Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-31 / 5. szám
Evangélikus Élet élő viz 2010. január 31. » 11 Minden a mennyben végződik Ézs 40,27-31 „A júliusi napon, amikor elhurcolták a zsidókat, Devorah az iskolaudvarról tartott hazafelé, ahol a barátnőjével játszott. Rácsodálkozott az utcán parkoló autókra és teherkocsikra, de nem gondolt veszélyre - négyéves volt. A harmadik emeleten laktak. A kapualjban megnyomta a lépcsőházi világítás gombját. A folyosók némák voltak és néptelenek, és ő nem gondolt veszélyre. A lakásuk ajtaja nyitva állt, és a folyosóról látta a két csendőrt meg a két civil ruhás férfit és a szüleit a nappaliban, akik éppen bőröndökbe gyömöszölték a holmikat. Már kiáltani akart, hogy: »Mama!« - amikor anyja észrevette őt az ajtónyílásban, és olyan hangon, amitől akkorát ugrott, mintha áramütés érte volna, rákiáltott: »Mit csinálsz te itt? Mit akarsz? Itt nincs neked semmi látnivaló! Ez nem cirkusz, vagy állatkerti Menj haza a szüléidhez!« Energiafal volt az a hang, annyi akaraterő szorult belé, amely előtt meg kellett hajolni. Anyja mérges arccal nézett rá, apja hátat fordított neki, rá sem nézett. A férfiak rápillantottak, majd összenéztek. A kislány sarkon fordult, és menekült. A sarki házba menekült, ahol Max unokabátyja lakott. Mivel félt a lassú lifttől, gyalog rohant fel a rokonai lakásába, éppen idejében ahhoz, hogy felnyalábolják és magukkal vigyék, mielőtt megérkeznek a csendőrök.” Chaim Potok Asher Lev öröksége című regényében így meséli el a főhős, hogy felesége gyermekkorában hogyan kerülte el a koncentrációs tábor borzalmait, és hogyan maradhatott életben. Olvasva a fenti részletet azonnal értjük a szülők viselkedését. A saját gyermekét önmagától eltaszító anyát, a kislányának hátat fordító apát. Nem volt más választásuk. Az egyetlen megoldás, ami akkor, ott, abban a helyzetben a kislánynak az életet jelentette. A magyar irodalomból ehhez hasonló élethelyzetet mutat be Sánta Ferenc Ötödik pecsétje. Ott Gyuriczának egy véresre vert, magatehetetlen haldoklót kell a szabadságért - és az elbújtatott gyermekekért - egymás után kétszer arcul ütnie. És elcsattan a két pofon, mert nincs más mód, nincs más választás. De Gyuriczának mégiscsak egy idegent, egy felnőtt férfit, egy amúgy is halálra ítéltet kellett megütnie, Devorah szüleinek azonban egy négyéves gyermeket, saját kislányukat kellett a kétségbeesésbe taszítaniuk. Amikor ehhez a részhez értem a regényben, le kellett tennem néhány percre a könyvet. Ez a néhány sor felismerések és következtetések láncolatát indította el bennem. Döbbenetes a történet akkor, ha a négyéves kislány szemszögéből nézzük az eseményeket. Az egészből semmi mást nem ért, csak a hideg, durva elutasítást, ráadásul éppen azoktól, akiket a legjobban szeret, és akik őt eddig minden és mindenki másnál jobban szerették. Nem tudom, egy négyéves gyermeket érhet-e ennél fájdalmasabb csapás. Még a szülők halála sem lehet ennyire szörnyű, mert ha nincsenek is többé mellette, legalább szeretetükben nem kell kételkednie. Rosszabb ez, mint a paradicsomból való kiűzetés. Rosszabb, mint a fogságba hurcolás és a templom lerombolása. Talán ennek a mondatnak a keserűsége közelít hozzá: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Az ember keserűsége, akinek sorsa rejtve van az Úr előtt, és ügye nem kerül Isten elé. Akit elzavar az anyja, és akinek hátat fordít az apja. Aki rohan lefele a lépcsőn, de mintha a mennyországból a pokolra rohanna. És ha mindez egy négyéves kislánnyal történik, akkor túlzás nélkül mondhatjuk: ez nem egyszerűen pokol, ez a poklok pokla. S lám, még a poklok pokla is történhet szerétéiből. A legkegyetlenebbnek látszó viselkedés, a legridegebb elutasítás, a legdrámaibb esemény hátterében is állhat életet mentő, életet megtartó szeretet. Rájöttem, hogy körülbelül annyit értek Isten dolgaiból, Isten a világban és saját életemben jelenlévő szeretetéből, mint amennyit az a négyéves kislány érthetett ott, abban a harmadik emeleti lakásban szülei viselkedéséből. Látom a szenvedést, az emberiét ezernyi nyomorúságát szerte a világon, és bennem is megfogalmazódik a kérdés: hol van az Isten? Hogyan nézheti Isten ölbe tett kézzel embermilliók fájdalmát, nélkülözését, értelmeden halálát? Miféle isteni tervszerűségbe illik mindez bele? Ahogy Devorah számára szülei viselkedése nem volt összeegyeztethető korábbi szeretetükkel, úgy nem összeegyeztethető az annyit emlegetett isteni szeretet a világban tapasztalható szenvedéssel. A szülők kegyeden viselkedésére egyetíen magyarázat, egyetlen „mentség” van: szerétéiből történik. Még akkor is, ha a kislány semmit sem ért belőle, még akkor is, ha ezzel a legnagyobb fájdalmat okozzák gyermeküknek. Úgy gondolom, így kell ez legyen a világban jelenlévő szenvedéssel és Istennel is. Minden mögött Isten szeretete áll, még a legtragikusabb történések hátterében is. Csak még nem értjük. Nem látjuk az összefüggéseket. Képtelenek vagyunk olyan távlatokban gondolkodni, amelyekben Isten gondolkodik. Hát nem tudod, hogy örökkévaló Isten az Úr, akinek értelme kifürkészhetetlen? Hajlamosak vagyunk a szenvedést egyszerűen a bűn számlájára írni. Szenvedünk, mert bűneink büntetését kapjuk, mert azok következményei érnek utol bennünket, mert ki vagyunk szolgáltatva saját vágyainknak. Természetesen ennek a megközelítésnek van igazságtartalma, de a lét és azon belül egyes embersorsok nyomorúsága nem intézhető el ennyivel. Ez olyan lenne, mintha a szüleitől rohanva menekülő Devorah-t valaki megállítaná a lépcsőn, és kétségbeesettségét tovább fokozva ezt mondaná neki: „Ez azért történt veled, mert megérdemelted!” Mindig a bűnnel példálózni, a szenvedést csak és kizárólag a bűn következményének tartani: hazug és kegyetlen. Csak arra jó, hogy az ember lerázza magáról felelősségét a másik emberért és a lehetőségét annak, hogy a másikat az ő rohanásában magához ölelje. Ezért is fontos, hogy hinni tudjuk azt, ami értheteden: a legfájdalmasabb veszteség, a legnagyobb csapás, a legsötétebb mélység is lehet Isten irántunk való szeretetének megnyilvánulása. Isten létezése számomra a gondviselésen túl azt is jelenti: hinni abban, hogy egykor minden kérdés választ talál, minden rejtély megoldódik, az ellentétek és ellentmondások összefonódnak, minden körbeér, és a teljes kép - amelyre néhány apró darabkáját birtokolva próbáltunk következtetni - végül összeáll. Vannak ehhez hasonló élményeink életünk során, de nem szoktunk nekik túlzott jelentőséget tulajdonítani. Mindannyian elhittük egykor, hogy az angyalok hozzák a karácsonyfát, és csalódást éreztünk, talán még sírtunk is, amikor kiderült az igazság, és haragudtunk a szüléinkre, mert becsaptak, félrevezettek minket. Ma pedig mi díszítjük gyermekeinknek, unokáinknak a fenyőt, nagy titokban, angyalok gyanánt, közben hálával gondolva gyermekkori karácsonyainkra. Sírtunk, amikor orvoshoz vittek minket, amikor elvették tőlünk a kést, amikor este ágyba parancsoltak, amikor nem mehettünk ki játszani, amíg kész nem volt a leckénk. Ma pedig nem tudjuk, hogyan köszönhetnénk meg szüléinknek a temérdek gondoskodást. Haragudtunk az iskolára, a tanárainkra, az osztályfőnökünkre, ma pedig összeszorul a torkunk, amikor átlépjük a régi tanterem küszöbét, vagy ha viszontlátjuk egykori tanáraink egyikét. Megadatik nekünk, hogy életünk korábbi, nehezen megélt, fájdalmakkal, esetenként kínokkal teli időszakait később másképp lássuk, másképp értékeljük, és nem is csak egyszerűen másképp, hanem egyenesen ellentétes módon: örvendezve, hálával, boldogan. Ha töredékes, múlandó földi életünkben megtörténhet, hogy bizonyos események ennyire átértékelődnek számunkra, vajon nem feltételezhető-e, hogy Isten kifürkészhetetlen értelmét egykor majd megértve, saját sorsunknak és a világ sorsának történéseit isteni távlatból látva minden egészen másképp látszik majd? Esetleg mindenről kiderül, hogy szeretetből történt? Az Isten előtti alázat nemcsak térdre borulást jelent, hanem annak a tudatosítását is magunkban, hogy a dolgok, a jelenségek, a történések akár személyes életünkben, akár a világban sokkal összetettebbek annál, mint amennyit mi belőlük meg tudunk érteni, és hogy talán semmi sem ér véget azzal, amit mi a dolgok megváltoztathatatlan végének szoktunk tartani. Hiszen koporsó mellett is van bátorságunk feltámadásról és örök életről szólni, vagyis ellene mondani a halál hideg tényszerűségének, és bízni egyetlen valakiben, aki akkor is képes cselekedni, amikor mi már teljességgel tehetetlenek vagyunk. Ha hinni tudunk a „legnagyobban” ha hinni tudjuk azt, ami a leghihetetlenebb, vagyis ha hinni tudjuk a halálban az életet, akkor nem okozhat gondot hinni az ennél sokkal kisebbet: vagyis azt, hogy Isten szeretetében egykor minden kín, minden nyomorúság, minden borzalom és minden szörnyűség boldogító, örvendező véget ér. Ahogy az életnek a halállal nincs vége, ugyanúgy nincsen vége semminek sem, ami eddig megtörtént. Minden az Istennél ér véget, minden az ő teljességébe érkezik, és hiszem azt, hogy az ő minden elképzelésünket felülmúló teljessége egyszerűen képes a mi töredezett létünknek minden kínját, bűnét és minden fájdalmát magába olvasztani. Addig is, amíg kiderül, hogy mindez így van-e, marad nekünk Devorah történetén, Sánta Ferenc Ötödik pecsétjén, gyermekkorunk karácsonyain és egykori osztálytermeinken kívül a golgotái kereszt. Minden másnál meggyőzőbben hirdeti, hogy nem minden az, aminek látszik, hogy valaminek nincs vége azzal, hogy számunkra véget ér, és hogy a leggyötrelmesebb magány és szenvedés is, a poklok pokla is történhet életet mentő, megtartó szeretetből. Ez az, ami erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi. ■ Németh Zoltán Galgóczy Zsuzsa Mottó Mi az, ami megmenthetne minket, ha évezredek prófétáinak szava nem volt elég ahhoz, hogy kérészéletű földi hatalmak szolgálata és önmagunk felmagasztalása helyett gyengeségünket bevalljuk? Ami megérintene bennünket, hogy a végítélet örvénylő sötétjében forogva, fejünk fölött csapdosó hullámok között fuldokolva az utolsó pillanatban egy gyermek természetességével és egyszerűségével mégis inkább az életet válasszuk? Mi az, ami egy elhamarkodottan elszakított köldökzsinór fájdalma után összeköthetne bennünket a Teremtővel, rajta keresztül egymással s az örökléttel? Meghalljuk-e a keresztfa ácsolásának egekbe kiáltó, ütemes visszahangzásában az idő sürgetését? HETI ÚTRAVALÓ „Nem a magunk igaz tetteiben, hanem a te nagy irgalmadban bízva visszük eléd könyörgéseinket’.’ (Dán 9,18) Hetvened hetében az Útmutató reggeli és heti igéi felszólítanak: készüljünk a nagyböjtre igaz megtéréssel, és jussunk el az elbizakodottságtól az odaadó istentiszteletig, melynek lényege: „Isten Lélek, és akik őt imádják, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” (Jn 4,24; LK) Ti is „himnuszt zengjetek nékünk Sionnak énekeiből” (GyLK 769)! Ma az egyházi év második, húsvéti ünnepkörébe léptünk, s mához hetven napra lesz fehérvasárnap. Böjtelő három hete az Isten előtti elcsendesedés, a magunkba szállás, a bűnbánat ideje az egyházban. Kezdjük Dániel imádságával: „Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk, és cselekedj (...)! - önmagadért..!’ (Dán 9,19) Isten szuverén Úr, irgalma meghaladja az ember értelmét; ezt bizonyítja a zúgolódó szőlőmunkások példázata is. Kegyelméből az egydénáros napszám azonossá lett az órabérrel: „Barátom, nem bánok veled igazságtalanul. (...) Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. (...) így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók’.’ (Mt 20,13.14.16) Hisszük, hogy az öröklét mindenki számára Isten ingyen kegyelme, nem megérdemelt fizetség (lásd Ef 2,8-9). Luther szerint „ennek az evangéliumnak a lényege ez: Itt megszűnik minden érdem, és egyedül Isten kegyelme dönt, hogy az elsőből esetleg utolsó, és az utolsóból első legyen. Lehűti az önteltséget, de megtiltja a kétségbeesést is.” Pál sem a bérért versenyez, hanem a mennyei jutalomért, a hervadhatatlan koszorúért: „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél.” (lKor 9,26) Zákeus kíváncsiságból jutott megtérésre, az Úr Jézus őt választotta szállásadójául: „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet” (Lk 19,10) Isten jósága mindenkit megtérésre hív; senki se távolodjék el ingyen kegyelmétől! „Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mintÉzsau, aki (...) a megtérés útját nem találta meg!’ (Zsid 12,16-17) Jézus kétezer éve elhívja s küldi tanítványait evangéliuma hirdetésére. Ám nem egyedül mennek - Jézus azonosítja magát és Atyját velük: „Aki titeket befogad, az engem fogad be, és aki engem fogad be, az aztfogadja be, aki elküldött engem” (Mt 10,40), s jutalmat kap! A viszálykodás és irigység a lelki kiskorúság jele, ám Isten munkatársai szolgák csupán, „és mindegyik a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan” (lásd lKor 3,4-8). A húsvét ünnepe előtt az Úr Jézus megtisztította a jeruzsálemi templomot (lásd Zsolt 69,10). Mi sem juthatunk el testünk templomának megtisztítása nélkül az Úr akarata szerinti istentiszteletre. Kövessük tanítványait, akik „hittek az írásnak és a beszédnek, amelyet Jézus mondott” (Jn 2,22). A kereszt igéje Isten hatalma, ő hívott el és választott ki minket is: „Az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok’.’ (lKor 1,30) Az Úr Krisztus hű tanújaként „Hirdesd az Isten országát / Az ő dicsőségére (...) / - Ezt bízza rád Megváltód" (EÉ 318,6). ■ Garai András
