Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-11-14 / 46. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2010. november 14. *■ 3 Kerülethatáron át Lelkésziktatás Dunaharasztiban Teli és üres lapok a könyvben Hetvenöt éve épült fel a budafoki evangélikus templom ► Nem titok: a dunaharaszti evangélikus gyülekezet tagjai már régóta várták, hogy olyan parókus lelkészük legyen, aki hosszabb távra - határozatlan időre - vállalja pásztorolásukat. Varsányi Ferencet - aki előzőleg huszonöt évet töltött Pécsen - november 7-én Krámer György esperes iktatta be új szolgálati helyére. Az esperes igehirdetésében Kol 3,10 alapján az életünket kísérő változásokról beszélt, utalva a beiktatott lelkipásztor helyzetére, aki a többlelkészes pécsi gyülekezetből került át egy kicsiny közösségbe. További változást jelent számára, hogy nemcsak az egyházmegye, de az egyházkerület határát is át kellett lépnie, hogy Dunaharasztiba érkezzen. Miért kell a változás? - tette fel a kérdést az esperes. Egyrészt a hit is a megújulás képességéről szól, másrészt a rég megszokott helyzet, az állandóság félrevezet, sugallva, hogy örökkévalót hozunk létre. Legyen az a közösségek célja, hogy együtt találkozzon lelkész és gyülekezet Krisztussal, aki valódi megújulást hoz ott, ahol megjelenik! - figyelmeztetett Krámer György. A már július óta Dunaharasztiban szolgáló Varsányi Ferenc 2Kor 6,1-2 alapján elmondott prédikációjában arra szólította fel a jelenlévőket, hogy ne elégedjenek meg holmi gyöngyökkel, hiszen nekünk, keresztényeknek valódi kincsünk van. Ezt a kincset pedig, a hitet, nem szabad múzeumba zárni és csak távolról szemlélni, hanem személyes valóságként kell megélni és Istentől elkérni, kinek szeretetétől még a halál sem választhat el. Az iktatásra nagy számban érkeztek hívek Pécsről, hogy együtt ünnepeljenek egykori lelkészük új gyülekezetével, így a szokásostól eltérően nem a templom, hanem a helyi rendezvényház - hogy senki se szoruljon a kapun kívülre — adott otthont az ünnepi istentiszteletnek. A pécsi énekkar Lovász Pitémé Balázs Magdolna karnagy vezényletével szolgált. Köszöntésükben nagy szeretettel emlékeztek meg lelkészük áhítatairól, amelyekkel - az éneklés mellett - hosszú éveken keresztül szolgált közöttük - hálájuk jeleként Varsányi Ferencet a kórus örökös tagjává választották. Az istentiszteletet követő - Kőszegi János másodfelügyelő vezette - ünnepi közgyűlésen hangzottak el a köszöntések, majd az együttlétet záró szeretetvendégségre a gyülekezet közösségi házában került sor. ■ -HHÁ► Minden pad megtelt a budafoki evangélikus templomban a november 7-i, többszörösen ünnepi istentiszteleten. Az egybegyűltek a Raffay Sándor püspök által 1935-ben felszentelt templomért és Petrovics Pál templomépítő lelkész szolgálatáért adtak hálát. Az ünnepi alkalmon dr. Fabiny Tamás hirdette Isten igéjét a templom szentelési igéje -Zsolt 84,5: „Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged!” -, illetve a vasárnap Jelenések könyvéből vett textusa alapján. „Arra szeretnélek benneteket biztatni: szeressétek a templomot és a gyülekezetét. Hozzátok a gyermekeket, az időseket, legyen fontos számotokra a tiszta tanítás megőrzése” - szólt az Északi Egyházkerület püspöke a jelenlévőkhöz a helyi lutheránus közösség múltjára utalva pedig ekképp buzdította őket: „Vannak még a budafoki gyülekezet könyvének üres oldalai!” Az istentisztelet után - Szepesfalvi Gábor felügyelő vezetésével, a családdal közösen - Petrovics Pálról emlékezett meg a gyülekezet. Rövid visszatekintésében ükunokája elevenítette fel a templomépítő lelkész életének legfontosabb eseményeit, munkásságát és hitvallásos megfogalmazását, mely verseiben is gyakran megjelent: „Jézus ott van mindenütt az egész földi vándorúton.” A Budafokon 1928 és 1942 között szolgáló lelkész hitéről, elszántságáról és közösségépítő munkájáról tanúskodik, hogy a harmincas évek gazdasági világválsága közepette az - 1921-ben alakult - evangélikus közösség templomot építhetett. Az épületben elhelyezett emléktáblát - amelyet felirata szerint a „budafoki gyülekezet- és templomépítő evangélikus lelkipásztor” tiszteletére állítottak - Bence Imre esperes leplezte le. A gyülekezetben azonban ma is zajlik az építkezés: az ünnepi együttlét utolsó akkordjaként Solymár Gábor lelkész a felszentelés szolgálatát végző esperestől átvehette az elkészült parókia kulcsait. ■ Horváth-Hegyi Áron Milyen lesz a negyedik korszak? Az egyházi közéletben mindig zsúfoltak az őszi hónapok. Ebben az esztendőben még inkább érvényes ez. A megszokottnál is sűrűbben ülésezik az országos presbitérium. November közepén mindhárom egyházkerület közgyűlése tanácskozik, a hónap végén fontos zsinati ülés lesz. Mielőtt elborítana minket a sokféle szervezési feladat, érdemes végiggondolni működésünk formáit. Az alábbiakban legalább vázlatosan be kívánom mutatni azt a három modellt, amellyel látásom szerint a közelmúlt és a jelen közegyházi gyakorlata jellemezhető. Az első a centralizáció korszaka. A rendszerváltás előtti egyházi gyakorlatot kétségkívül a központosítás jellemezte. A hatalom durván beavatkozott az egyház életébe, és minél több területet igyekezett közvetlen ellenőrzése és irányítása alá vonni. A centralizáció talán leglátványosabb jele a történelmi négy egyházkerület megszüntetése volt: ezzel nem egyszerűen négy spirituális egységet daraboltak szét, hanem siettek a létrehozott két új püspökség központját Budapesten elhelyezni. Ugyanebben az időben került a fővárosba - ráadásul egyetemi rangjától megfosztva - az addig Sopronban működő teológia. Ahogy az élet minden területe lényegében közvetlen pártirányítás alatt állt, úgy próbálta maga alá gyűrni az egyházakat az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH). A rövid pórázon tartott püspökök és a világi vezetők akarva, nem akarva a központi szándékot kellett, hogy érvényesítsék. A Kádár-rendszer vége felé persze már általános lassú erjedés jellemezte a társadalmat, ennek jegyében aztán az egyházak is némi levegőhöz jutottak, és megvalósulhatott néhány spontán és helyi kezdeményezés. A központosítás rendszere azonban lényegében a rendszerváltásig fennmaradt. Egyházi életünkben elkövetkezett a decentralizáció korszaka. Ez nem esett hajszálpontosan egybe a rendszerváltozással, hiszen bizonyos területeken már azt megelőzően megélénkülés mutatkozott, máshol viszont éppen hogy lépéshátrányba kerültünk. Előbbiek közé sorolom a külügyi munkát, hiszen egyházunknak valósággal virágzó kapcsolatrendszere volt a finnekkel, a németekkel és másokkal. Utóbbi, az egyházi lemaradást tükröző csoportba sorolnám a társadalmi kapcsolatok alakulását. Egyházunk bizonyos értelemben gettóba szorult, és meggyengült a kapcsolata az értelmiséggel. A közélet területén pedig csak csetlettünk-botlottunk akkor: igen kevés hiteles egyházi ember vállalt aktív szerepet a rendszerváltó folyamatban. A sokak által várt egyházi decentralizáció sem belső viták eredményeként, hanem a külső körülmények megváltozásával jött létre. Jól emlékszem arra a tétovaságra, amely például néhány középvezetőre jellemző volt akkoriban: ha megszűnt az ÁEH, akkor most kinek is kell jelenteni? Ha nincs központi utasítás, akkor hogyan is lehet dönteni? A személyi és szervezeti változásokat nem követte azonnal a szemlélet átalakulása, de aztán lassan-las-ÉGTÁJOLÓ (t san csak megtanulta újra egyházunk is azt, amit a reformáció legnemesebb hagyományából elfelejtett. Személyes példát mondok. Meglehetős riadalmat okozott még a reformernek tekintett egyházvezetés körében is, hogy néhányan független ifjúsági szervezetet próbáltunk alakítani, vagy a protestantizmus örökségéhez tartozó zsinat-presbiteri elvekről kezdtünk beszélni. Ha csikorogva is, de csak megvalósult egy bizonyos decentralizáció. A folyamat betetőzését talán az a zsinati döntés jelentette, amelynek eredményeként az ezredfordulón létrejött egy harmadik egyházkerület, amelynek székhelye immár nem a fővárosban volt. Egyszer csak azonban átcsúsztunk egy harmadik korszakba, amely látásom szerint - immár nem a decentralizáció, hanem a dezintegráció szóval jellemezhető. Szinte észrevétlenül léptük át ezt a határt. Jó szándékú személyek - vezetők és vezetettek -, valamint komoly intézmények és testületek úgy akartak a rossz emlékű központosítás rémétől megszabadulni, hogy közben figyelmen kívül hagyták a közös tervezés és összehangolás szempontjait. A részérdekek gyakran a közérdek elé kerültek. A tervutasításos időszak lidérce után tervezésről nem nagyon volt szó, utasítani meg végképp nem merészelt senki. Jogos és jogtalan bírálatok kezdték ki a vezetői tekintélyt. Hamar gyanú övezte azt, aki az összekuszálódott viszonyok között határozott döntésekkel rendet próbált tenni. Arra is volt példa, hogy amikor a kormányrúdnál állók határozott mozdulattal próbálták a hajót bizonyos irányba fordítani, a legénységből többen felzúdultak, és kétségbe vonták a kormányos jogait. Az irányvesztettségben aztán gyakran születnek ellentmondásos döntések, és gyakran a jó határozatokat sem lehet végrehajtani, a hanyagságnak pedig sokszor nincs következménye. Az egyházunk által működtetett intézményhálózat messze meghaladja méreteinket. Gyakori jelenség, hogy nem a gyülekezet tart fenn egy intézményt, hanem fordítva: az intézmény gazdálkodásából él egyikmásik egyházközség. Erőnket nem tudjuk jól megosztani. Némelyek túl-, mások alulterheltek. Egyházunkban egyik rendezvény éri a másikat, ám lényegében ugyanaz a néhány száz hadra fogható és elkötelezett ember jelenik meg rajtuk. Ha nem vigyázunk, ez a harmadik korszak felmorzsolja erőnket. Az irányvesztettség végzetes lehet. „Ha pedig a trombita bizonytalan hangot ad, ki fog a harcra készülni?” (íKor 14,8) Az is tragikus lenne azonban, ha a mostani dezintegrációt egy újabb központosítás követné. Történelmi példák mutatják, hogy ez a felvetés korántsem légből kapott: rendszerek szétesésekor az emberek gyakran kitörő örömmel fogadják a keménykezű vezetőt. A dezintegráció számos jelét mutató egyházunk azonban soha nem térhet vissza a centralizáció módszereihez. Egyetlen kitörési pontként az integráció kínálkozik. A szétforgácsolódás és a párhuzamosságok helyett ez az erők összefogását jelenti. Ez nemcsak személyekre, hanem testületekre is érvényes. Nem születhetnek egymást kioltó döntések, már csak a jogbiztonság elve miatt sem. Rögtönzések helyett átgondolt koncepcióra van szükség. A szociológiai felmérés eredményeinek és a statisztikai adatoknak e napokban történő nyilvánosságra hozatalával új erőre kaphat közösségünk Élő kövek egyháza nevű stratégiája. Közben egyfajta életpályamodell jegyében „a megfelelő embert a megfelelő helyre” gyakorlata érvényesülhet. Olyan egyházról álmodom, amelyben ki-ki úgy végzi örömmel a maga feladatát, hogy tekintettel van a másikéra is. Ahol a nyájban elfogadjuk a másiknak a mienktől talán különböző birkaszagát. Közben pedig engedjük, hogy a jó pásztor terelgessen minket, egy irányba. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület A SZERZŐ FELVÉTELE
