Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-14 / 7. szám
4 + 2010. február 14. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Emlékműavatás Veszprémben Mellénk szegődő Krisztus Több ezer emlékező jelenlétében avatták föl múlt szombat délután Veszprémben, az új sportaréna előtti parkban az egy évvel ezelőtt tragikus körülmények között elhunyt román kézilabdázó, Marian Cozma emlékművét. Az MKB Veszprém KC szurkolói klub kezdeményezésére egy éve indított közadakozásból gyűlt össze az emlékműhöz szükséges összeg. Az egyéb felajánlásokkal együtt az adományok értéke eléri a 10 millió forintot..A szobor költsége 4,6 millió forint volt. Mihály Gábor Munkácsydíjas szobrászművész alkotása két méter magas gránitposztamensen áll, a Marian Cozma arcvonásait őrző mellszobor kézilabdás dobómozdulatot ábrázol. A sűrű hóesésben tartott szoboravatón emlékező beszédet mondott Ireny Comaroschi, Románia budapesti nagykövete, Petre Cozma, a meggyilkolt sportoló édesapja, Neculai Ontanu, Bukarest II. kerületének polgármestere, valamint Debreczenyi János, Veszprém polgármestere, Mocsai Lajos, az MKB Veszprém KC vezetőedzője, Remport Csaba, az emlékmű létrehozását kezdeményező szurkolói klub elnöke és Dejan Perié, az európai hírű veszprémi kézilabdázók szerb csapatkapitánya. Az emlékművet felszentelte Siluan Mánuilá román ortodox püspök, valamint megáldották a magyarországi történelmi keresztény egyházak vezetői, Márfi Gyula veszprémi érsek, Ittzés János, a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke és Steinbach József, a Dunántúli Református Egyházkerület püspöke. ■ Menyes Gyula Pizzásdobozhegyek borították a konyhapultot országos irodánk utcai termében január 30-án délutánra. Ez már szinte hagyomány. Ha az egyedülálló szülők és gyermekeik összegyűlnek, akkor - a kicsik örömére - a déli menü nem más, mint pizza. Idén sem volt ez másként. Csupán az időpont változott. Decemberi, „előkarácsonyi” találkozó helyett január végi együttlétre érkeztek a résztvevők, közel negyvenen. S bár az ünnep már elmúlt, a Harmat Kiadó adománya révén mindenki értékes könyvajándékkal térhetett otthonába a nap végén. Az alkalom célja mégsem csupán az egymással való találkozás volt, hanem az, hogy a lassan igazi közösségé formálódó „csonka családok” együtt figyeljenek Isten igéjére, annak a Jézusnak a szavára, aki életük útján melléjük szegődik. Az emmausi tanítványok találkozását a feltámadott Krisztussal Grendorf Péter rákoskeresztúri segédlelkész idézte fel, aki a találkozó igemagyarázatát tartotta. Az ebéd utáni kötetlen beszélgetések a pizzásdobozok körül a nyári tervekről szóltak. Július 17-23. között újra találkozhatnak a rászoruló családok, s révfülöpi központunkban testileg-lelkileg feltöltődhetnek. Ám a fiatalok között szó esett a házasság hete programsorozatáról is. Kíváncsi voltam, hogy ők, akik szüleik válásának elszenvedői, szemtanúi egy párkapcsolat megromlásának, hogyan vélekednek két ember elköteleződéséről. Kérdésemre egy főiskolás lány felelt, válaszát nagyon érdekesen kezdte. „Szerencsésnek tartom magamat. Nem azért, mert csonka családban nőttem fel, hanem azért, mert én eleve ilyen családba születtem. így nem is tudom elképzelni, hogy milyen egy jobb helyzetből egy rosszabbá kerülni. Mivel én a »rosszat« tapasztaltam meg eddig így nincs viszonyítási alapom, hogy milyen lehet »derűből borúba« jutni. Tényleg igaz azonban, amit a szakemberek írnak, bármilyen közhelyesnek tűnik is. Nincs apaképem, s mivel nincsfiútestvérem, és a családban is kevés férfi vett körül, így valóban nem tapasztalhattam meg hogy hol húzódik a határ a női és a férfiszerepek közt. Ezt tanulnom kell, figyelnem. A házasság intézményéről mégsem alakult ki negatív kép bennem, sőt nagyon is reményteljesen fogom fel a sajátjövőbeni párkapcsolatomat. Értéknek tartom, mert Isten rendje szerint való. A mai világban a fiatalok vágynak az ilyen »örök« értékekre. Csak félnek, mert nincs bizalmuk egymásban. Én próbálok erre figyelni. Nem félek az elköteleződéstől, mert tudom, hogy a döntésemet egy hosszú időszak előzi majd meg amíg megismerem a másikat. Kiismerem őt, hogy megtudjam, rábízhatom-e magamat. Megtanultam szüleim helytelen példáját látva, hogy a párválasztást nem kell elkapkodni. A környezetemben nem csak rossz házasságokat láttam. Észrevettem, hogy ők az együtt maradásukért sokat tesznek is. Nem gondolkodnak felületesen, hanem nagyon is tudatosan élik meg a kapcsolatukat. Én sem akarok úgy belemenni egy kapcsolatba, hogy tart, ameddig tart, hanem küzdeni akarok azért, hogy sírig tartson. Számomra nagy biztosíték, hogy a házasságomban Isten segítségére is számíthatok. Olyan fiút keresek tehát, akivel azonos az értékrendem. Vagyis aki nemcsak velem lép kapcsolatba, hanem az Úristennel is élő kapcsolatban áll. A nap áhítatára utalhatok: azért a fiúért imádkozom társamul, aki nemcsak velem akar majd útra kelni, hanem számítana, hogy Isten is útitársunk lesz’.’ ■ B. P. M. KÉSZÜLJÜNK A NŐK MÁRCIUS 5-1 VILÁGIM ANAPJÁR A! Huszonöt éve erő a mához, remény a holnapra Beszélgetés a hazai imanapi mozgalomról ► „Minden, mi él, Istent dicsérje!”- hangzik majd a kameruni asszonyok biztatása idén március 5-én, az ökumenikus világimanapon. Ebben az esztendőben azonban nemcsak afrikai testvéreinknek, hanem nekünk, magyar egyházaknak is van miért hálát adnunk. Huszonöt évvel ezelőtt, 1985-ben rendezhettük meg először szervezett formában, az ország több gyülekezetét bevonva a készülődésbe a nők világimanapját. Idén tehát különösen is ünnepelhetünk. Jubileumi mottónk a huszonöt év imaalkalmainak tapasztalata: az ima erőt ad a mához, reménységgel tölt el, ha a holnapba nézünk. Ennek az eltelt két és fél évtizednek az élményeiről, az indulásról kérdeztem - a sokak által „Melitta néni”-ként ismert- Roszík Mihálynét, Albertirsa nyugdíjasként is aktív papnéját.- Először 1982 nyarán találkoztam a női világimanap mozgalmával. Kedves német barátnőm, Elza Müller hívott meg magához bennünket Nürnbergbe. Egyik nap átvitt a szomszédos Stein városába, ahol a Bajor Evangélikus Egyház női munkaágának központja található. (Ma Frauen Werk.) Bemutatott Adelheid von Guttenbergnek, aki 1969 óta a női imanapi mozgalom vezetője volt Németországban. Ő kérdezte meg, hogy hallottunke erről a napról. Szégyenkezve sütöttem le a fejemet, mire ő folytatta: „Magyarország nem maradhat ki belőle.” így történt, hogy a következő esztendőben már küldte is az előkészítő anyagokat, hogy fordítsam le a liturgiát, az országismertetőt, s rendezzem meg az imaalkalmat alberti gyülekezetünkben. Én persze féltem a feladattól. Helyesen fordítom-e majd a szövegeket, sikerül-e megnyernem a helyi híveket... Mindezek a dolgok aggodalommal töltöttek el.- Úgy tudom, az az első alkalom nagyon jól sikerült.- Valóban, gyülekezetünk asszonyai nagyon lelkesen készültek a feladatra. Hetekkel előtte gyakorolták a kiosztott szövegrészeket, hogy ne legyen gond a felolvasásnál. Ma is őrzöm a listát, amelyre felírtam, kik voltak akkor a segítségeim. Hárman a mieink közül és három református asszony vállalta, hogy hangosan olvasson. Nagy dolog volt ez. Falusi ember nincs hozzászokva ahhoz, hogy népes gyülekezet előtt megszólaljon, főleg, hogy katolikusok, baptisták is jöttek, és hívtuk a szomszédjainkat is. Irsáról, Nyáregyházáról, Pilisről érkezett vendégeinkkel együtt zsúfolásig megtelt a gyülekezeti terem. Abban az esztendőben a Karib-szigetek nőtestvérei állították össze az istentiszteleti liturgiát. Egyszerre a világ másik felén találtuk magunkat a diaképek, a bizonyságtételek segítségével. Felejthetetlen lelki élményként maradt meg bennem ez az első, 1983. március 4-i alkalom.- Abban az évben az imanap mottója így hangzott: „Új emberként Krisztusban”. Az, hogy a nők imádkozni kezdtek, megújulást hozott vajon egyházunk életében is?- Tudom, mire irányul a kérdés. Sajnos egy jó darabig - noha tartottuk az alkalmakat, és terjesztettük fordításainkat az ismerőseink körében - nem lehetett nyíltan beszélni róla. Három évvel az első imanapi alkalom után írtam az Evangélikus Élet szerkesztőjének egy kis cikket, amelyben ismertettem a női imamozgalmat. Ez a levelem ma is megvan, rajta a dátum: 1986 és még egy rövid mondat: Nem közölték le. Akkor még ilyen világot éltünk. Bizonyára tartottak a számukra ismeretlen mozgalomtól a vezetőink. Pedig akkor már száz éve imádkoztak az asszonyok világszerte, több kontinensen át. Püspökeink talán úgy gondolták, hogy politikai szándék - szocializmussal szembeni propaganda - húzódik meg az „ellenséges nyugatról” begyűrűzött imanapi mozgalomban. Panaszoltam is az én kedves nürnbergi barátnőmnek, Elzának. O meg csak ennyit írt vissza németül: „Nur nicht fragen!” (Csak semmi kérdés!) Arra biztatott tehát, hogy ne kérdezősködjünk, hanem tegyük a dolgunkat, vigyük más magyar gyülekezetekbe a női imanap hírét. így tettük a dolgunkat. Keveháziné Czégényi Klára pilisi lelkésznővel együtt fordítottuk aztán közösen az anyagokat, küldtük szét a „bátrabb” papnéknak, lelkészeknek. S lassan valóban az egész országra kiterjedő megmozdulássá lett az imanap. Ebben aztán sokat segített, hogy Klári a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa Női Bizottságának elnökeként már „hivatalosan” is terjeszthette az anyagokat.- Mire emlékezik legszívesebben, ha az elmúlt huszonöt év alkalmaira gondol?- Hozzám mindig közel álltak a gyermekek. Kevesen tudják, hogy a női imanaphoz kapcsolódva német testvéreink egy gyermek-istentisztelet liturgiáját is elkészítik. Ha csak módom volt rá, mindig megszereztem, lefordítottam ennek a szövegét is. Nem csak a gyermekóráií foglalkoztunk azonban az imanappal. A felnőttek alkalmán sokszor a gyerekek adtak elő egy jelenetet, hogy bemutassák az adott országot, vagy hogy rávilágítsanak az imanap központi gondolatára.- Miért jó együtt imádkozni?- Egy mondatban így fogalmazhatnám meg: a közösségnek ereje van. Azontúl, hogy az egyes országok által megjelölt kéréseket Isten elé visszük, s ezáltal a világunkat sújtó nyomorúságainkat tárjuk az Úr elé - mint például a szegénységet, a természet felelőtlen kizsákmányolását, a nők, gyermekek bántalmazását, a szociális egyenlőtlenséget -, valami csodálatos dolgot élhetünk át. Azt, hogy Krisztusban egyek vagyunk. Ott a teremben a más felekezetűekkel, és közösségünk van azokkal is, akikre a földgolyó másik felén talán csak akkor köszönt a felkelő nap, amikor tőlünk már búcsúzik...- Idén Kamerun asszonyai hívnak istentiszteletre. Tudom, hogy Melitta néni már átadta a stafétabotot, mások szervezik az imanapot Albertiben, mégis megkérem, hogy ossza meg gondolatait az afrikai asszonyok által választott mottóról.- Minden, mi él, Istent dicsérje! - megrendítő, hogy nagy nyomorúságok ellenére erre bátorítanak a kameruni nők. De kit is dicsérünk? Azt dicsőítjük, annak örülünk, akire büszkék vagyunk. A gondviselő Istenre méltán lehetünk büszkék. Ő úr minden körülmények közt. Erről vallanak a kameruni asszonyok is. Sőt az ő bizonyságtételük még hiteles is, mert sokkal nagyobbnak látják az Urat, mint a nyomorúságaikat. Tudják, küszködéseikben nincsenek egyedül, mert a hatalmas Isten áll mellettük... Panaszkodó, sokszor elégedetlen magyar nők és férfiak, bizony tanulhatunk fekete bőrű testvéreink élő hitéből! ■ B. Pintér Márta
