Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-19 / 38. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. szeptember 19. *■ 13 Tizenöt szempont értékrendünk sikeres képviseletéhez ► A keresztény ember is társas lény, egy presbiter pedig szinte bizonyos, hogy gyakran kerül olyan vitahelyzetbe, amikor érvelnie kell társaival szemben. De valószínűleg a gyülekezet közösségén kívül - világi közegben - „világi kérdésekben” is gyakorta meg kell védenie értékrendjét vagy kritizálnia a számára elfogadhatatlan megnyilvánulásokat. Az alábbiakban néhány olyan irányelvet szeretnék az Evangélikus Élet olvasóinak figyelmébe ajánlani, amelyek segítségével hatásosabban képviselhetjük álláspontunkat azokban a kérdésekben, amelyek megérdemlik, hogy véleményt ne csak alkossunk, hanem ki is fejtsünk róluk. 1. A felvezetésben máris érzékeltettem, hogy válasszuk meg jól, mikor, miben érdemes véleményt kifejteni, mert ennek helyes eldöntése elsődleges fontosságú ahhoz, hogy álláspontunkat sikeresen képviseljük. 2. Csak akkor bocsátkozzunk vitába, ha meg vagyunk győződve arról, hogy elég jól ismerjük a témát ahhoz, hogy megfelelően tudjunk érvelni álláspontunk mellett. Azokban a témákban, amelyek közel állnak szívünkhöz, képezzük magunkat, hogy „tárgyalóképesek” lehessünk. Amikor érvelünk, látszania kell annak, hogy nagy tartalékaink vannak, hogy olyan többlettudással rendelkezünk, amely előhívható, ha szükséges. Ezeket persze nem szabad fölöslegesen előhívni, mert az érvzsúfolás azzal a veszéllyel jár, hogy túlterheljük vitapartnerünket, ami bezáródását válthatja ki. A falnak meg nyilván nem akarhatunk beszélni. 3. Nemcsak a témát kell jól ismernünk, hanem önmagunkat is. Ismernünk kell képességeinket. Például azt, hogy kezelni tudjuk-e a vitahelyzettel járó stresszt. Mennyire vagyunk képesek uralkodni magunkon, ha kell, és vannak-e eszközeink a konfliktusok kezelésére. Legyünk tisztában vérmérsékletünkkel, mielőtt „szócsatába” bocsátkoznánk. Ha elveszítjük józanságunkat, pont annak az értékrendnek ártunk, amelyet megpróbálnánk védeni. 4- Fontos, hogy „ellenfelünknél” is ismerjük lényegében ugyanazokat a személyiségjegyeket, képességeket, amelyeket magunknál is ismernünk kell: vérmérséklet, felkészültség, hozzáállás a kérdéshez, témaismeret. Ha a helyzet olyan, hogy van időnk felkészülni, akkor ellenfelünkből is fel kell készülni. És lehetőleg persze az adott kérdésről is próbáljuk előre megismerni az álláspontját. 5. Nem szabad célul kitűzni azt, hogy vitapartnerünket akkor és ott meggyőzzük. Ez csak azon ritka alkalmakkor következhet be, amikor ellenfelünk már tőlünk függetlenül közel áll ahhoz, hogy elhagyja korábbi álláspontját, és már csak megerősítésre vár különböző irányokból, így esetleg felőlünk is, az „átálláshoz” 6. Továbbfejlesztve az előbbit, mondhatjuk, hogy nem szabad abba a csapdába esni, hogy egy vitát mindenáron meg akarjunk nyerni. 7. Amikor érvelünk, akkor nem csatázunk, hanem tanítunk. Ezért kezdeményezzük a kérdés meghatározását. Tisztázzuk és szögezzük le, hogy mi a probléma, mi a vita tárgya. Értekezlet esetében: mi a napirendi pont. 8. Sokszor mondják angol nyelvterületen, hogy nem érdemes „preaching to the converted”, azaz prédikálni a már meggyőzőiteknek. Pont ellenkezőleg. Fogadjuk el, hogy szellemi testvérünktől is tudunk tanulni. Sőt legjobban tőlük tudunk tanulni ahhoz, hogy holnap már az ő érvrendszerüket is használni tudjuk, ha kell. 9. Tartózkodni kell attól, hogy vitapartnerünk érvei helyett a motivációjával, elfogultságával foglalkozzunk. Az, hogy mi mozgatja ellenfelünket, mellékes akkor, amikor az érveit kell „lerombolnunk" Valakinek az indítékai elmagyarázhatják álláspontjának hibáit, hamis voltát, érvénytelenségét, de nem bizonyítják azokat. Ha az elfogultság kérdésével egyáltalán foglalkozni akarunk - amit lehet, sőt néha kell -, tegyük ezt magyarázóig a vita végén, miután a téma tényeit megállapítottuk, és a hibás gondolkodásra rávilágítottunk. 10. Ha érveinket hírességektől, szakemberektől származó idézetekkel kívánjuk alátámasztani, ügyeljünk arra, hogy lehetőleg ne a saját táborunkba tartozó autoritásokat válasszunk, hanem olyanokat, akik nem vádolhatok elfogultsággal, sőt lehetőleg a vitapartnerünk eszmetársi köréhez tartoznak. Ha találunk ilyen idézeteket, akkor azzal főleg az el nem kötelezett hallgatóságunkra tehetünk jó benyomást. 11. Ezzel elérkeztünk azokhoz a helyzetekhez, amikor vitánk nem szűk körben, hanem népesebb hallgatóság előtt zajlik. Egy tömegben a legnagyobb hányadot általában az el nem kötelezettek képviselik. Az ő esetükben más taktikai eszközök használata jár sikerrel, mint a négyszemközti vagy szűk (szak)értelmiségi körben megejtett eszmecserék során. Az átlagos hallgatóság számára a legjobb úgy bemutatkozni, hogy a méltányosságot, a józan paraszti észjárást és a megértő általános műveltséget képviseljük, ellentétben az egyéb vitahelyzetekben alkalmazható okossági fölénnyel, eredetiséggel, harcossággal, iróniával. Ez nem azt jelenti, hogy le kell butítani magunkat. Közelítsünk erkölcsi és intellektuális komolysággal hallgatóságunkhoz. 12. A fentiek egyik folyománya, hogy vegyük figyelembe hallgatóságunk sokszínűségét. El kell döntenünk, hogy a széles tömegekhez beszélünk, vagy élesen összpontosítunk egy célcsoportra, vállalva, hogy ezáltal elidegeníthetjük azokat, akik nem oda tartoznak. Ilyen döntés függvénye például, hogy mennyire használunk szakzsargont. A legjobb megközelítés az, hogy először széles ecsetvonásokkal próbáljuk megnyerni az egész hallgatóságot, majd röviden megcélozzuk a célcsoportot is. 13. Röviden - mondtam, mert hangsúlyozni kell, hogy a kommunikációban a kevesebb mindig több. Tehát fogalmazzunk „röviden, de velősen” 14. A rövidség azonban természetesen nem mehet az érthetőség, pontosabban a befogadhatóság rovására. Ezért szükséges fő érveinket nem egyszer, de többször is megismételni. Beszédünk bevezetőjében mondjuk el, miről fogunk beszélni, a fő részben mondjuk el azt, amiről beszélünk, és a befejező részben megint mondjuk el, hogy miről is beszéltünk. Mondandónk így ragad. 15. Végül felhívom a figyelmet egy gyakori hibára. Bánjunk nagyon óvatosan a történelmi analógiákkal, példákkal, „példázatokkal”! Ha nem választjuk meg őket jól, megtörténhet, hogy új vita képződik arról, amit csak illusztrációnak szántunk, és elmegyünk olyan irányba, amely meddővé teszi részvételünket. * * * Természetesen használhatunk akárhányat vagy akár az összesét a fent említett taktikai elemek közül, a legfontosabb mégis az, hogy az álláspont, amelyet képviselünk, legyen erkölcsileg, intellektuálisan és biblikusán is méltó az erőfeszítésünkhöz. Bár az igazság és a jó ügy mellett való érvelés nem mindig garantál sikert, számunkra legyen bizonyos, hogy amikor fellépünk, a dolgoknak ezt az oldalát próbáljuk képviselni. ■ Ámon Antal A szerző újságíró, vállalkozástudományi szakember, az SBS ausztrál közszolgálati rádió magyar nyelvű adásainak nyugalmazottfőszerkesztője, az Ausztrál Vezetéstudományi Kamara tagja Felújítják az eislebeni Luther-múzeumot Felújítás miatt bezárták a németországi Eislebenben lévő Luther-múzeumot, azt az épületet, amelyet sokáig a reformátor halála helyszínének tartottak. A Szász-Anhaltban lévő Lutheremlékművek alapítványának szóvivője elmondta: az ötmillió eurós (1,4 milliárd forintos) befektetésből a szövetségi kormány, a tartomány, a város és az alapítvány által finanszírozott munkálatok során több kiállítóteret alakítanak ki a komplexumban, amely várhatóan 2oí2-től fogadhatja újra a közönséget. Luther Márton (1483-1546) Eislebenben született, és ott is hunyt el. A kutatók sokáig úgy vélték, hogy a mai múzeum (Luthers Sterbehaus) épületében halt meg 1546. február 18-án, a legújabb vizsgálatok szerint azonban egy másik, ma hotelként használt épület volt Luther halálának valódi helyszíne. Az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) az összes szászanhalti Luther-emlékhelyet a világörökség részévé nyilvánította. Ezek közé tartozik az eislebeni szülőházban berendezett múzeum és a wittenbergi vártemplom is, amelynek kapujára Luther a hagyomány szerint 1517. október 31-én kiszögezte 95 tételét. (Ezt az eseményt tekintjük a reformáció kezdetének, és ünnepeljük meg minden évben október 31-én, a reformáció napján. - A szerk.) 0 Forrás: Múlt-kor Hogy hatékonyabban szóljon az üzenet Nyújtom a kezem a lelkészem felé, megszorítom a jobbját, viszonzom az „Erős vár a mi Istenünk!” köszöntést. Biccentek a gyülekezet tagjainak, esetleg egy-két szót is váltok néhányukkal. Ha a „semmiségek” mellett a magunk mögött hagyott istentisztelet is szóba kerül, általánosságokban fogalmazok. „Szépen beszélt a tisztelendő úr” mondom, és csak én tudom, hogy valójában mit is jelentett (vagy nem jelentett) nekem az alkalom. - Nincs hozzá bátorságom, hogy valódi beszélgetést kezdeményezzek a kérdésről? Illetéktelennek érzem magam a témában? Senki nem kérdezi, hogyan is éreztem magam a prédikáció hallgatása közben, pedig ha kíváncsiak lennének rá, nagyon is szívesen elmondanám? Állok a templomajtóban, kézfogással búcsúzom a hívektől. Némelyekhez külön is odalépek, és a hogylétük felől érdeklődöm. Az igehirdetés fogadtatására nem kérdezek rá, és ha elcsípek egy „szépen beszélt a tisztelendő úr” mondatot, jólesően bezsebelem a dicséretet, és/vagy azért fohászkodom, hogy tényleg dicséret legyen. - Nincs hozzá bátorságom, hogy valódi beszélgetést kezdeményezzek a kérdésről? Féltem a tekintélyem, és a saját hatáskörömbe tartozónak gondolom a témát? Senki nem meri elmondani nekem, hogyan is érezte magát az istentiszteleten, pedig ha így tenne, azzal sokat segítene? Beszéljünk az istentiszteletről! - buzdít bennünket a Kálvin Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent kötet címe (is). Hiszen közös felelősségünk - pásztoroké és pásztoroltaké egyaránt -, hogy hétről hétre miképpen is zajlik le gyülekezeti életünk (és személyes hitéletünk) egyik legfontosabb alkalma. A svájci Aargaui Tartományi Református Egyház egyháztanácsának megbízásából összeállított, Feedback-módszerek gyűjteménye alcímet viselő segédanyagban részletes útmutatást találhatunk ahhoz, hogyan is fogjunk hozzá a visszajelzések begyűjtéséhez, összegzéséhez, értékeléséhez. A füzetben ismertetett tizenegy módszer között van olyan, amely az egész gyülekezetét megszólítja, és az istentisztelet széles körű értékelésére ad lehetőséget; van olyan, amely csak egy-egy szempontra összpontosít, és van olyan is, amely az istentiszteleten szolgálatot végzőktől (lelkészek, egyházzenészek, presbiterek és így tovább) érkező visszajelzésekre koncentrál. A kötet példakérdőíveket is közöl, minden esetben azzal a szelíd figyelmeztetéssel, hogy azok csak mintaként szolgálnak, és a gyülekezeteknek nem szabad megspórolniuk azt a munkát, hogy a saját közvéleménykutatásukhoz igazítják az adott kérdéssort. Beszéljünk az istentiszteletről — nem azért, hogy az istentiszteletek a hívek kívánságainak, elvárásainak korlátlan kiszolgálásáról szóljanak, hanem azért, hogy a gyülekezeti tagok észrevételeit is (!) figyelembe véve - Ulrich Graf ajánlásából idézve - „az egyházra bízott üzenetet az ezért felelős személyek időszerűbben és emberközelibben tudják közvetíteni”. ■ - vitális -David Plüss - Michael Rahn (szerk.): Beszéljünk az istentiszteletről! - Feedback-módszerek gyűjteménye. Kálvin Kiadó, Budapest, 2010. Ára 900 forint. Hogyan éli meg Ön az istentiszteleteket gyülekezetünkben? Az istentiszteletek Igaz Inkább igaz Inkább hamis Hamis gondolatébresztők □ □ □ □ sz.ép ünnepek □ □ □ □ szép zenével kísértek □ □ □ □ kapcsolatokat ápolnak □ □ □ □ kihívást jelentenek □ □ □ □ vigasztalnak □ □ □ □ gazdagítok □ □ □ □ erősítik a hitet □ □ □ □ aktuális témákra reflektálnak □ □ □ □ Mi a véleménye az igehirdetésekről? Mennyiben találóak a következő kijelentések? Az igehirdetések Igaz Inkább igaz Inkább hamis Hamis túl hosszúak □ □ □ □ tartalmilag jól követhetőek □ □ □ □ akusztikai szempontból jól érthetőek □ □ □ □ életközeliek □ □ □ □ teológiailag megalapozottak □ □ □ □ __________1 Részletek az általános célokat szolgáló példakérdőívből
