Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-22 / 34-35. szám
2 ■m 2010. augusztus 22-29. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] Mindenható Atyánk! Magasztalunk téged, mert nagy vagy, és csodákat teszel! Kifürkészhetetlen akaratoddal felfeded a testté lett Istent a kicsinyek és alázatosak előtt, de elhomályosítod azok látását, akik azt hiszik, a te szemeddel látják a világot. Hallgass meg, kérünk, amikor a legnagyobbat kérjük tőled. Ébressz bennünk vágyat, hogy éhezzük és szomjazzuk jelenlétedet. És add, hogy felismerjük a világ világosságát, ha eljön hozzánk. Elégítsd meg az utánad sóvárgót, mert érteni szeretnénk szavad, látni kezed hatalmát, érezni vezetésedet. Elégíts meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád a gyermekekért. Azokért, akik biztonságban növekednek, és azokért is, akik nem tudják, milyen érzés együtt élni szeretetben. Jóságod és gondoskodásod kísérje őket minden útjukon. Könyörgünk hozzád a szülőkért, akik félnek elengedni gyermekeik kezét és rád bízni a rájuk bízottakat. Vésd mélyen a szívükbe, hogy minden szerettük és minden kincsük nálad van a legjobb helyen. Viseld gondjukat az árváknak és eldobottaknak. Nyugodjon oltalmad a magukat alkalmatlannak érző szülőkön, hogy el ne csüggedjenek. Te vagy mindenek megújítója és megtartója! Újítsd meg mindazt, ami megfásult a felnőttekben, és adj tiszta, szép szavakat, kicsinek és nagynak békességet, szeretetet. [Gyülekezet:] Urunk, kérünk, hallgass meg minket! [Lektor:] Tarts minket szorosan a kezedben, és űzd el minden félelmünket! Könyörgünk hozzád a családokból kitaszítottakért. Azokért, akik nem férnek bele övéik szeretetébe. Állj azok mellé, akiket megvetettek, akik magukra maradtak, akik sötétségben járnak! Adj enyhülést a szenvedőknek, békességet a békétleneknek, pihenést a megfáradtaknak. Ne hagyd el azokat, akik rád bízták magukat, és nem érzik közelségedet. Küldd őriző angyalaidat oda, ahol nagy szükség van rájuk. Nyisd meg, kérünk, áldásod forrásait, és ne hagyd, hogy egy is elvesszen azok közül, akik nélkülözni kénytelenek világodban. Minket pedig indíts jóindulatra, hogy szívesen adjunk abból, amink van, és ne forduljunk el azoktól, akik kérnek tőlünk. [Gyülekezet:] Urunk, kérünk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád a Lélekért! Hogy formálja szívünket, elevenítse meg gondolatainkat, öntsön erőt fáradt testünkbe-lelkünkbe. Hogy nyissa meg szemeinket a szenvedők, gyengék, elesettek meglátására. Hogy tegye hallóvá szívünket igédre, növelje bennünk a hitet, és építse köztünk a közösséget. Itass át minket is Szentlelkeddel, hogy magunk is üzenetté váljunk. Adj gyülekezeteinkbe is éltető isteni erőt. Tehozzád könyörgünk, Urunk, hogy minden időben azzal a bizalommal forduljunk hozzád, amellyel a gyermek fordul atyja felé. [Gyülekezet:] Urunk, kérünk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Add, Uram, hogy bátrabban, szolgálatra készen zörgessünk, mert te megígérted, hogy a zörgetőknek megnyittatik. Köszönjük neked, hogy Jézus Krisztusban feltártad előttünk arcodat! Áldunk azért, mert atyaként hajolsz hozzánk. Ámen. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP - RÓM 9,15-16 Németországi ösztöndíjam alatt különleges kiállításra jutottam el német teológus barátaimmal. Egy kis középkori templomban az utolsó ítélettel foglalkozó festményeket mutattak be. Számomra furcsa alkotások között sétálgattunk. A barokk ábrázolások döbbenetes pokolmegjelenítéseivel szemben álltak a nonfiguratív, modern technikákkal megelevenített mai elképzelések. Figyelmemet egy 16. századi, ismeretlen németalföldi festő képe vonta magára. Valószínűleg azért, mert nagyon közel áll hozzám az a kép, amely szinte minden gyülekezeti teremben megtalálható: a széles utat és a keskeny ösvényt ábrázolja. A széles úton hömpölyög a tömeg valamerre, a keskeny, kacskaringós ösvényen viszont egy-egy hívő halad csak, de ez az út vezet Krisztushoz. A középkori festőt megihlette a szoros kapuról és a keskeny útról szóló szakasz a Hegyi beszédből (Mt 7,13- 14), azonban a kép alá Mt 25,31-46- ot írta, amely az utolsó ítéletről szóló rész. A kép közepén fenn Jézus ül a mennyei trónuson. Két oldalról igyekeznek hozzá az emberek. Az egyik irányba elutasítóan tartja a kezét, a másik irányból igyekvőknek pedig int, hogy szabad az út hozzá. Mindkét csoportba tartozók arcán az értetlenség vehető ki. A megdöbbentő az volt, hogy a képen Jézus a keskeny úton igyekvőkkel szemben elutasító. Barátaim gyorsan megfogalmazták véleményüket: az ismeretlen festő valószínűleg félreértette a Szentírás szavait. Azt mondták, hogy aki a hit útján halad, az biztosan célba ér. Isten igazsága Számolhat azzal, hogy a keskeny ösvény útja kanyargós, próbákkal teli, mégis mindig Krisztus felé, az üdvösség felé halad. Csak így látják értelmét a keresztény útnak, az önmegtagadásnak, a sok lemondásnak. Pál apostol a választott nép hitetlensége miatt szomorkodik. Az ősatyák életéből vett történettel bizonyítja számukra, hogy a hitetlenségük Isten ígéreteit nem befolyásolja. Az Örökkévaló szavai és cselekedetei önmagukban megállnak, és a beléjük vetett hit vagy a hitetlenség nem módosíthat rajtuk. Isten istensége mindenekfeletti, nem kérdőjelezheti meg senki a maga hite, vallásossága alapján. A zsidók számára azonban Jézus mint Isten igazságának megjelenése nehezen értelmezhető. Benne ugyanis az isteni irgalom olyan „megelevenedése” történik, amelyet az emberi igazságosságon tájékozódók nem tudnak megérteni. Elfogadhatatlan a „szemet szemért” igazságán nevelkedők számára. „Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ezek a szavak nem az egyezkedés, alkudozás szavai. Mikor Mózes összetörte a kőtáblákat és elégette az aranyborjút, könyörgött az Úrhoz, hogy irgalmazzon a népnek, és kísérje őket tovább az úton. Ismertesse meg magát velük, hadd lássák és érezzék jelenlétét. „Mutasd meg nekem dicsőségedet!” - kérte Mózes az Urat. „Az Úr így felelt: Elvonultatom előtted egész fenségemet, és kimondom előtted az Úr nevét. Kegyelmezek, akinek kegyelmezek, és irgalmazok, akinek irgalmazok’.’ (2MÓZ 33,18-19) Megmutatja magát, átélhető a jelenléte, mégis teljesen másként, mint amit láttak, megszoktak a sokistenhitű Egyiptomban. Nem az ember alkotta magának az istent, hanem az Úr teremtette az embert, és ő hívta el népét. A ma embere is hajlamos a maga istenélményei, hite, vallásgyakorlata alapján saját istent alkotni. Olyat, amilyennek elképzeli, amilyennek látni szeretné. Ráruház mindent, ami emberi elképzelés szerint jó, igazságos, valódi. De mégiscsak teljesen más ez az istenlátás, mint maga az élő Isten. Jézus szava: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot”, egészen más, mint amit az ember hordoz önmagában, amit a maga által alkotott idealizált istenképből kikövetkeztet. Évekkel ezelőtt az általános iskolában, ahol hittant tanítottam, az első osztályban komoly beszélgetés alakult ki arról, hogy néz ki Isten. Mondtam a gyerekeknek, hogy őt nem lehet elképzelni. Más, mint az ember. Nem értették. Kíváncsi voltam, hogy hat-hét évesen hogy gondolják, ezért megkértem őket, hogy rajzolják le. A fiúk királyt, királyfit rajzoltak, a lányok királykisasszonyt. A mesevilágból keresték meg azt a tekintélyt, akinek hatalma van, aki mindenki felett áll. A legnagyobbat rajzolták, akit csak el tudtak képzelni. Azt gondolom, bennünk, felnőttekben is ott van ez a „tudás” de életünk folyamán próbáljuk egyre inkább értelmezni az Istenről bennünk élő képet, és felruházzuk olyan tulajdonságokkal, amelyek a mi számunkra elérhetetlenek. Azt gondoljuk, hogy Istent úgy tudhatjuk magunk mellett leginkább, A VASÁRNAP IGÉJE ha minél jobban ismerjük. Nehéz elfogadni, hogy nem a mi megismerési törekvéseink, a mi jónak látott keresztény utunk, a mi szilárdnak vélt hitünk lehet a záloga az örök életünknek, hanem egyedül az ő kegyelme. „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek” - mondja Jézus a Hegyi beszédben. Úgy érzem, ez a tanítása az utolsó ítéletről szóló festménynek. Hiszen senki nem tud megfelelni annak az elvárásnak, hogy mindenkihez odalépjen, de ha csak eggyel is megcselekedtük a legkisebbek közül, vele tettük meg - mondja Jézus. Azt gondolom, a kép festőjének az volt a célja, hogy újra és újra rádöbbentse az embert: egyedül Isten irgalmas szeretete igazíthat meg bennünket. A magunk ereje, hite ahhoz kell, hogy Jézusban felismerve a keskeny utat és a szoros kaput az ő szeretetében járhassuk életünk útját. ■ Johann Gyula Imádkozzunk! „Jer, Világosság ragyogj fel nekünk, Hogy csak Krisztus légyen mesterünk! El ne hagyjuk őt, mi hű Megváltónkat, Aki népének örökséget ad! Szánj meg Isten! Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged, Hadd ízleljük édességedet, Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk, Egyességben és békében éljünk! Szánj meg Isten!” (EÉ 232,2-3) Szent, örök Isten, nincsen hova lennem A humanizmus a reneszánsz időszakában a művelődés egyik meghatározó irányzata volt. Ez az eszme kiváltképp az irodalomban és az oktatásban hozott nagy jelentőségű változásokat, de még a teológiába is „beleavatkozott”. A reformáció és a humanizmus ugyanis sok tekintetben egymást erősítették, ráadásul a legtöbb reformátor egyben humanista iskolázottságú is volt. A humanista szellemű iskolák tananyagának alapvető részét képezte az antik versmértékek oktatása, méghozzá az ének segítségével. Ezeket a tanulási segédeszközként felhasznált dallamokat humanista metrikus énekeknek nevezzük. Ilyen tanító célú dallamból alakult ki heti énekünk, a Szent, örök Isten, nincsen hova lennem (EÉ 431) dallama is, mely Honterus János reformátor, lelkész, iskolai rektor 1548-ban kiadott tankönyvének egyik darabja. A 32 latin nyelvű ódát és a hozzájuk tartozó 21 kórusletétet tartalmazó Odae cum harmoniis című tankönyvet a Magyarországon legnagyobb hatást kifejtő metrikus énekkiadványként tartjuk számon. Heti énekünk dallamának őse Eheufugaces Postume, Postume szövegkezdettel az alkaioszi strófa tanításához szolgált mintául. Ez az ere' detileg lüktetésű antik sorképlet - melynek talán leghí- I resebb példája Berzsenyi Dániel A magyarokhoz (I.) című verse („Romlásnak indult hajdan erős magyar!”) - népénekként ritmusúvá egyszerűsödött. Ezáltal bár az antik versforma éppen lényegét, jellegzetes lüktetését veszítette el, mégis ez a szükségszerű átritmizálódás tehette csak alkalmassá e darabokat a gyülekezetben való közös éneklésre. Az Eheu fugaces dallamát kezdetben a Dicsérd az Istent mostan, ó, én lelkem kezdetű, a 146. zsoltárt fel-' dolgozó parafrázisra énekelték, később a református egyház egyetemes főgondnoki tisztét betöltő Ráday Pálnak a Meghódol lelkem tenéked, nagy Felség című énekszövegével kapcsolódott össze, s él ma is a református gyakorlatban. Énekeskönyvünkben Túrmezei Erzsébet (1912-2000) szövege hordozza e dallamot. A diakonissza költőnő áldozatkész, fáradhatatlan munkájával élete végéig a Fébé Diakonisszaegyesület kötelékében szolgált, emellett verseinek első publikálása (1938) óta, még a diktatúra embert próbáló éveiben is kitartóan folytatta költői tevékenységét. Az evangélikus énekeskönyv szerkesztéséhez 105 énekszöveg megírásával, illetve fordításával járult hozzá, melyeken keresztül ma is szolgálja és megszólítja egyházát. ■ Fekete Anikó „...a végén ..«nálad vagyok” (Zsolt 139,18b) Egy igehirdetésben hallottam egyszer: Isten és az ember története a nagy futásokról szól. Az ember fut az CANTATE Eged lilén diczeríinc. Isten elől, ő pedig fut az ember után, „hogy el ne vesszen...” „Bárhováfutnék..!’Olvasom a 139. zsoltárt. Azt mondja mennyei Atyánkról, hogy nem csupán távolról szemmel tart, hanem minden oldalról körülfog, kezét rajtam tartja. Soha nem lehetünk kívül őrző szeretetén. Soha nincs távol, még ha mi messze érezzük is magunkat tőle. Csupán karnyújtásnyira, kiáltásnyira van. Elveszettnek akkor tudhatjuk magunkat, amikor nem jut eszünkbe, hogy kiálthatnánk, vagy nincs erőnk összekulcsolni a kezünket, kitárni a szívünket. Azonban saját tehetetlenségünk, erőtlenségünk nem jelenti Isten lehetőségeinek és erejének végét. Mennyi minden juthat eszünkbe a „mélységes mélyről”! Ádám és Éva rejtőzése a kert fái között, mint a félelem és szégyen mélye. Jákob menekülése az éjszakában, párna helyett kővel a feje alatt, mint a kiszolgáltatottság mélysége. József a kút fenekén, mint a testvérbosszú és az elhagyatottság mélye. Jónás a cethal gyomrában, mint az Isten előli menekülés mélye. A tékozló fiú egyedülléte a disznók vályúja mellett, mint a szabadság mélye. Ismerős helyzetek... Ez az ének azzal szembesít, hogy sokszor kiprovokáljuk mélységeinket. Önálló útjaink vannak. Nem bízunk Urunk szeretetében. Azt hisszük, korlátoz, nem ad elég szabadságot. Lázadunk. Nem a véletlen műve, hogy nem látjuk Isten arcát. Mi rejtjük el előle a magunkét. Haragban vagyunk vele. Az „új élet hajnala” mindig a meglepetések meglepetése. Kiszámíthatatlan ajándék. A hajnal a derengéssel kezdődik. Nincs egy csapásra verőfény. Ahogyan a teremtés hajnalán a mélység fölötti sötétségben Isten Lelke már készült az újra: Legyen világosság! Miként Jónás számára a cethal gyomra is templommá vált, amikor már nem futott Isten elől, hanem beszélgetni kezdett vele. Milyen nehezen hisszük el, hogy vereségeink mélyén nemcsak elveszni lehet, hanem Istennel találkozhatunk. Ezt a remépységet Jézus ébreszti bennünk. Hiszen a keresztfa titka éppen az, hogy ott nem a halál győzött, hanem új élet kezdődött. A feltámadott Krisztussal való találkozás, a bűnbocsánat kegyelme teremti meg mindnyájunk számára az új élet lehetőségét. Keresztury Dezső Esti imádság című verse bizonyára megerősíti bennünk szép énekünk igazát: „Ó, milyen vak homályba futnak / kik nélküled indulnak útnak. / A kezemet nézem: leszárad; / szívem sívó homokkal árad. // Valamikor kézen vezettél; / szökni akartam, nem engedtél, / csend volt szívemben és a csendben / szavad szólt csak, mindennél szebben. //Én Istenem, hívj vissza engem! / Magam maradtam, eltévedtem. / Légy bátorságom, bizodalmám; / ó, légy úrrá megint Te rajtam!” ■ Cserhátiné Szabó Izabella
