Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-07 / 6. szám
2 4i 2010. február 7. FORRÁS Evangélikus Élet HATVANAD VASÁRNAPJA - ZSID 4,12-13 Oratio oecumenica Örök Istenünk, mennyei Atyánk, aki megígérted, hogy igéd nem tér vissza hozzád üresen, add meg nekünk is kegyelmesen, hogy szent szavad üzenete megmaradjon szívünkben, és Szentlelked erejével üdvösségre teremjen gyümölcsöt. [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Amikor ezekben a napokban és hetekben sok helyen ünnepük a farsangot, a még korántsem enyhülő tél elmúlását és a tavaszi újjáéledés reménységét, szenteld meg az ünneplők örömét. Kérünk, ne engedd meg, hogy elfeledkezzünk a te üzenetedről! Arról, hogy tiszta lélekkel és igaz megtéréssel készüljünk a böjti útra, Jézus Urunk áldozatára, mely egyedül adhatja meg nekünk az igazi belső örömöt és lelki békességet. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk az ige hallgatóiért. Azokért is, akik hallgatják, de nem fogadják szívükbe szavadat. Tedd fogékonnyá szívüket arra, hogy megértsék, minden igehallgatási alkalom tőled kapott lehetőség, mellyel keresel bennünket, és megtérésre hívsz. Azokért is imádkozunk, akik örömmel hallgatják és be is fogadják a szívükbe hullott magot, hogy kitartóak és hűségesek legyenek a jó cselekvésében. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk egyházunkért, gyülekezetünkért és a testvéregyházakért. Te mindannyiunkhoz szólsz, és segítesz, hogy egységesen átéljük igéd élő és ható erejét. Általa leleplezed bűneinket, feltárod tévedéseinket, és hirdeted a bűnbocsánat örömét. így munkálkodj ma is, és ezután is közöttünk, hogy megerősödjünk egymás elfogadásában, a hit, a remény és a szeretet ajándékában. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk az egész világért, annak rendjéért és békéjéért. Áldd meg mindenütt a jóakaratú törekvéseket. Óvj meg minden veszedelemtől, természeti csapástól és ínségtől. Légy a szegények, a rászorulók, a munkanélküliek és a reményt vesztettek megsegítője. Engedd, hogy megértsük egymás hibáit, segítsünk a kijavításukban, hogy mindannyian egy közösségként tapasztalhassuk meg áldó szeretetedet. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Könyörgünk a szenvedőkért és a betegekért, az élet vége felé járókért. Különösen is azokért, akik saját gyengeségeik rabságában élnek, de nálad keresnek menedéket. Áldd meg mindazokat, akik segítik, ápolják, gondozzák őket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet:] Urunk, hallgass meg minket! Erősíts meg mindannyiunkat abban a hitben, hogy igehirdetésünk és szeretetszolgálatunk nem hiábavaló. Add meg nekünk azt a bizonyosságot, hogy beteljesíted ígéreteidet, és elhozod örök országodat szent Fiad, a mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen. fiüjLuther www.myluther.hu Isten beszéde, Isten igéje. Hányszor és hányféleképpen láttam már forgatni. Szemem előtt van az egyik, számomra nagyon fontos lelkész, amint a kezével mutatta, ahogy lecsap az ige kardjával, de elmondta azt is, hogy a másik éle - itt visszarántotta a láthatatlan kardot tartó karját - hogy sebezheti meg ennek a fegyvernek a forgatóját. Ez a kép még akkor is sokat jelentett nekem, amikor tudtam, hogy itt nem kardról van szó, hanem valamiről, ami élesebb minden kardnál. A jelentés ugyanakkor kezdett eltolódni, egyre inkább valami ijesztő sebészkésre vonatkozott. Iszonyatos sebeket láttam magam előtt, ahogy elképzeltem. Olyan metszéseket, amelyek az első pillanatban nem is látszanak, nem is fájnak, de rettenetesen mélyek, és pillanatok alatt megmutatják magukat. Akkor a fájdalom kibírhatatlan, minden kötés szakad, minden titok kitárul. így ezeknek a mondatoknak a súlypontja számomra egyre inkább ez lett: „...mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt.” Isten szava itt személy. Nem alany, állítmány, tárgy, nem kiejtett, leírt, megformált, hatásos vagy hatástalan beszéd, hanem arca van és tekintete. * * * Nem voltam katona, de voltam sorozáson. Egy idegen fiúkból álló, hosszú sorban mentem az orvosi bizottság elé. A végén teljesen le kellett vetkőznünk. Volt, aki tréfával ütötte el a dolgot, mások úgy tettek, mintha ez lenne a természetes, hiszen ilyen a katonaság. Azt hiszem - ahogy visszaemlékezem a jelenetre sok év után -, mindenki ugyanúgy szégyenkezett, mint én. Megéreztünk valamit abból, hogy mit jelent kiszolgáltatottnak lenni. Leomlanak a személyiség védelmének utolsó falai is. Nem marad semmiféle rejtőzés. Ki kell állnunk, szé-Leplezetlenül gyenletesen meg kell mutatnunk magunkat úgy, amilyenek vagyunk. Végül a politika, a sors úgy hozta, hogy sok kortársammal ellentétben nem találkoztam többé a honvédséggel, de annak a napnak megalázott - ságát örökre hordozom. * * * Elrejtőzünk. Ez a rejtőzésünk hosszú tapasztalatok természetes reflexe. A csoport - legyen az nyáj, falka vagy horda - leggyengébb tagja veszik el elsőként. A jól alkalmazkodó, a sikeresen védekező a túlélő. Márpedig ebben az életben a legerősebb vágyunk nem az élés, hanem a túlélés. Rejtőzködünk Isten elől is. Rettegünk valami végső számadástól, azt hisszük, talán lehet halasztgatni az időt, hogy ne derüljön ki életünk pőresége. Valami mély megalázottság órájaként gondolunk az eljövendő utolsó ítéletre. Ki merné ezután Isten igéjeként hallgatni a szószékről elhangzó gondolatokat, a Biblia érthető mondanivalóit? Ki merné kitárni élete szégyenét? Bízunk abban, az talán csak beszéd, okoskodás, információ. Rejtőzködünk. * # * Néhány nappal ezelőtt olvastam egy nagyszerű keresztény lelkipásztor édesapja temetésén elmondott mondatait. Az édesapa a hit hőse volt. Nagyon nehéz időkben nagyszerűen állt helyt. Fia, akit hasonlóképpen a lelkészi tartás jellemzett és jellemez, szomorú büszkeséggel beszélt apja életéről, megrendítő módon. Aztán, amikor utolsó óráiról szólt, egyszer csak ezt mondta szívbemarkolóan: „Már nem volt rajta a palástja, csak egy fehér lepedő. Nem láttam többé úgy, ahogy itt ismertem.” Ezek a mondatok számomra még értékesebbé tették ennek az életnek emlékét, a fiú szavát az apáról. Bizony, a hit hőseivel is egyszer átgördül a beteghordó kocsi az intenzív osztály küszöbén, hogy kezdetét vegye az utolsó földi lemeztelenítés. * * * Méltóságunk mindenképpen összeomlik egy napon. Elérkezik az őszinteség, a lemeztelenedés órája. Amikor Esterházy Péter ír édesapjáról, aki ide került, arra gondol, most jó esély kínálkozik végre a beszélgetésre, de hiába, már nem lehet ráismerni, azt írja: nem apám. Talán igaz az, hogy keresztény emberként vágyunk erre az őszinteségre. Annyi álarc után végre, ha kényszerű módon is, azok lehetünk, akik lenni szeretnénk, és bár kényszerként éljük át ezt, félve készülünk rá, mégis ad majd valamiféle katarzist. A régi királyok azért keresztelkedtek meg csak halálos ágyukon, mert egész életükben vért ontottak. Ez pedig nem fért össze a kereszténységgel. Mi is szeretnénk úgy élni, ahogy akarunk, aztán - ha van erre módunk - így átadni magunkat Isten szavának, kitárulkozva, sebezhetőén. * * * Aztán nehogy röhögést halljak - parancsolta annak idején gimnáziumi osztályfőnöknőnk -, mert azért lesz majd jelenet a nászéjszakáról is. Zeffirelli Rómeó és Júliáját néztük meg az osztállyal. A filmben szereplő színészek a maguk 15-17 évével egyidősek voltak velünk. Franco Zeffirelli művészete ott csodát tett. Az amúgy kaján éretlenségre nagyon is fogékony osztályunk egyetlen beszólás nélkül, áhítattal nézte végig férfi és nő egymás előtti tiszta és bensőséges kitárulkozását. Régi idők voltak. A meztelenséget átjárta a szerelem, a bizalom és az odaadás szépsége. Az ősi titok, amely ember és ember közt leveti a szemérem és elrejtőzés fátylait, akkor egy gimnáziumi osztály magasztos élményévé lett. A VASÁRNAP IGÉJE * * * Még egyszer: Isten igéje nem fogalom. Nem kardként forgatható igazság, nem eldöröghető, elsuttogható, elrebeghető, elszónokolható retorika. Isten igéje személy. Azok, akik látták, azt mondták: közöttünk lakozott. Azok, akik látták, a következő nemzedékekre hagyták a hit látását: boldogok, akik nem látnak, és hisznek. Az, ami ebben a találkozásban történik, az nem az én akaratomon múlik. Tudom, hogy ki szól. Ismerem őt. Igaz, ez az ismeretem mindig is töredékes marad, mégis darabkáiban is elegendő a teljes élethez. Megteszi velem azt a csodát, amelyet ember és ember csak a legritkább intimitásban él át, a legnagyobb szeretet idején, a legönfeledtebb bensőségesség pillanataiban. Lemeztelenít erőszakkal, kényszerűségből, kihasználva halandóságom törékenységét? Nem, itt más történik, igazi szép csoda. Kitárulkozik előttem, hogy én is tárulkozzam ki előtte. Nem félelemből, nem kényszerből, hanem bizalomból és odaadásból. Leveszem előtte életem szemérmét, kilépek rejtőzködésemből, azzá leszek, aki igazából vagyok. Összetörik minden addig biztosnak vélt támasz. Magabiztosságom porba hull. Ebben az ősi, édeni találkozásban értem meg, kicsoda ő, és megtalálom életem irányait is. Szégyenem boldogító. Elfogadtatom. ■ Koczor Tamás Imádkozzunk! Megszégyenítően ismersz engem. Én pedig erőtlenül, porba hullva ejtem ki, vallomásként: vallom, bánom, megbocsátottam, igyekezem, hiszek. Te pedig szavak nélkül hirdeted: megbocsátok mennyen és földön. Ámen. „A Szentírás többi könyve előtt a Zsoltárok könyvének az az erénye, hogy nem csupán mindennemű jót tanít és példázatokat nyújt, de a legékesebb módon, válogatott szavakkal mutatja és igazgatja, mint tarthatjuk meg és teljesíthetjük be Isten rendeléseit; vagyis miként legyen jóravaló az igaz hitű szív, és hogyan viselkedjék a jó lelkiismeret Istennel szemben a szerencsétlenségben, miként nyerjen vigasztalást és megerősítést. Summa, a Zsoltárok könyve valódi iskola, mivel a hitet és az Isten iránti jó lelkiismeretet tanítja, gyakorolja s erősíti.” M Luther Márton: Utószó a Zsoltárok könyvéhez (Szita Szilvia fordítása) Dsida Jenő Hálóing nélkül... Öl-folvetem és némán eltűnődöm, mi is lelt tegnap este engemet? áimat már szálig levetettem, még nem vettem föl rálóingemet, egyedül álltam, kissé tétovázva, szobámban, egyedül és meztelen s a villanyt aztán lassan elcsavartam. Irtózatos sötét lett. Esztelen és irgalmatlan, végtelen sötétség, este, melynek már szinte teste van, a pillanatok estek és zuhogtak és én dadogtam:- Késő este van, éjszaka is talán, s ki tudja, reggel virrad-e ily sűrű sötétre még és nem nyel-e magába mindörökre e kátrányos, fekete sűrűség? Eszembe jutott minden, ami rossz volt, rossz gondolat, vers, csók, kihűlt falat és annyi régi, sápadt ismerősöm, ki messze van, vagy lent a föld alatt. És hirtelen és furcsán ráijedtem, hogy ami eddig élt, csak a ruha: kabát, kalap, harisnya és cipő volt, nadrág, nyakkendő, kesztyű és puha ing, mely fedez és véd a zord hidegtől, véd és takar magamtól engemet: jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat és védő ingemet. Nem vagyok már senki tiszteit barátja, kit köszönteni illik, nem vagyok senki teremtett asszony szeretője, se lapok munkatársa nem vagyok, se kártyapajtás, törzsvendég a klubban, se szerkesztő úr többé nem vagyok, se vándor, aki meredélyre kaptat, se út, se cél - és költő sem vagyok, csak ember, aki minden idegével lágy takaró s melengető vacok után sír és csak áll a nagy sötétben s meztelenül Isten előtt vacog.
