Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-07-18 / 29. szám
2 -m 2010. július 18. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 7. VASÁRNAP - JÓB 5,6-21 Levél Elifáznak Oratio oecumenica Mennyei Atyánk, könyörgünk hozzád az evangélium terjedéséért. Könyörgünk azokért, akik nyomorúságot szenvednek a te nevedért és a te igédért, és azokért, akikhez még nem jutott el világosságod. Küldj munkásokat az aratásodba, és használj minket is minden alkalmatlanságunk ellenére, hogy tudjunk téged képviselni, és tudjuk mutatni másoknak a hozzád vezető utat. Köszönjük, hogy minden személyes gondunkat is tereád vethetjük. Szabadíts meg minden aggodalomtól, minden félelemtől, szorongástól, elbizakodástól és elcsüggedéstől. Legyen a te igéd mécses a lábaink előtt és mindennapi lelki táplálékunk. Taníts minket egyre mélyebben és egyszerűbben imádkozni. Rád bízzuk azokat is, akikért felelőssé tettél minket, akikért aggódunk, akiknek a nyomorúságát talán tehetetlenül nézzük. Könyörgünk azokért, akik nélkülöznek: akik nemcsak a mindennapi kenyérnek, de az élethez szükséges szeretetnek, elismerésnek, biztonságnak is híjával vannak. Hisszük, hogy neked ma is minden lehetséges, az is, ami az embereknél lehetetlen. Tedd késszé a szívünket arra, hogy tovább tudjunk adni abból, amit tőled kaptunk, és ne legyünk szűkmarkúak egymáshoz. Taníts minket hálaadással élni a kevéssel is és a sokkal is. Könyörgünk hozzád népünkért. Adj lelki felébredést, és készíts jövőt nekünk. Tölts meg minket Szentlel - keddel, hogy tudjuk tartani a lelket egymásban, hogy reménységünk egyedül a te ígéreteidre épüljön. Segíts hűségesen és jókedvvel végezni a munkánkat, ugyanakkor egyedül tőled várni az áldást. Könyörülj a betegeken, szenvedőkön, időseken, haldoklókon, te vigasztald a gyászolókat. Légy azokkal a testvéreinkkel, akiknek az elmúlt héten ravatal mellett kellett megállniuk. Te enyhítsd fájdalmukat. Adj nekik és nekünk élő reménységet, hogy ne a láthatókra, hanem a láthatatlanokra nézzünk. Az Úr Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen. SEMPER REFORMANDA ti „De nemcsak mindennél szabadabb királyok, hanem papok is vagyunk örökké. Ez sokkal fenségesebb a királyságnál. Mert a papsággal méltók vagyunk arra, hogy Isten előtt megjelenjünk, másokért imádkozzunk, és egymást az Isten dolgai felől tanítsuk. Mert: ez a papok hivatása, amelyet semmiféle hitetlennek soha nem adhatunk át. Krisztus ezt úgy adta át nekünk, hogy ha hiszünk benne, akkor mint testvérei, örököstársai és királytársai, egyúttal paptársai is lehetünk, akik a Lélek által a hit bizalmával mernek Isten elé lépni és így kiáltani: »Abbá, Atyám« (Róm 8,15; Gál 4,6), és egymásért is imádkozhatnak, amit a papok látható és testi szolgálatában valósággal és jelképesen láthatunk.” M Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról (Prőhle Károly fordítása) Kedves Elifáz barátom! Megkaptam soraidat, köszönöm, hogy gondoltál rám! Életem olyan időszakában lépsz most mellém, amikor sokat töprengek a Lényeg felől: Mi az értelme annak, hogy élek? Annak, hogy itt vagyok, pont most, éppen így és éppen azok között az emberek között, akiket nap mint nap magam körül látok? Majdnem négy évtizednyi élettel megrakodva úgy érzem, határponthoz érkezem, amikor szembe kell néznem a hátrahagyott évek örökségével is. Vállalhatóak-e a választásaim? Meddig jutottam el? Vajon jól hiszek, jól gondolkodom? Valóságosan élek? Ki mondja meg a választ? Te bölcs ember vagy, tanítványaidnak nem csupán ismereteket, hanem életet tanítasz. Fogékonyan, nyitottan figyeled a világot magad körül s benne az emberi utakat, történeteket. Nem sokat tudok rólad, azt sem tudom, milyen örömök-bánatok szövik át hétköznapjaidat. Mégis, amint soraidat olvasom, szinte magam előtt láthatom a világodat, ahol élsz, s mindazt, amit magad körül látsz. Bár sok évszázad és nem csekély földrajzi távolság választ el minket egymástól, mégis azt gondolom, mindkettőnket összekapcsol az, hogy „Istenhez fordulunk, rá bízzuk ügyünket”. Kíváncsi vagyok, Elifáz barátom, hogy életidőd múlásával hogyan változik, mélyül és érik benned a hit, s hogyan tapasztalod meg a magasságos Istenbe vetett bizalom erejét. Tanúságtételedet olvasva úgy látom, lelki útkeresésed során megküzdöttél a válaszokért, de bátran vállalod, hogy nem értél még kutatásaid végére... Valahol egyszer ezt olvastam: „Ne arra menj, amerre a csapás vezet! Ar► Énekismertető cikk írásakor örömmel tapasztaltam már többször is, hogy egyházzenész társaim milyen szívesen segítenek egy-egy adat pontosításában. így amikor kedvelt finn énekünk ismertetésére készültem, megkerestem néhány finn kollégámat. Nagy volt a meglepetésem, mikor kiderült: a Velem vándorol utamon Jézus (EÉ 459) Finnországban nem tartozik az általánosan ismert énekek közé, egyenesebben fogalmazva: a megkérdezettek közül senki sem ismeri. Pedig egyszerűnek tűnt a feladat: a szerzőként szereplő Armas Maasalo (eredeti nevén: Masalin, 1885- 1960) a 20. század meghatározó finn egyházzenésze volt. Egyszerre tevékenykedett mint középiskolai tanár, templomi orgonista, zeneakadémiai professzor. A két világháború között tagja volt az akkor készülő finn énekeskönyv szerkesztőbizottságának is. Műveinek jegyzékében mégsem szerepel ez a dallam. Sőt, Maasalo ismert énekeihez képest a mi énekünk túl egyszerűnek tűnt. Mind Finnországban, mind idehaza több egyházzenész is bekapcsolódott a keresgélésbe, hiszen azt azért nem képzeltük, hogy az énekeskönyv hibás adatot közöl. Maasalo ismert énekei között találtunk egyet, amely ritmikailag és szövegileg kicsit ra menj, amerre nem vezet csapás, és hagyj nyomot magad után!” Azt hiszem, mindnyájunknak ez a küldetésünk. Köszönöm, hogy engem is tanítasz. Köszönöm, hogy segítesz fölemelni a tekintetemet. Arról az Istenről beszélsz nekem, aki több, nagyobb, igazabb a bennünk élő, róla alkotott képünknél, amelyet olyan sokszor összetévesztünk vele magával. Tudod, hálás vagyok, hogy a názáreti Jézustól vehetem az istenképemet - ő megmutatta nekünk Isten valóságos arcát. Igyekszem tanítványaként ahhoz az „Abbához” fordulni, akivel ő a legszorosabb lelki egységben élt és él ma is. Istenről vallasz, barátom, s igazad van: Ő valóban „magasra emeli az alant lévőket”, „megszabadítja az erős kezéből a szegényt”, mert országa az elesettekhez, megvetettekhez, megalázottakhoz közelített el. Erről számomra leghitelesebben Jézus tanúskodik evangéliumával. Őt, aki az Úr kegyelmes esztendejét hirdette a nincstelenek, a védtelenek, a cselszövések áldozatai számára, aki a kicsinyeket vigasztalta az új ország örömhírével, végül a ravaszok tervei, a cselszövők tanácsa juttatta a keresztre. Azt írod: Isten „hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszerre sem ér veszedelem”. Engedd meg, hogy megkérdezzem: Vajon mindig ennyire egyszerű kimondani egy ilyen mondatot? Mi van akkor, ha Isten nem ment meg? Ha nem múlik el az a keserű pohár? Ha két fiatal odavész egy hajókirándulás közben Philadelphiában? Ha kiderül egy jó barátomról, hogy rákos és menthetetlen? Ha bármennyire szeretném is, nem akadályozhatom meg, hogy éhínségek, háborúk pusztítsanak földünkön? A Bár az út néha oly sötét emlékeztetett a Velem vándoro/-ra. Ennek szövege alapján léptünk tovább, s már-már kimondtuk: tévedés történt, valaki hibásan emlékezett, s a vers másik megzenésítését Maasalóéval keverte össze. Ettől a ponttól azonban nem sikerült továbblépnünk. „Az út néha oly sötét” - dúdoltuk az ének sorait. Ismerős az adoma: a professzor „eltűnt” szemüvegét az orrán találja meg. így jártunk mi is. Trajtler Gábor nemrég megjelent összefoglaló tanulmányában szűkszavúan, de pontosan megjelöli az ének forrását: „Nuori Siion ék., Minun kanssani". Ez az adat új lendületet adott a keresésnek. Kiderült: 1929-ben a finn iskolások és bibliakörösök számára szerkesztettek énekgyűjteményt 300 énekkel, s ez a kötet kapta a „Fiatal Sión” (Nuori Siion, szerk. K. V. Tamminen, Kuopio, 1929, Nr. 187) címet. A kötet összeállításában a kor számos jelentős zeneszerzője segédkezett: Martti Heia, YrjöKilpinen, Heikki Klemetti, Erkki Melartin, Otto Kotilainen, Jean Sibelius, Leevi Madetoja, Mikael Nyberg Ilmari Krohn és mások, köztük Armas Maasalo is. Könnyen énekelhető dallamok írásával segítették a finn diákok nevelését. így már érthető, hogy a zeneszerző többi művéhez képest miért tűnt túl egyszerűnek ez a dallam. Ebben a forrásban az sajnos nem szerepel, ki a szöveg költője - énekeskönyvünk röviden finn énekként jelzi -, csak egy monogram (A. J.) található a szöveg alatt. gyászolókat miként oltalmazza Isten segítsége? Mi van akkor, ha látom romba dőlni az árvíz pusztította házakat, emberöltők értékes munkáját? Amikor az elsodort falvak lakói kétségbeesetten kérdezik: „Mi lesz velünk ezután?” Persze, igazad van: „az ember maga szüli a vészt”; sok rossz dolognak, ami történik velünk, magunk vagyunk az okozói. Gondatlanságunk, felelőtlenségünk, önzésünk, hitetlen és hiteltelen gondolataink, szavaink, tetteink. Viselnünk kell a következményeket! Vérbeli bölcsességtanítóként te így fogalmazol: „A Mindenható fenyítését ne vesd meg!” Mert boldog ember az, akivel Isten így is foglalkozik... Én is hiszem, tudom: azt is vállalnunk kell, hogy döntéseink szabadsága nem vonja maga után döntéseink igazságát. Tudom, hogy idő és távolság kell ahhoz, hogy egy tragédiát ne csak önmagában szemléljek, úgy, hogy az betölti egész élethorizontomat. Meg kell próbálnom kivonni magam a hatása alól úgy, hogy igyekezem kicsit távolabb húzódni tőle. És így meglátom az élet kontextusát, észreveszem a lehetőségeimet, azokat a csodás, kikutathatatlan dolgokat, amelyek Isten teremtő munkáját dicsérik, s amelyekről olyan hitelesen írsz, barátom. Azt gondolom, a rossz dolgoknak nincs önmagukban értelmük, céljuk akkor, amikor megtörténnek velünk. Annak, hogy bekövetkeznek, nincs olyan magyarázata, s nincs olyan oka, amely miatt teljes belenyugvással kellene elfogadnunk őket. De hiszem, hogy igenis értelmessé tehetjük őket, megszabadíthatjuk a sorscsapásokat az értelmetlenségüktől és hiábavalósá-Mondják: a megírt zeneműveknek önálló életük van. Ez a finn gyermekének a két világháború között betöltötte hivatását, majd lassan elfelejtődött Finnországban. Valaki magyar azonban hazahozta, megkérte Túrmezei Erzsébetet, készítsen hozzá fordítást. Magyarországon a protestáns közösségek egyik legismertebb éneke lett ebből a szerény, hitvalló diákdalból. ■ Bence Gábor Ismétlés Már százszor mondtam - szól a szülő gyermekére, ha az sehogy sem akar engedelmeskedni. Amikor kisiskolás voltam, még használták azt a nevelési módot, hogy hússzor vagy ötvenszer leíratták, amit különben nem voltam hajlandó megérteni: „A folyosón nem rohangálok, mert pajtásaim testi épségét veszélyeztetem!” A verseket és a nyelvtani szabályokat is úgy rögzítettük, hogy végtelenül ismételgettük magunkban. Aztán latinul is megtanultuk: Repetitio est mater studiorum - ismétlés a tudás anyja. Ma már egészen más nevelési és tanítási módszereket alkalmaznak az iskolákban, s bizonyára jobbak, életszerűbbek ezek a módszerek, nem felszínesen rögzítik a tudást, hanem személyes érintettséget alakítanak ki, és így mélyebben ivódik az ismeret a gyerekekbe. Kicsit idegenkedve figyeljük katolikus testvéreinket, ahogy a rózsafü-A VASÁRNAP IGÉJE guktól azáltal, hogy értelmet adunk nekik. Talán úgy, hogy nem azt kérdezzük: „Hát ez miért történt velem? Miért pont velem történt? Mivel érdemeltem ki mindezt?” Ezek rossz kérdések. Nincsen rájuk igazi válasz. De kérdezhetünk másképp, talán így: „Megtörtént velem ez a rossz dolog - mihez kezdjek vele?” „Hogyan tudok most továbblépni, milyen reményem lehet?” És ezekre a kérdésekre - hiszem - igazi válasz érkezik. Válságon innen és félelmen túl, miértek között mégis-reménységgel lehetek a holnapok felől. És ha nem látom, érzem is mindig, attól még működik a kegyelem. Ez a te evangéliumod, Elifáz barátom. Köszönöm, hogy tanítottál. A Magasságos áldása legyen veled! ■ Varga Gyöngyi Imádkozzunk! Emberfia, Jézus, hálás vagyok, hogy te komolyan veszed az emberit, a töredékest, a mindennapok harcait és kudarcait, példát adtál nekem egyszerűségből, elengedésből, és igazi lelkesedéssel élted itt a földön a szeretetet, bújtass be, kérlek, örömkabátba, hogy kicsit derűsebb legyen a világ általam is, mutass távlatokat, hadd vegyem észre a „függőleges” kegyelem csodáit, kérlek, adj mélységet gondolataimnak, célt a hétköznapoknak, hogy megérintsen az élet -a te életed, szeretnék emberré válni általad, jöjj hozzám, maradj itt, Emberfia! Cl i'Jyn S3 m SSí Eged Iden diczeriinc. zért imádkozzák, egymás után ismételve az imádságokat. Sokaknak a taizéi éneklés is túl monoton, nem értik, hogy lehet ugyanazt a dallamot és szöveget annyiszor újra énekelni. Mégis, amikor a szép napot fellegek rejtik, és súlyosak rajtam a terhek, már nem elég, hogy gyermekkoromban megtanultam: velem vándorol utamon Jézus; nem elég, hogy valamikor tapasztaltam: az ő irgalmas karja véd; nem elég, hogy egyszer olvastam: a terheket ő segít hordani. Állandóan ismételgetnem kell, újra és újra elmondanom, magamat emlékeztetnem arra, hogy ő a győzelmes, hű vezér, aki elvisz, elsegít a célhoz. De milyen jó, hogy gyerekkoromban megtanították azokat a történeteket a Bibliából, amelyek alapján vallhatom: Jézus velem vándorol az úton. Örülök az ifjúsági közösségeknek, amelyekben felnőttem, s amelyekben együtt fogalmaztuk meg hitünket, hogy soha nincs okunk félni a bajtól, mert minden sötét hatalomnál erősebb Jézus. S hálás vagyok, hogy idősebb testvéreim saját halálukra készülve tanítottak a hitre, hogy Jézus túlvezet a sír sötét éjjelén. Mert akkor, amikor bajban vagyok, amikor nem tudok győzelmi éneket zengeni, ismételhetem azt, amit régen megtanultam, és így a nehéz moll dallamok között mégis felcsenghet a dúr hangzatok reményt erősítő sora. ■ Bencze András CANTATE Velem vándorol utamon Jézus
