Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-09-05 / 36. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. szeptember 5. »- 11 Búcsú zkodók Külső szemlélőként, ismeretlenül nem könnyű valakiről megmondani, hová utazik, avagy mi végett várakozik egy repülőtéri terminál utascsarnokában. A helyszín, bizonyos jelek, tárgyak, eszközök, a ruházat persze sok mindet elárulhatnak. így arról a fiatal párról is sikerült néhány dolgot megállapítanom, akik nem messze tőlünk pakolták le cuccaikat a légikikötő várótermében. A hajnali időpont, a mellettük tornyosuló bőröndök és a soruk előtti táblán megjelenő felirat egyértelművé tették, hogy tengerparti nyaralásra indulók. A szűnni nem akaró mosoly, a vidám trécselés az őket kikísérőkkel, na és ahogyan egymás csillogó aranygyűrűs kezét fogták - el nem engedve talán a világ minden kincséért sem - szinte bizonyította: egy ifjú nászutaspár is lesz a charterjárat utasai között. Amikor a tájékoztató táblán megjelent, hogy késik az indulás, elégedetlen morajlás futott végig a sorban állókon, de nem vált komorrá a hangulat. Hogy is válhatott volna, amikor mindenki izgalommal készült a repülésre s a ki tudja már mióta várt napra, amikor elindulhat a tenger felé. A pár is elolvasta a kiírást, de szemmel láthatóan nem rendültek meg a kellemetlen hírtől. Mit sem romlott a hangulat az őket körülvevő társaságban. Egy idősebb hölgy is volt közöttük, a korukbéli vidám fiatalok pedig testvéreknek, barátoknak tűntek. Végre megjelent a táblán a beszálláshoz hívó jel, így lassan megindult a sor, megkezdték a csomagok vizsgálatát, átvételét és a repülő fedélzetére lépésre feljogosító beszállókártyák kiadását, hogy - áthaladva a vámvizsgálaton - a tranzitba lépő utasok hivatalosan elhagyhassák az ország felségterületét. A kísérők búcsúzkodni kezdtek. „Jó utat!” - hallatszott mindenfelől, ölelések itt is, ott is, majd távozó léptek hangja váltotta fel a zsibongó csarnok zajait, míg végül nem maradt más, mint mosolygó arcok és heves integetés. A fiatal pár is elköszönt. A lányoknak puszi, a férfiaknak egy-egy kézfogás dukált. A kis társaság egyetlen idősebb tagja először a lányhoz lépett, mondott neki valamit, mdsolyogva megölelték, majd mindkét oldalról megpuszilták egymást. Ezután a fiú elé húzódott, aki szó nélkül lehajolt, és átkarolta az asszonyt úgy, ahogy csak az édesanyját öleli meg az ember. így tartották egymást néhány pillanatig. Mikor kibontakoztak az ölelésből, nem szóltak egymáshoz; jól látszott, ez életüknek olyan pillanata, amikor a beszéd nem elég érzelmeik kifejezésére. Egy ideig egymás arcába néztek, majd szinte egyszerre emelték fel kezüket, és némán, gyengéd finomsággal ujjúkkal keresztet rajzoltak egymás homlokára. ■ Gyarmati Gábor NOVELL AÍRÓ-PÁLYÁZATUNK ANYAGAIBÓL Tomi lámpácskáia ► „Ti vagytok a világ világossága. Nem rejthető el a hegyen épült város.” (Mt 5,14) Talán még soha nem voltam olyan makacs, mint amikor az első osztályos tanítványaim szülei arra akartak rábírni, hogy utazzunk el Kőszegre, erdei iskolába. Nagyon nehéz feladatnak tűnt, de addig erősködtek az anyukák, felajánlva segítségüket, hogy végül beadtam a derekamat. Életem egyik legszebb iskolai emlékét őrzöm erről a kirándulásról. Ez az osztály sok tekintetben eltért minden korábban tanított gyerekcsapattól, mert a rendszerváltás után egy új tanórát jártak ki részünkre a szülők. Bevezettük a bibliaismeret tantárgyat. A kirándulás a tanév elejére esett, akkor már tartottam néhány órát a Bibliából. így megértettem, hogy Tomi elhozta az erdei iskolába is a saját Bibliáját, ám amikor az esti játék helyett leült az ágy szélére, és elmélyedve olvasni kezdte, igencsak meglepődtem. Figyeltem a különös eseményt. Hancúroztak a gyerekek, ugráltak az ágyon, de folyton beleütköztek Tomiba, aki fel se figyelt rájuk. Aztán lecsendesedtek a fiúk, nem kellett őket elalvásra buzdítanom. Másnap reggel fél órával ébresztő előtt csörgött Tomi kis órája. Felült az ágyában, magához vette a Bibliát, és olvasott. Ő már folyékonyan tudott olvasni, de a többi gyerek még épp csak ismerkedett a betűkkel. Ijedten kaptam fel a fejem, mert attól féltem, hogy az ébresztőtől haragosak lesznek a társai. Tomi pedig csendesen olvasott, aztán behunyta a szemét, és imádkozott. Meglepődve láttam, hogy a társaság tisztelettel figyeli kis társukat. Csendben voltak, amíg Tomi elvégezte a reggeli áhítatot. Egész nap figyeltem őket, nem gúnyolják-e, vagy nem hagyják-e ki a játékból, de semmi jele nem volt ilyesminek. Aznap este is elővette a Bibliáját. A gyerekek már nem ugráltak, hanem odasomfordáltak hozzám, és suttogva megkérdezték, mit olvas Tomi. Némelyik gyerek azt gondolta, krimit vagy valami érdekes mesét. Amint megtudták, hogy Biblia van a kezében, azonnal megfogalmazták a kérésüket is: „Szeretnénk mi is hallani Tomi történeteit! Tessék olvasni nekünk az ő könyvéből!” Olykor Isten maga gondoskodik a pillanat szentségéről. így volt ez akkor is. Megkérdeztem Tomit, beléphetünk-e az ő áhítatába, olvashatunk-e az ő Bibliájából. Megengedte, a gyerekek pedig néma csendben ágya köré ültek, és izgatottan vártak. Tomi imádságos lelkülete szétáradt a csapaton. Én pedig kértem Istent, tegye emlékezetessé az első imaórát. Kinyitottam a Bibliát, és egy olyan történetre esett tekintetem, amelyet alkalmazhattam rájuk és a kirándulásra. Jó lenne emlékezni, melyik volt, de nem jegyeztem fel, és sajnos elszállt az emlékezetemből. Másnap reggel felugrott az egész csapat, hogy együtt olvassunk Bibliát. Aznap este megkértek, tanítsam meg nekik Tomi imáját. Soronként mondták az esti imádságot: „Én Istenem, jó Istenem..." Mire véget ért a „nyaralás” mind tudta fejből az imát. A hálószobában rend volt, az utcán semmi hangoskodás. Olyan jók voltak, hogy el se hitte senki, hogy ezek a gyerekek elsősök. Hazafelé többen is sajnálkoztak azon, hogy a bibliaolvasás elmarad. Hiányérzetük támadt, mert nem volt saját Bibliájuk. Hamarosan azonban egy ismeretlen hívő asszony felajánlott harminckét Bibliát, így minden tanítványomnak adhattam egyet. Az olvasókönyvükkel együtt használták azt is. Csodálatos négy évet kaptunk Istentől. Mások lettek a gyerekek, mások a szülők. Az én életem is nyitott könyv volt a gyerekek előtt, látták hitemet, látták a gyászhoz, súlyos betegséghez való viszonyulásomat. Velem élték meg a lelki harcokat. Csodákat tapasztaltunk meg, és szabadulásokat. Az istenélmények fellege úszott felettünk. Aztán eljött az elválás napja is. Nyugdíjba mentem, hoztam haza a személyes tárgyaimat. Szerették volna, ha a Bibliámat otthagyom nekik. Féltek, mi lesz akkor, ha az iskolában nem lesz Biblia. Tíz év után meglátogattak, és öt órán keresztül mesélték imameghallgatásaikat. A legnagyöbb csoda az volt számomra, hogy egy eltévedt társukat visszaszerették a drogmentes életbe. A fiú csak egy évet vesztett, és amikor eljöttek hozzám, már minden rendben volt. Isten lámpást gyújtott Tomi szívében, melynek fénye megvilágította társai szívét, és onnan terjedt a szülők és iskolatársak felé. Mert az a parányi világosság a mennyek országára mutatott... ■ Frittmann Lászlóné Egyszer majd eljön a nap Egyszer majd eljön a a nap, amikor már nem kell hazudnunk többé. Kimondatik minden, általunk is jól ismert és néven nevezett bűn és minden, mások előtt eltitkolt vagy legalábbis takargatni próbált vétek. És akkor, amikor majd ott állunk teljesen védtelen, és nem lesz más menedékünk a magunk szégyene és a mások megvetése elől, mint Isten mélységes szeretete, amelyet valahogy soha nem érthettünk meg és még most, ebben a drámai pillanatban sem érthetünk meg igazán. De ez a szeretet befed majd. Betakar és átölel, mint egy puha, meleg takaró. És ebben a szent pillanatban -amikor mindenki a földre ejti maszkját, amelyről úgy hitte, eltakarhatja majd arcának valós vonásait; amikor ledől majd minden fal, amely mögé bújni lehetett - elered majd a könnyünk, és mi egyszerűen nem tehetünk mást, minthogy egyre csak zokogunk. És ekkor, csakis ekkor, felszáradnak majd kiapadhatatlannak tűnő könnyeink. És akkor mindenki megérti, és hálát ad azért, amit most még csak néha-néha sejt: hogy mit is jelent a valódi és tényleges megbocsátás és a mindent megtisztító és gyógyító kegyelem. ■ Gazdag Zsuzsanna HETIÚTRAVALÓ IX0YC „Áldjad, lelkem, az Urat, és nefeledd el, mennyi jót tett veled!” (Zsolt 103,2) Szentháromság ünnepe után a 14. héten az Útmutató reggeli és heti igéinek közös kulcsszava: a hálaadás. ____ Csak akit a Szentlélek elevenít meg (lásd Jn 6,63), az tudja az Úr Istent dicsőíteni mindenkor, s mindenért neki szeretne hálát adni (lásd iThessz 5,18). „Magasztaljátok az Urat, mert jó, mert örökkévaló az ő kegyelme.” (Zsolt 118,1; LK) Ehhez kérjük segítségét: „Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme.” (GyLK 728,13 és antifóna) Az istenfélő samáriai, „amikor látta, hogy meggyógyult, visszatért, és fennhangon dicsőítette Istent. Arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki’.’ Az Úr válasza: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged’.’ (Lk 17,15.16.19) Pál ezt jelenti ki: „Akiketpedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai’.’ (Róm 8,14) S Luther így érti: „Hogy Isten gyermekei vagyunk, s magunkat teljes bizonyossággal annak is tarthatjuk, ez nem magunktól és nem is a törvényből van. Hanem a Szentlélek bizonyságtétele ez; ami úgy történik, hogy szívünkben megérezzük a Szentlélek erejét, aki az igével működik bennünk, és tapasztalatunk megegyezik az igével.” Pál hálát ad Timóteus képmutatás nélküli hitéért, és emlékezteti: Isten „az erő, a szeretet és a józanság lelkét” adta nekünk (2Tim 1,7). A vakon született, de meggyógyított ember úgy dicsőítette Istent, hogy térdre hullva hódolt Jézus előtt. „Akinek Jézussal van dolga, az közvetlenül magával Istennel találkozik” (lásd Biblia - Magyarázó jegyzetekkel, 1272. o.). A sorsdöntő találkozás lényege mindig ez: „Hiszel te az Emberfiában?”„Hiszek, Uram’.’ (Jn 9,35.38) S a kiközösített, de már látó ember leborulva imádta az Úr Istentől való gyógyítóját. Krisztus foglya a börtönből is hálaadással kezdi Filemonhoz írott, rövid levelét: „Hálát adok mindenkor az én Istenemnek, mert hallok a te hitedről és szeretetedről, amely az Úr Jézus és minden szent iránt van benned..!’ (Filem 4-5) Mi kitől kaphatnánk ilyen levelet, és ki vehetné hasznunkat az Úrban? Halála előtt Dávid a templomépítésre szánt adományokért Isten nagyságát és jóságát magasztalja: „Áldott vagy te, Uram, (...) öröktől fogva mindörökké! (...) Tied, Uram, az ország (...)! Tőled ered a gazdagság és a dicsőség (...). Most azért, Istenünk, hálát adunk neked, és dicsérjük a te fenséges nevedet’.’{iKrón 29,10-13) Jézus szenvedéstörténete előtt kölcsönösen megdicsőítette egymást az Atya s a Fiú; ugyanakkor Jézus új parancsolatot adott tanítványainak: „...ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34) Pál állhatatosságra buzdítja levele mindenkori olvasóit, és így bátorítja a christianusokat: „Mipedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettőlfogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által’.’ (2Thessz 2,13) „Légy hű, állj meg szent hitedben, / (...) Térj meg, s ne bocsásd el őt! / (...) Istennek szenteld szívedet!” (EÉ 439,1) Légy hálás szívű! ■ Garai András
