Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-10-17 / 42. szám
2 ♦ 2010. október 17. úTimns\ Faludy György Óda a magyar nyelvhez Kéri Pálnak (Részlet) Most, hogy szobámban ér az est setétje, te jutsz eszembe, Szent Gellért cselédje, s ajkad, melyről az esti fák alól először szólt az ének magyarul. Arcod tatár emléke már ködös, de titkunk itt e földön még közös s a te dalod zsong minden idegemben itt, idegenben. Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm, sértett gőgömben értőm és kísértőm, kínok közt, gondjaimtól részegen, örökzöld földem és egész egem, bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom és soraimmal sorsom túl a síron, kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász: mennyei poggyász. Magyar szó! Ajkamon s gégém lazán vont hangszerén lázam, házam, hazám, almom-álmom, lovacskám, csengős szánom, és dal a számon, mit kérnek majd számon: - nincs vasvértem, páncélom, mellvasom, de Berzsenyivel zeng a mellkasom s nem győz le ellenség, rangomra törvén, sem haditörvény. Jöhetsz reám méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Árkon-bokron kergethetsz hét világnak: a hangutánzó szók utánam szállnak, mint sustorgó füzesbe font utak fölött alkonykor krúgató ludak, s minden szavamban százszor látom orcád, bús Magyarország. Kihalt gyökök: tőzeggel súlyos rétek, ahol a fák, mint holt igék, kiégtek. Ős szók: a szemhatárról századok ködéből még derengő nádasok, gyepüs vápákon elhullt katonák, ti bíbicek, bölények, battonyák, miket vadásztak vén csillyehajókról lápos aszókon. (...) Múlt T-je: történelmünk varjúszárnya, karók, keresztek és bitófák árnya, s melléknevek, gazdag virágbarázdák, busák, buják, burjánzók és garázdák, melyik vidám faeke nyomtatott? S ti mellérendelt, kurta mondatok mint paprika, ha füzére vereslőn lóg az ereszről. (...) És főnevek, ti szikárak és szépek, ti birtokos ragokkal úri népek, országvesztők, elmozdíthatlanok, s ti elsikkadt, felőrölt alanyok, megölt vagy messze bujdosó fiák, Hajnóczyk, Dózsák meg Rákócziak - ó jaj nekünk, mi történt ennyi lánggal és a hazánkkal? Parasztok nyelve, nem urak latinja, nem grófok rangja, de jobbágyok kínja, magyar nyelv! fergetegben álló fácska, hajlongasz szélcibáltan, megalázva - s ki fog-e törzsöd lombbal hajtani? Te vagy jelenünk és a hajdani arcunkat rejtő Veronika-kendő és ajövendő. Magyar nyelv! Sarjadsz és egy vagy velünk és forró, mint forrongó szellemünk. Nem teljesült vágy, de égő ígéret, közös jövő és felzengő ítélet, nem hús palackok tiszta óbora, nem billentyűre járó zongora, de erjedő must, könnyeinkben úszó tárogatószó. (Párizs, 1940) Lapunk ezzel a verssel emlékezik a száz éve született Faludy György költőre, egykori fasori diákra. LÁTTAJÉZUST Heródes Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni. ” (Jn 12,21) Mivel pedig számunkra ma fizikailag ez nem lehetséges, annál inkább érdekelnek azoknak a tapasztalatai, akiknek ez megadatott: látták az Urat. Bajbajutottak, betegek és vakok szerették volna látni Jézust. Ők a lehetséges megmentőt tisztelték A napkeleti bölcsek Heródes előtt benne. Hitték, hogy már a puszta látása, esetleg ruhájának megérintése vagy szavainak hallgatása is enyhülést vagy terheiktől való szabadulást jelent számukra. Volt azonban olyan is, akit elsősorban rossz lelkiismerete tett kíváncsivá Jézus látására. Máté és Lukács evangélista egybehangzóan tanúsítja, hogy Heródes Antipász, a Róma kegyeiből uralkodó „negyedes fejedelem” milyen törvénytelen és gálád módon vétette fejét Keresztelő Jánosnak, a híres prédikátornak. Amolyan családon belüli „afférnak” lett az áldozata János, akit viszont a názáreti Jézus igen nagyra becsült. S amikor ez a Jézus Jánosénál sokkal nagyobb sikerrel kezdett el dolgozni, és a nép tódult a hallgatására, Heródesben is megmozdult valami gyanakvó, lelkiismeretfurdalás-szerű érzés. Azt suttogták ugyanis, hogy Jézusban tulajdonképpen Keresztelő támadt föl újra (Mt 14,1). Sőt egyesek a mennybe elragadott és a nép által mindig is visszavárt Illés prófétát vélték fölfedezni benne. Mi sem természetesebb, mint hogy a gyanakvó kiskirály látni kívánta volna Jézust, mielőtt az esetleg valami újabb bajt keverne. Gyanakvásához nagy adag kíváncsiság is párosulhatott, hiszen apja udvarában görög szellemben nevelkedett. A görögökről pedig általában az volt az elterjedt vélemény, hogy mindig kíváncsiak bármilyen újdonságra (ApCsel 17,21). Nos, Heródes nyugtalansága érthető volt. Ezt tetézhették a nyilván a fülébe is eljutott híresztelések, hogy Jézus nem volt valami nagy véleménnyel róla. Nyilvánosan óvta például hallgatóit a „Heródes kovászától”. Hogy ez pontosan mit jelentett, azt nem fejtette ki. Azt azonban tudjuk, hogy a zsidóknál nem volt jó híre a kovásznak, amely valamit megváltoztat, elront (Mk 8,15). Sőt amikor egyszer farizeus ismerősei intették őt, hogy menjen el Heródes hatalmi területéről, mert az meg akarja ölni, Jézus egyáltalán nem ijedt meg, hanem kijelentette, hogy ez sem térítheti el őt munkája bevégzésétől. És bizony egyszerűen rókának nevezte a kiskirályt! Hogy ezt visszamondták-e Heródesnek, azt nem tudjuk, bár ez nem is olyan valószínűtlen. Ne feledjük el, hogy Jézus belső munkatársai közé tartozott Johanna, akinek Kúza névre hallgató férje Heródes egyik tisztviselője volt (Lk 8,3). A hír gyorsan eljuthatott a fejedelem fülébe. Mindettől függetlenül Heródes kívánsága egyszer csak - váratlanul - teljesült. Váratlanul azért, mert az ő mindenható császári ura, a helytartó, Püátus küldte Jézust hozzá. Mégpedig látszólag azzal, hogy mégiscsak az ő kis királyságába tartozó alattvaló ez a Názáreti. De váratlan volt ez a küldés azért is, mert a két hatalmas úr köztudomásúlag nemigen kedvelte egymást. Kortárs filozófustól tudjuk, hogy folyvást kémlelgették egymást, és szorgalmasan küldözgették az egymást eláztató feljelentéseiket Rómába. De most mindketten elérkezettnek tarthatták az időt taktikailag viszonyuk javítására. Mintha csak mindkettőnek megmozdult volna a lelkiismerete: Heródesnek János fejevételének esetleges következménye, Pilátusnak a Keresztelő-utódnak tartott Jézus nála történt bevádolása miatt. S szinte ördögi taktikázással kezdtek el kedveskedni egymásnak. A helytartónak római felhatalmazása volt, egyedül dönthetett volna Jézus sorsáról. Mégis, kicsit erőltetett udvariassággal átküldte alattvalóját az illetékes fejedelemhez. Gyaníthatjuk, hogy mire spekulált. Esetleg arra, hogy ebben a számára oly kellemetlen ügyben Heródes majd leveszi válláról a bírói döntés kényszerét, és akkor neki még a kezeit sem kell mosnia ártatlanságában! Heródes nem tért ki a békülési szándék elől. Egyrészt nevetségessé akarta tenni Jézust, mutatva, hogy ilyen gyenge „királykonkurenssel” ő bármikor bal kézzel elbánik. Gúnyolta hát erősen, megvetően bánt vele, és fényes mezbe bújtatta (Lk 23,11). Tartózkodott azonban attól, hogy ítéletet mondjon fölötte, visszaadva ravaszul a labdát a helytartónak, ezzel is elismerve, hogy halálos ítélet meghozatalára ő nem jogosult. A taktika bevált. S Lukács sietve hozzá is teszi, hogy a két úr „ezen a napon barátságot kötött egymással”. Lám, a fejedelem megláthatta Jézust. Teljesült a vágya. Nagyon meg is örült neki - írja az evangélista. De ebben a látásban nem volt sok köszönet! Hosszasan kérdezgette, faggatta ugyan az elé cipelt rabot, ám az még csak válaszra sem méltatta őt. Kortársak a legreménytelenebb helyzetnek tartották, ha Isten hallgatott, mert ebből úgy érezték, hogy elfordult tőlük, és nem törődik velük. Heródes hiába meresztgette a szemét, várva, hogy Jézus egyszer csak elővesz valamiféle bűvészkalapot, s abból majd elővarázsol valami csodafélét - természetesen az ő szórakoztatására. Ez a reménysége sem vált be. Mert Jézus soha nem volt varázsló, bár sokszor még azzal is megvádolták, hogy Egyiptomban járva tanulta volna ki a bűvészmesterséget. O ma sem varázsló, ha gyakran szeretnénk is szekerünk elé fogni, hogy nekünk vagy a világunknak „produkálja” magát. Sose feledjük el, hogy ő Úr, aki szabad döntéseiért nem tartozik nekünk felelősséggel. Úr, aki. tői nem kényszeríthetjük ki, hogy „bizonyítson”. Hogy is érthette volna ezt Heródes, akinek az országocska minden alattvalója készségesen kellett hogy engedelmeskedjék! Biztosan nehezen tudta elviselni, hogy Jézus nem állt szóba vele. Jézus kigúnyolása sem volt így más, mint „fizetség” a csalódottságért. Kielégítetlennek, kiábrándultnak érezte-e magát, amikor a kigúnyoltat visszaküldte a helytartóhoz? Erről nincs híradásunk. De a történelem fintorához tartozik az is, hogy a fivérétől elcsábított, Heródiás nevű felesége - aki a Keresztelő fejevételének is egyik okozója volt! - addig bujtogatta, hogy nagyobb hatalomra törekedjék, amíg római uránál és parancsolójánál betelt a mérték. Caligula császár a házaspárt a mai Lyonba száműzte, s ott is haltak meg. Hogy Heródes, a bukott király emlékezett-e még ott is a nagy Királlyal való találkozására, akit ő annyira szeretett volna látni? Erre nincs feleletünk. De az bizonyos, hogy az általa megcsúfoltat ma is milliók tartják örök Uruknak. Heródest viszont nem többnek, mint az Isten embermentő drámája egyik rossz hírű mellékszereplőjének. S ezen a neve sem tud változtatni, amely azt jelenti: „hősies”. Gémes Is'v '
