Evangélikus Élet, 2010. július-december (75. évfolyam, 27-52. szám)
2010-08-15 / 33. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. augusztus 15. » 7 Triptichon „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok..!’ (Mt 11,28) Tudta már gyerekként is, hogy ebben a lakásban sohasem fog megszokni. Pedig kedves, madárforma volt a vénasszony, mint a mesékben, ezüstszínű gyér haját kicsi kontyba tekerte a feje tetejére, elnéző, mindig bölcs mosoly ült az arcán, ahányszor Zsókára pillantott.- Szaladj csak, szaladj - mondta, és a lány táskájába csúsztatta a szendvicset, miközben Zsóka csak úgy állva itta meg reggeli kávéját -, szaladj, úgysem éred utol, amit kergetsz. Nem éri utol, persze hogy nem, három évfolyamon tanítani csoportbontás nélkül kétszáz gyereket - lehetetlen, egyszerűen képtelenség. Még hajnali kettőkor is a szódolgozatokat javította, majdnem belealudt, az íróasztalra koppant a feje, arra eszmélt. Levetkőzni is alig maradt ereje, úgy esett be az ágyba, az órát meg elfelejtette felhúzni, világos, hogy rohannia kellett reggel. Rengetegen vártak a buszra is, alig fért fel, csak a lépcsőn állhatott. Éhes volt, nem is reggelizett, a kávé meg marta a gyomrát. Megtapogatta táskájában a szendvicset. Szájában összefutott a nyál, ahogy a kolbászos zsemlére gondolt, amelyet az öregasszony minden reggel a táskájába csempészett. Akkurátusán, hajszálvékonyan vágta a sajtot, a szalámit, leheletvékonyán kente a margarint. * # #- Na, a franciák... - kuncogott magában a vénasszony, ahogy a kolbászra csorgatta a majonézt. De Zsóka így szerette, megcsinálta hát neki. Furcsa gyerek volt mindig ez a Zsóka, talán hogy az apja meghalt, az tette ilyenné, mintha nem is ezen a világon járna. Mindig csak olvasott gyerekként is, aztán a Gizi, az anyja meg csak hagyta, nem tud ez a lány még egy rántást sem elkészíteni. Persze Gizi is ilyen volt, emlékezett rá, amikor odaadta az anyja nyaranként, alig látott ki a könyvből, még olvasni sem tudott, olyan kicsi volt, csak simult hozzá a nagy kereveten: Beigazolódott minden sejtése, amikor meglátta a férjét, nem volt az rendes ember, Isten nyugosztalja, hogy itt tudta hagyni Gizit télvíz idején. Nagy busa feje volt, széles mellkasa, még a szája is széles. Remegtek bele a falak, úgy nevetett még a semmin is, mintha csak játék lenne az élet, amit nem érdemes komolyan venni. Csak a széles szájára emlékszik, mintha a koporsóban is csak nevetett volna, kinevette a halált, úgy szeretett élni. A temetésre, arra meghívták az öregasszonyt. Egyedül maradt Gizi azzal a csepp gyerekkel, hát persze, hogy segített, hiszen a húga lánya volt. Kevés jutott neki is itt a bérlakásban, a harmadikon nincs kiskert, az özvegyi nyugdíj szűkös magának is, de amit tudott, megosztott vele. Aztán, hogy meghalt Gizi is, itt maradt vele a lány. Kitaníttatta őt, de a temperamentumát sose tudta megszokni.- Szaladj, csak szaladj - mondta neki reggelenként, de mintha a falnak beszélt volna. Persze a lány reggelijét is neki kellett megcsinálnia, a zsemlét, a kolbászosat, majonézzel. # # * A körforgalom előtt sokan leszálltak, még ülőhelyet is talált Zsóka, kivette hát a szendvicset, és beleharapott. Még így is nehezen nyelte le, pedig csúszott a majonéz, mégis menthetetlenül száraz volt az étel, mint az öregasszony. Végigpörgette fejében az órákat: a harmadik céseknek a szenvedő szerkezetet fogja tanítani, valami jó példamondat kéne, odáig már nem jutott a készülésben, pedig ez a kulcSa az egésznek. Nem tudta megenni a zsemlét, gyorsan visszacsomagolta az öregasszony szalvétájába, bevágta a tarisznyába, s csak reménykedni tudott, amíg áttörte magát a tömegen, hogy nem kenődik szét a majonéz a negyedik bések szótárfüzetein. A tanáriban kidobálta asztalára a füzeteket, futtában vette fel a köpenyét, hamarabb kellett volna bejönnie, az elsősöknél nem készítette elő az írásvetítőt, Karancs Szilvi is várja a versenyfeladatokkal, a negyedik ásóknak be kell szólni, hogy hozfergett körülötte. Érezte, hogy vár tőle valamit, de nem értette, csak késő délután tűnt fel neki a boríték, mikor hullafáradtan lerogyott a székére. Odakint már sötétedett, szemerkélt az őszi eső. Robi a színház előtt feltűrte kabátgallérját. A tér már üres volt, még egy buszt megvár, Zsóka úgyis elkésik mindig mindenhonnan. Futva jött, akkor már karikára esett az eső, a farmerja is latyakos lett, oldalát verte a tarisznya. A koncerten persze megnézték őket, késve érkeztek, s a lány is... csupa sár a nadrágja, bakancs a lábán, hogy lehet így hangversenyre jönni? Robi csak mosolygott, ahogy kihámozta a vizes kabátból, és akkor már nem volt más, csak a zene meg Robi széles válla, aminek olyan jó nekidőlni. Persze az agyát nem tudta rögtön kikapcsolni. Nem talált jó példamondatot, nem értették meg a negyedik cések a szenvedő szerkezetet, hiába magyarázta. Még az igeidőket sem fogadja be a gyerekek feje, ezt az egészen más időszemléletet, nekik csak a van-volt-lesz létezik, nem értik a pillanatot, ami a múlté és mégis jelenig ható, az állandóságot sem, a folyamatos egészet, amikor a minden pillanattá sűrűsödik. A vanvolt-lesz triptichonjába zárva felfoghatatlan számukra maga az idő is, képtelen volt hát megmagyarázni nekik, hogy itt és most csak az lényeges, ami a személy által az időben elvégeztetett. „Jöjjetek őhozzá mindnyájan...” - énekelte a szoprán, a van-volt-lesz triptichonjában ott a megfeszített jelen, a tett, a szenvedő, az elvégeztetett. Csak a buszon vette észre, mennyire éhes, egész nap nem evett semmit. Előkotorta tarisznyájából a megmaradt szendvicset, két harapás az egész, felét Robi elé tartotta. Nagyot harapott belőle a fiú, tele szájjal mondta:- Kolbász majonézzel? Ilyet csak te csinálhatsz...- Á, nincs nekem erre időm - rázta a fejét Zsóka. Sötét volt már, odakint szaladtak a villanyoszlopok. A busz ablakában megtört a külső és a belső fény,- Olvass még, Mamuskám, olvass! Aztán felnőtt Gizi is, elvette az a széltoló - fene se tudja, milyen vér keveredik ebben a szerencsétlen Zsókában -, még esküvője se volt rendes a Gizinek, csak elszaladtak az anyakönyvvezetőhöz, senki se ment velük, még az anyjuk sem, csak a két tanú. Évekig nem is jöttek, nem látta az öregasszony Gizit, aztán ezzel a csepp lánnyal állított be. zák fel a nagyszótárt a könyvtárból, meg a példamondat a céseknél, a szenvedő szerkezet...- Csak így? Elszaladsz mellettem? - villant rá Robi sokfogú mosolya, s alakja betöltötte az egész folyosót. Nem volt ideje beszélgetni vele, a hangversenyjegyet csak estefelé vette észre, hiába mosolygott rá Robi napközben is a sok fogával, hiába ténezüst koszorúval vonta be Zsóka madárforma, vékony alakját.- Nem én csináltam - mondta -, Mamuska kente...- Mamuska... - simogatta meg Zsóka fáradt arcát Robi. Egy pillanatra felvillant a mosolya, aztán hangosan nevetett, mintha csak játék lenne az élet, amit nem érdemes komolyan venni. ■ Miklya Luzsányi Mónika Rónay György Jelenlét Nézz föl az égre: ott van felhők és csillagok közt. Pillants körül a földön: ott van a fűben, virágban, állatok ámuló szemében, emberek arcán. Áss le a föld alá: csontokból és kövületekből szándékainak lábnyoma dereng feléd. Mindenütt láthatatlan. Mindenütt látható. HETI ÚTRAVALÓ „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad’.’ (íPt 5,5) Szentháromság ünnepe után a tizenegyedik héten az Útmutató reggeli és heti igéi ezt üzenik: mindig az Úr Isten kegyelmére szorulunk; ő elnémítja a dicsekvőt, az alázatost felmagasztalja. „Krisztus által, hitben van menetelünk ahhoz a kegyelemhez, amelyben állunk, és dicsekedünk is azzal a reménységgel, hogy részesedünk Isten dicsőségében.” (Róm 5,2; LK) Kérd: Uram, ments meg engem, a te irgalmasságodért! „Könyörülj rajtam, Uram, mert erőtlen vagyok.” (GyLK 673) A farizeus és a vámszedő példatörténetének üzenetét Jézus fogalmazta meg: „Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14; lásd Mt 23,12; Lk 14,11) Luther pedig így minősíti a farizeus személyét: „Ez a farizeus nemcsak Isten ellen vétkezik, hanem felebarátja ellen is gyűlölködik; mert bizony, szemernyi keresztyén szeretet sincs benne. Mit remélhetünk az ily »kegyestől«, aki oly elvetemült, hogy irigyli felebarátjától az üdvösséget?!” A megigazult vámszedővel kapcsolatban a páli megigazulástan került elénk: „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék’.’ (Ef 2,8-9) Isten ígéretet tett a választott nép helyreállítására, s az óegyházi evangélium idézett versének előképét is meghirdette: „Akkor majd megtudja a mező minden fája, hogy én, az Úr, teszem alacsonnyá a magas fát, és magassá az alacsony fát’.’ (Ez 17,24) A romlott Sodomában nem volt tíz igaz ember, ezért „kénköves tüzes esőt bocsátott Sodomára és Gomorára, az Úrtól, az égből. így pusztította el azokat a városokat és azt az egész környéket..!’ (íMóz 19,24-25) Csak Lót s két leánya maradt életben, mert az angyalok kivitték őket a bűnös városból. A pogány asszony a nagy hite által nyert kegyelmet; Jézus kiűzte leányából az ördögöt, mert Urának nevezte őt, igazat adott neki, s bátran a „szaván fogta”: „Úgy van, Uram, de a kutyák is esznek az asztal alatt a gyermekek morzsáiból.” (Mk 7.28) Saját tapasztalatai alapján inti a presbitertárs a gyülekezet tagjait. A véneket, vezetőket így: önként, készségesen „legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját”! S az ifjabbakat így: „... engedelmeskedjetek az idősebbeknek...” Minden christianust így: „... egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak...” (íPt 5,2.5) így teljesítette be a Mester szavát: „...azérí, ha majd megtérsz, erősítsd atyádfiáit’.’ (Lk 22,32) Ő előbb három ember előtt tagadta meg az Úr Jézust, de amikor megszólalt a kakas, „megfordult az Úr, és rátekintett Péterre”, aki „kiment, és keserves sírásra fakadt” (Lk 22,61.62). Péter bűnbánatát döntően az váltotta ki, hogy Jézus reátekintett. Lukács itt Úrnak nevezi, ezzel Jézus isteni teljhatalmára utal. Isten népének hálaéneke örök érvényű üzenetet hirdet: „Bízzatok az Úrban mindenkor, mert az Úr a mi kősziklánk mindörökre!” (Ézs 26,4) A szemeit lesütő vámszedővel együtt kérd: „Szelíd szemed, Úr Jézus, / Tekintsen rám, ha roskadok; / Adjon békét, bocsánatot..." (EÉ 385,2) ■ Garai András FOTÓ: SINKA CSABA
