Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-12-19 / 51-52. szám
EVANGÉLIKUS HETILAP 75. évfolyam, 51-52. szám ■ 2010. december 19-26. ■ Advent 4. vasárnapja /Karácsonyi dupla szám Ára: 250 Ft 11 11 „A lelkiismereti meggyőződését jó barátságért vagy a népszerűség kedvéért nem adhatja föl az ember. Szerintem egyházunk megújulása elválaszthatatlan a lutheri teológiai örökség megbecsülésétől és a liturgiái reformtól.” Adventi beszélgetés Ittzés János püspökkel !► 7. oldal „Ám szerepeljen bármilyen dátum a fejlécben, tartozzon az egyházi, avagy a politikai vezetés bármilyen irányzathoz, legyen az EvÉlet akárhány oldalas, a fő üzenet ugyanaz: Isten megtartó kegyelme, Jézus hűséges szeretete és a Szentlélek vigasztaló ereje nem változik.” 75. évfolyamától búcsúzik az Evangélikus Élet !► 8-9. oldal Örömre hangolva !► 2. oldal Márványlapra vésett múlandóság... !► 6. oldal Interjú Csorba István karnaggyal W- 13. oldal Angyalkellékek !► 19. oldal Karácsony a feltámadás fényében !► 21. oldal Szilveszteri fonákságok !► 29. oldal A megtestesült bizalom ■ Gáncs Péter Elnök-püspöki beköszöntőmben a kapott bizalom megosztandó ajándékáról vallottam a fasori templomban („Intonáció” - Evangélikus Élet, 2010. december 5.). Ezt követően pedig első „hivatalos” szolgálatként az oltár felé fordultam, hogy imádsággal zárjuk az iktató istentiszteletet. Feltekintve a jól ismert karácsonyi oltárképre döbbenetes élményt élhettem át: a testté lett bizalom köszöntött rám Benczúr Gyula színpompás festményéről. Elképzelhető-e nagyobb bizalom annál, mint hogy az univerzum Teremtője, az örökkévaló Isten törékeny kisgyermekként nyújtja felém, felénk a kezét?! Vajon meglátjuk-e még a bizalomnak ezt a páratlan mozdulatát 2010 karácsonyán? Tomka Miklós, a november 25-én tragikus hirtelenséggel elhunyt neves katolikus társadalomtudós még halála után is tanít minket a Vigília című folyóirat karácsonyi körkérdésére írott soraival. Élesen veti fel sokunk kínzó dilemmáját: „Van-e kiút a gyanakvásból, bizalmatlanságból?” Van-e esély gyógyulásra egy olyan beteg országban, amelyet így diagnosztizál a hívő vallásszociológus: „Társadalmunk egymás mellett elhaladó emberek, futó ismeretségek, erősödő individualizmus és a növekvő magányosság társadalma... Már csak az öregek emlékeznek arra az időre, amikor a rokoni és szomszédsági kapcsolatok megszabták a mindennapok rendjét, és megadták azt az érzést, hogy minden gondban van kire támaszkodni ” Ehe'yett „életformává vált a bizalmatlanság”, ami megmérgezi emberi kapcsolatainkat, és szétzilálja még létező közösségeinket is. Pedig az ézsaiási prófécia szerint „a megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek” (Ézs 30,15)! Kijózanító Isten realista emberismerete, amely az idézett igevers folytatásából csendül ki:„De ti nem akarjátok..!’ Igaz lenne ez a keserű mondat még karácsonykor is? Most sem akarunk Istenhez térni? Most sem akarunk lehiggadva megbékélni? Még ilyenkor sem tudunk bizalommal egymás felé fordulni? Éppen ebben a reménytelenül bénult állapotunkban szabad az egykori bölcsek alázatával leborulni a jászolbölcsőnél. Hogy új perspektívát nyerve képesek legyünk felnézni a betlehemi gyermekre, akiben maga a mindenható Isten nyújtja felénk a kezét őszinte, feltéüen bizalommal. Mert az igazi bizalom mindig feltétel nélküli! A bizalmat ugyanis nem lehet kiérdemelni, nem lehet kicsikarni. Önáltatás abban reménykedni, hogy egyszer majdcsak sikerül rászolgálnunk. Az igazi bizalmat mindig megelőlegezve, ajándékba kapjuk, hogy másokat is megajándékozhassunk, megörvendeztessünk vele! így szavazott Isten bizalmat nekünk már születésünk pillanatában, amikor az anyaméh homályából napvilágra hívott. Később is ő jegyzett el minket az örök életre a keresztség ajándékában elénk siető szeretetével. Ezzel a töretlen bizalommal érkezik a Mindenható újszülöttként a betlehemi éjszakába. Az ember kirekesztő bizalmatlanságának tragikus szimbóluma, hogy még a vendégfogadóban sincs hely számára... Mindezzel szemben az istálló jámbor jószágai és a társadalom peremére taszított pásztorok gyengéd szeretettel veszik körül a kis csecsemőt. A választott nép politikai és vallási vezetői tébolyult hatalomféltésben szövik gyilkos terveiket Jeruzsálemben. De a csillag fényét és Mikeás próféciáját engedelmesen követő pogány mágusok eljutnak Betlehembe, ahol bizalommal köszöntik az új királyt. Megkapóan beszédes a fasori oltárképen látható sisakos férfi mozdulata, ahogy bal kezével szinte viszonozni igyekszik a felé kinyújtott gyermeki jobbot. Vajon egymásra talált-e a két kéz? Ahogy bizonyosan találkozott a térdelő bölcs és a kisgyermek tekintete... Valójában, immár két évezrede, ez minden karácsony egzisztenciálisan megkerülhetetlen kérdése. Elfogadjuk-e, megragadjuk-e bizalommal a minket menteni és megtartani igyekvő kezet? Találkozik-e ma Isten ember iránti olthatatlan bizalma, csillapíthatatlan vágyódása kínzó spirituális éhségünkkel és hiányunkkal?! A képet szemlélve eszünkbe juthat még egy másik világhírű festmény, Michelangelo monumentális freskója Ádám teremtéséről a Sixtus-kápolna mennyezetén. Ott is szinte összeér Isten teremtő ujja az első ember kezével. Tudom, kissé bizarr asszociáció, de talán érdemes végiggondolni az első Ádám és az „új Ádám" Krisztus életének összefüggéseit, kontrasztjait. Ebben segíthet Pál apostol ellenpontozása a Római levélben (Róm 5,12-21). Míg Ádám teremtetett, addig Jézusról hangsúlyosan valljuk, hogy „született és nem teremtetett” A két zseniális festői látomáson érdemes még összehasonlítani a teremtő Isten robusztus kezének határozott mozdulatát a megváltó Isten gyengéd bizalmat sugárzó karnyújtásával... 2010 karácsonyán fordítsuk bátran szabadon az inkarnáció csodáját hirdető evangéliumot: a bizalom testté lett, és itt élt, itt él közöttünk! Láttuk, látjuk az ő dicsőségét! Látjuk az isteni bizalom minket is kereső mozdulatát! Lepjük meg egymást ezzel a felülről kapott, legdrágább ajándékkal, a feltétlen bizalommal! így lesz Krisztusban gazdag, boldog ünnepünk és hétköznapunk!
