjobb meggyőződésem szerint történtek a dolgok, semmiképpen nem személyes sérelem, miként az sem, ha azt látom, hogy kontraszelekció működött bizonyos esetekben. Egyházamat látom sérülve.- Az új istentiszteleti rendnek azonban - tapasztalatom szerint - momentán még több az ellenzője, mint a híve. Még az is előfordulhat, hogy Püspök úr után olyasvalakit választanak a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület élére, aki maga sem ért egyet az új liturgia bevezetésével...- Erre válaszul Balczó Andrást kell idéznem: „Az igazság plusz egy fő túlerő.” A hangsúly nem az egy főn, hanem az igazságon van. Az igazság akkor is igazság, ha senki sem képviseli. És lehet elfogultnak tartani, ebben a kérdésben nem tudok elvi engedményt tenni. Miként a lutheri teológiából sem: evangélikus egyházunkban - ha az akar maradni, aminek vallja magát - a lutheri teológiának nincs alternatívája. A lelkiismereti meggyőződését jó barátságért vagy a népszerűség kedvéért nem adhatja föl az ember. Szerintem egyházunk megújulása* elválaszthatatlan a lutheri teológiai örökség megbecsülésétől és a liturgiái reformtól.- Miért érzi így?- Mert a liturgia nem egyszerűen emberi ügy, hanem Isten népének az az „életjelensége”, amelyben a legnagyobb csodák történnek. Ebben a közösségben az élő ige hirdettetik, a szentség pedig megbecsült és elfogadott ajándék.- De hát - ismereteim szerint - maga Luther Márton is adiaforon kérdésnek tekintette a liturgiát...- Azért nem korrekt ez a hivatkozás, mert Lutheréknek eszükbe sem jutott, hogy azt fogják tenni a liturgiával, amit a későbbi korokban tettek, vagy időnként mi is teszünk. Persze, hogy nem ezen múlik az üdvösség az világos. De nézzük meg a gyülekezeteinket! Milyen az istentiszteleti életünk?- Nem tudom, figyelemmel kísérte-e Püspök úr lapunkban az egyházi zenéről közelmúltban heteken át zajlott polémiát. A vitaindító írás szerzője a tradicionális egyházzene - Bach és az orgonamuzsika - elsőbbsége mellett kardoskodott, míg mások arra mutattak rá, hogy sokakat - kis túlzással - hovatovább a kantáták és a motetták tartanak távol istentiszteleteinktől. Nem tudom, hogy a liturgia esetében nem ugyanezzel a dilemmával találjuk-e szembe magunkat. Hiszen sokan kifejezetten viszolyognak a katolikusnak vélt liturgiái elemektől.- Én nem vagyok az ellen, hogy legyenek úgymond alternatív formák. De hogy a gyülekezeti istentisztelet mint a gyülekezet életének és az egyház életének a középpontja ne őrizze és ne valósítsa meg azt a teljes örökséget, amit nem egyszerűen a reformátoroktól, hanem az egyház még mélyebb forrásaiból kaptunk...?! Ha úgy nő fel valaki, hogy a legegészségtelenebb táplálékhoz szoktatták, és életében nem evett mást, mint chipset és hamburgert, akkor a legértékesebb, legegészségesebb táplálékra is viszolyogva néz, s nem fog ízleni neki. A liturgiái reformmal szemben tapasztalható türelmetlenség mutatja, hogy nemzedékek hosszú sorában valami tényleg nagyon deformálódott. Bizonyos vagyok abban, hogy ha az 1930-as években indult liturgiái reformmozgalmat egyházidegen szempontok miatt az ötvenes évek első felében nem állítják le, akkor máshol tartanánk.- Elnök-püspökként országos rálátása volt gyülekezeteinkre. Meg szabad kérdeznem, melyekre a legbüszkébb?- Nem szívesen nevesítenék, mert a leghitelesebbnek azt a képet tartom, amely akkor tárult elém, amikor váratlanul érkeztem egy gyülekezetbe, vagyis nem tudták előre, hogy megyek. Ha a püspök bejelentkezett vendégként érkezik, akkor nem mindig a reális képpel szembesül. Van olyan gyülekezet, amelyet adott esetben példaként tudnék más gyülekezet elé állítani, ezt mégsem teszem, mert nem lenne elég korrekt és elég hiteles.- Engedje meg Püspök úr, hogy én viszont vegyem a bátorságot, és említsek ilyen közösségeket: Nyírszőlős, Görögszállás...- Hírből ismerem őket, és amit hallok róluk, az valóban csodálatra méltó, és Isten iránti hálára kötelez.- De arról nem tudok, hogy Nyírszőlősön vagy - mondjuk - Répcelakon az új liturgia szerint tartanák az istentiszteleteket...- Ez az Úristen csodája, mindig is az volt. Ha az Úristen valamit megáld, akkor az ember nem mondhatja, hogy ez nem az, aminek látszik. Ettől függetlenül javaslom, menjen el egyszer - például - Szombathelyre.- Püspökként nyilvánvalóan nem csupán egyházunk spirituális megújulásának szorgalmazása kötötte le idejét, hanem a struktúrából eredő feladatok is jócskán. Ön szerint jól működnek-e egyházunk - közelmúltban szintén megreformált - szolgálati ágai?- Szomorúnak tartom, hogy az országos presbitérium (OP) ülésein - de néha még a püspöki tanácsban is - a strukturális, anyagi kérdések kerülnek túlsúlyba. Ott ülünk kettőtől este kilencig, és még másról sem beszéltünk, csak hogy milyen dokumentumot kell aláírni, milyen házat kell renoválni, mennyi pénzt kell adni, milyen támogatást kell kiutalni... Bár nem feltétlenül függ össze elnök-püspökségemmel, de ebben az időszakban tudatosodott bennem, hogy a mostani ciklus elejére megfogalmazódott és megvalósított elképzelések - megszűnő országos közgyűlés, megszűnő egyházkerületi presbitériumok és a közgyűlés feladatát átvevő zsinat - a legjobb szándékok ellenére is félresiklottak. Nem véletlenül alakultak ki feszültségek különböző grémiumok között.- Élénk visszhangot váltott ki püspöktársának az Égtájoló rovatban e témában írt dolgozata. Ön egyetért Fabiny Tamás erőteljesebb integrációt szorgalmazó javaslatával?- Nevezzük néven a dolgot: az elerőtlenített püspöki jogkört rehabilitálni kellene. Természetesen nem a diktatúra időszakának mintájára. De az nem helyénvaló, ahogyan a püspöki jogkör korlátozva lett. Például bizonyos döntéseknél nem kell figyelembe venni a püspök véleményét, ám amikor összezavarodnak a dolgok, akkor „tessék szíves lenni elintézni, püspök úr”... És arról azért ne feledkezzünk meg, hogy a lutheránus egyházak püspöki egyházak. Másként fogalmazva: a reformáció egyházai között az evangélikus a püspöki hivatalt is komolyan vevő egyház. Az sajátos dolog, hogy a Kárpátmedencében a református egyházban is vannak püspökök, de a világban sehol másutt nincsenek. Lutheránus egyház viszont nincs püspök nélkül. Az evangélikus egyházakban nem a közvélemény dönt például a liturgiáról. Ez nem felel meg a lutheri egyházi tradíciónak! Ez szerintem áldemokrácia. A liturgia ügyében dönteni nem a laikus közösség dolga és feladata lenne.- Részemről nem volt szándékos, de olybá tűnik, hogy a liturgiakérdés ennek az elnök-püspöki búcsúinterjúnak is meghatározó témájává lett...- Mondhatok más példát is arra, hogy a tradíció és bizonyos mértékig hitvallásos örökség talaján álló püspöki jogkör kérdéses. Mi történne, hajó bizonyítványai ellenére azt kellene mondanom egy végzett teológusnak, hogy nem szentelhetem fel, mert alkalmatlannak tartom a lelkészi szolgálatra? Vagy fordítva: ha a nyelvvizsga hiánya miatt diplomát nem kapó teológust ordinálnám? Nem a papír mondja meg, hogy valaki alkalmas-e a lelkészi szolgálatra, vagy sem. A teológiai képzés és tanulmányok maximális fontossága mellett vannak, lennének más szempontok is, amelyeket a püspök köteles az Isten előtt jó lelr kiismerettel alaposan megvizsgálni.- Püspök urat, hál’ Istennek, ereje teljében láthatjuk, ám fél év múlva ténylegesen nyugállományba vonul. Akárhogy is nézzük, Önt a teológiai tanulmányai után egyházunkból száműzött - segédmunkási - létből emelte az Úristen az elnök-püspöki tisztségig. Ehhez képest szinte mellékes, hogy a közelmúltban egyébként az egyik legmagasabb állami kitüntetést is átvehette. Boldog embernek érzi magát, Püspök úr?- Attól függ, mit értünk boldogságon. Ha a boldogságon az önmagámmal való teljes megelégedettséget is értenem kell, akkor nem. Viszont meggyőződéssel vallom: megkegyelmezett bűnös és Isten megajándékozott embere vagyok - hát nem ez a keresztyén ember igazi boldogsága? ■ T. Pintér Károly
