Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)

2010-08-15 / 33. szám

Evangélikus Élet élő víz 2010. augusztus 15. » 7 Triptichon „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok..!’ (Mt 11,28) Tudta már gyerekként is, hogy ebben a lakásban sohasem fog megszokni. Pedig kedves, madárforma volt a vénasszony, mint a mesékben, ezüst­színű gyér haját kicsi kontyba teker­te a feje tetejére, elnéző, mindig bölcs mosoly ült az arcán, ahányszor Zsókára pillantott.- Szaladj csak, szaladj - mondta, és a lány táskájába csúsztatta a szend­vicset, miközben Zsóka csak úgy állva itta meg reggeli kávéját -, sza­ladj, úgysem éred utol, amit kergetsz. Nem éri utol, persze hogy nem, három évfolyamon tanítani csoport­­bontás nélkül kétszáz gyereket - le­hetetlen, egyszerűen képtelenség. Még hajnali kettőkor is a szódolgo­zatokat javította, majdnem bele­aludt, az íróasztalra koppant a feje, arra eszmélt. Levetkőzni is alig ma­radt ereje, úgy esett be az ágyba, az órát meg elfelejtette felhúzni, világos, hogy rohannia kellett reggel. Rengetegen vártak a buszra is, alig fért fel, csak a lépcsőn állhatott. Éhes volt, nem is reggelizett, a kávé meg marta a gyomrát. Megtapogatta táskájában a szend­vicset. Szájában összefutott a nyál, ahogy a kolbászos zsemlére gon­dolt, amelyet az öregasszony minden reggel a táskájába csempészett. Ak­kurátusán, hajszálvékonyan vágta a sajtot, a szalámit, leheletvékonyán kente a margarint. * # #- Na, a franciák... - kuncogott ma­gában a vénasszony, ahogy a kolbász­ra csorgatta a majonézt. De Zsóka így szerette, megcsinálta hát neki. Furcsa gyerek volt mindig ez a Zsóka, talán hogy az apja meghalt, az tette ilyenné, mintha nem is ezen a világon járna. Mindig csak olvasott gyerekként is, aztán a Gizi, az anyja meg csak hagyta, nem tud ez a lány még egy rántást sem elkészíteni. Persze Gizi is ilyen volt, emlékezett rá, amikor odaadta az anyja nyaran­ként, alig látott ki a könyvből, még ol­vasni sem tudott, olyan kicsi volt, csak simult hozzá a nagy kereveten: Beigazolódott minden sejtése, amikor meglátta a férjét, nem volt az rendes ember, Isten nyugosztalja, hogy itt tudta hagyni Gizit télvíz ide­jén. Nagy busa feje volt, széles mell­kasa, még a szája is széles. Remegtek bele a falak, úgy nevetett még a semmin is, mintha csak játék lenne az élet, amit nem érdemes komolyan venni. Csak a széles szájára emlék­szik, mintha a koporsóban is csak ne­vetett volna, kinevette a halált, úgy szeretett élni. A temetésre, arra meghívták az öregasszonyt. Egyedül maradt Gizi azzal a csepp gyerekkel, hát persze, hogy segített, hiszen a húga lánya volt. Kevés jutott neki is itt a bérlakásban, a harmadi­kon nincs kiskert, az özvegyi nyug­díj szűkös magának is, de amit tudott, megosztott vele. Aztán, hogy meghalt Gizi is, itt maradt vele a lány. Kitanít­tatta őt, de a temperamentumát so­se tudta megszokni.- Szaladj, csak szaladj - mondta neki reggelenként, de mintha a falnak beszélt volna. Persze a lány reggeli­jét is neki kellett megcsinálnia, a zsemlét, a kolbászosat, majonézzel. # # * A körforgalom előtt sokan leszálltak, még ülőhelyet is talált Zsóka, kivet­te hát a szendvicset, és beleharapott. Még így is nehezen nyelte le, pedig csúszott a majonéz, mégis menthe­tetlenül száraz volt az étel, mint az öregasszony. Végigpörgette fejében az órákat: a harmadik céseknek a szenvedő szerkezetet fogja tanítani, valami jó példamondat kéne, odáig már nem jutott a készülésben, pedig ez a kulcSa az egésznek. Nem tudta megenni a zsemlét, gyorsan visszacsomagolta az öreg­asszony szalvétájába, bevágta a tarisz­nyába, s csak reménykedni tudott, amíg áttörte magát a tömegen, hogy nem kenődik szét a majonéz a negye­dik bések szótárfüzetein. A tanáriban kidobálta asztalára a füzeteket, futtában vette fel a köpe­nyét, hamarabb kellett volna bejön­nie, az elsősöknél nem készítette elő az írásvetítőt, Karancs Szilvi is várja a versenyfeladatokkal, a negye­dik ásóknak be kell szólni, hogy hoz­fergett körülötte. Érezte, hogy vár tő­le valamit, de nem értette, csak ké­ső délután tűnt fel neki a boríték, mi­kor hullafáradtan lerogyott a széké­re. Odakint már sötétedett, szemer­kélt az őszi eső. Robi a színház előtt feltűrte kabát­gallérját. A tér már üres volt, még egy buszt megvár, Zsóka úgyis elkésik mindig mindenhonnan. Futva jött, akkor már karikára esett az eső, a farmerja is latyakos lett, oldalát verte a tarisznya. A koncer­ten persze megnézték őket, késve ér­keztek, s a lány is... csupa sár a nad­rágja, bakancs a lábán, hogy lehet így hangversenyre jönni? Robi csak mosolygott, ahogy kihá­mozta a vizes kabátból, és akkor már nem volt más, csak a zene meg Robi széles válla, aminek olyan jó ne­kidőlni. Persze az agyát nem tudta rögtön kikapcsolni. Nem talált jó pél­damondatot, nem értették meg a negyedik cések a szenvedő szerkeze­tet, hiába magyarázta. Még az igeidő­ket sem fogadja be a gyerekek feje, ezt az egészen más időszemléletet, nekik csak a van-volt-lesz létezik, nem ér­tik a pillanatot, ami a múlté és még­is jelenig ható, az állandóságot sem, a folyamatos egészet, amikor a min­den pillanattá sűrűsödik. A van­­volt-lesz triptichonjába zárva fel­foghatatlan számukra maga az idő is, képtelen volt hát megmagyarázni nekik, hogy itt és most csak az lénye­ges, ami a személy által az időben el­végeztetett. „Jöjjetek őhozzá mindnyájan...” - énekelte a szoprán, a van-volt-lesz triptichonjában ott a megfeszített jelen, a tett, a szenvedő, az elvégez­tetett. Csak a buszon vette észre, mennyi­re éhes, egész nap nem evett semmit. Előkotorta tarisznyájából a megma­radt szendvicset, két harapás az egész, felét Robi elé tartotta. Nagyot harapott belőle a fiú, tele szájjal mondta:- Kolbász majonézzel? Ilyet csak te csinálhatsz...- Á, nincs nekem erre időm - ráz­ta a fejét Zsóka. Sötét volt már, odakint szaladtak a villanyoszlopok. A busz ablakában megtört a külső és a belső fény,- Olvass még, Mamuskám, olvass! Aztán felnőtt Gizi is, elvette az a széltoló - fene se tudja, milyen vér keveredik ebben a szerencsétlen Zsókában -, még esküvője se volt rendes a Gizinek, csak elszaladtak az anyakönyvvezetőhöz, senki se ment velük, még az anyjuk sem, csak a két tanú. Évekig nem is jöttek, nem lát­ta az öregasszony Gizit, aztán ezzel a csepp lánnyal állított be. zák fel a nagyszótárt a könyvtárból, meg a példamondat a céseknél, a szenvedő szerkezet...- Csak így? Elszaladsz mellet­tem? - villant rá Robi sokfogú mo­solya, s alakja betöltötte az egész fo­lyosót. Nem volt ideje beszélgetni vele, a hangversenyjegyet csak estefelé vet­te észre, hiába mosolygott rá Robi napközben is a sok fogával, hiába tén­ezüst koszorúval vonta be Zsóka madárforma, vékony alakját.- Nem én csináltam - mondta -, Mamuska kente...- Mamuska... - simogatta meg Zsóka fáradt arcát Robi. Egy pillanatra felvillant a mosolya, aztán hangosan nevetett, mintha csak játék lenne az élet, amit nem ér­demes komolyan venni. ■ Miklya Luzsányi Mónika Rónay György Jelenlét Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt. Pillants körül a földön: ott van a fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán. Áss le a föld alá: csontokból és kövületekből szándékainak lábnyoma dereng feléd. Mindenütt láthatatlan. Mindenütt látható. HETI ÚTRAVALÓ „Isten a gőgösöknek ellenáll, az aláza­tosaknak pedig kegyelmet ad’.’ (íPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a tizen­egyedik héten az Útmutató reggeli és heti igéi ezt üzenik: mindig az Úr Is­ten kegyelmére szorulunk; ő elnémít­ja a dicsekvőt, az alázatost felmagasztalja. „Krisztus által, hitben van mene­telünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekedünk is azzal a re­ménységgel, hogy részesedünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2; LK) Kérd: Uram, ments meg engem, a te irgalmasságodért! „Könyörülj rajtam, Uram, mert erőt­len vagyok.” (GyLK 673) A farizeus és a vámszedő példatörténetének üze­netét Jézus fogalmazta meg: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, meg­­aláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14; lásd Mt 23,12; Lk 14,11) Luther pedig így minősíti a farizeus személyét: „Ez a farize­us nemcsak Isten ellen vétkezik, hanem felebarátja ellen is gyűlölködik; mert bizony, szemernyi keresztyén szeretet sincs benne. Mit remélhetünk az ily »kegyestől«, aki oly elvetemült, hogy irigyli felebarátjától az üdvösséget?!” A megigazult vámszedővel kapcsolatban a páli megigazulástan került elénk: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék’.’ (Ef 2,8-9) Isten ígéretet tett a választott nép helyreállítására, s az óegyházi evangéli­um idézett versének előképét is meghirdette: „Akkor majd megtudja a me­ző minden fája, hogy én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát, és magassá az alacsony fát’.’ (Ez 17,24) A romlott Sodomában nem volt tíz igaz ember, ezért „kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az ég­ből. így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket..!’ (íMóz 19,24-25) Csak Lót s két leánya maradt életben, mert az angyalok kivitték őket a bűnös városból. A pogány asszony a nagy hite által nyert kegyelmet; Jézus kiűzte leányából az ördögöt, mert Urának nevezte őt, igazat adott ne­ki, s bátran a „szaván fogta”: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asz­tal alatt a gyermekek morzsáiból.” (Mk 7.28) Saját tapasztalatai alapján inti a presbitertárs a gyülekezet tagjait. A véneket, vezetőket így: önként, kész­ségesen „legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját”! S az ifjabbakat így: „... en­gedelmeskedjetek az idősebbeknek...” Minden christianust így: „... egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak...” (íPt 5,2.5) így teljesítette be a Mes­ter szavát: „...azérí, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiáit’.’ (Lk 22,32) Ő előbb három ember előtt tagadta meg az Úr Jézust, de amikor megszólalt a kakas, „megfordult az Úr, és rátekintett Péterre”, aki „kiment, és keserves sírásra fa­kadt” (Lk 22,61.62). Péter bűnbánatát döntően az váltotta ki, hogy Jézus re­átekintett. Lukács itt Úrnak nevezi, ezzel Jézus isteni teljhatalmára utal. Is­ten népének hálaéneke örök érvényű üzenetet hirdet: „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,4) A szemeit le­sütő vámszedővel együtt kérd: „Szelíd szemed, Úr Jézus, / Tekintsen rám, ha roskadok; / Adjon békét, bocsánatot..." (EÉ 385,2) ■ Garai András FOTÓ: SINKA CSABA

Next

/
Oldalképek
Tartalom