Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-01-24 / 4. szám

12 ■* 2010. január 24. IFJÚSÁGI OLDAL Evangélikus Élet Középiskolás toliforgatókfigyelmébe! Ma, amikor az interneten bárki nyilvánosságra hozhatja írásait, aligha becsülhetjük túl annak jelen­tőségét, hogy - kéthetente jelent­kező Ifjúsági oldalán - az EvÉlet is fórumot kíván biztosítani az írás­hoz kedvet érző, tehetséges fiata­loknak. S hogy miért ne becsüljük alá a hetilapunk nyomtatott szá­maiban való megjelenés lehetősé­gét? Például mert az interneten bármi megjelenhet... A tavalyi - „kísérleti” - évben még többnyire felnőttek (tanárok, iskolalelkészek és mások) tudósítot­tak iskolájuk eseményeiről, ám szeretnénk, ha 2010-ben elsősor­ban az egyházunk középfokú okta­tási intézményeiben tanulók tölte­nék meg tartalommal az EvÉlet 12. oldalát (és nem is feltétlenül tudó­sításokkal). Okulva az önálló újságként az 2007/2008-as tanévvégére meg­jelent Evangélikus diákÉlet ta­pasztalataiból, nem kívánjuk „elő­cenzúrának” alávettetni a nyil­vánosságnak szánt írásokat - azok közvetlenül szerkesztősé­günk e-mail címére (evelet@lu­­theran.hu) küldhetők a név, az is­kola és az osztály feltüntetésével. Érdekünk, hogy mindig a leg­jobb, legérdekesebb írások jelen­jenek meg a lapban, ezért bátran ígérhetjük, hogy nem leszünk részrehajlók. Viszont csak ere­deti (másutt még nem közölt) írásokat várunk, és - hogy némi tétje is legyen a dolognak - min­den közlésre érdemesített írásért és fotóért adunk egy-egy pontot a szerzőt „foglalkoztató” iskolá­nak. A 2010. március 19-20-án a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangé­likus Gimnázium és Kollégium­ban tartandó evangélikus diák­médiaműhely után a sokatmondó sorrendet is időről időre közzé­­tesszük. ■ T. Pintér Károly főszerkesztő Két megállónyi mosolyáradat ■ Adamicska Edina A mai modern világ kulcsszava a rohanás. Rohanunk reggel iskolába, munkába menet; rohanunk délben ebédelni; rohanunk délután haza, boltba, a különböző elfoglaltsága­inkra, és rohanunk este is, alvás köz­ben, hiszen az agyunk már képtelen kikapcsolni. Ez a rohanás okozza azt, hogy elmegyünk egymás mellett az utcán, nincs időnk arra, hogy pár jó szót szóljunk a másikhoz, sőt arra sincs időnk, hogy ha olyan helyzet ala­kul ki, netán segítsünk a másikon. A legnagyobb probléma az, hogy így arctalanná válunk nemcsak mások, de a magunk szemében is. Ez az arctalanság „vágott pofon” két héttel ezelőtt a trolin. Éreztem, hogy egy kicsit más lesz ez a nap, ta­lán az eső, a hideg vagy a korán ke­lés miatt. Tévedtem, egyik sem volt, teljesen másról volt szó. Ahogy fel­léptem a járműre, eszembe ötlött: tö­megközlekedés - a nevében is ben­ne van, tömegről van szó, mégpedig nem is akármilyenről. Néha már olyan nagyról, hogy levegőt is alig ka­pok, pláne akkor, amikor mintegy százötven ember akar felpasszírozód­­ni egy maximum száz férőhelyes trolira. A frász viszont akkor kerülget a leginkább, amikor a mögöttem álló korosodó úr tüsszentése tartalmát nem a zsebkendőjébe, hanem az én nyakamba helyezi el. Gusztusta­lan, ugye? Pedig ez majdnem min­dennapos esemény, csak lehet, hogy épp nem úr, hanem hölgy, és nem tüsszentés, hanem lábon rúgás, láb­ra lépés a bosszankodást kiváltó ok. Viszont a már előbb említett na­pon még ezek a dolgok sem zavar­tak volna, teljesen más miatt lettem szomorú és mérges. Szóval gondo­latban repüljünk vissza oda, hogy felszállók. Az nem is kérdés, hogy ülőhely nincs számomra, de hogy a nyolcvan­­éves néninek se legyen, az már felhá­borít. Gondolom, hátha egy mo­sollyal jobb kedvre deríthetem, mi­vel látom, hogy fortyog magában, te­szem hozzá: jogosan. Szóval felé küldöm legmegértőbb, legszívme­lengetőbb mosolyom, mire mit ka­pok? Egy grimaszt, méghozzá olyan grimaszt, hogy „hagyj engem bé­kén”. Nem értem, mi lehet a problé­ma, talán nem szívmelengetőre sike­rült a szájhúzás, hanem valami más­ra? Tépelődésemből a mögöttem ál­ló lökdösése ébreszt föl, miszerint le szeretne szállni. Ismét megpróbálom, felé is küldök egy mosolyt, egy más­­milyet, egy elnézést kérőt, de a válasz ugyanaz, holott én nem ugyanazt csi­náltam. Már megint a grimasz. Ezek után tényleg kezdek kicsit megijedni: mi van, ha csakugyan ve­lem van a baj!? Töprengésemben odabotorkálok egy üres helyre, kiné­zek az ablakon, hogy még véletlenül se kelljen az arctalanokra néznem. Vicces, hogy az éppen hallgatott szám is a helyzethez illő. A Lifehouse Where You Are című száma az..., na igen, hol vagytok!? Hol vagytok, arcok, moso­lyok? És hol vagytok ti, emberek? A mentő kéz egy kislány képében érkezik, aki a mellettem ülő székre huppan le. Szőke, göndör fürtjeiből, kéken csillogó, pajkos szemeiből csak úgy árad a szeretet és a meleg­ség, és akkor a szájáról még nem is beszéltem. Két kis ajka csak úgy ne­vet, kacag a világra, vagy inkább a vi­lágon? Nem tudom, azt viszont igen, hogy rajtam kívül mindenki kerüli a „földi tündér” tekintetét, nevetését. Nem akarnak látni ilyen felhőtlenül boldog arcot, mert félnek, hogy elfe­lejtik gondjukat-bajukat? Hát én nem félek, visszamosolygok a kislány­ra, aki erre egy hangosat kacag, majd a következő megállónál leszáll. Eddig tartott csak a mosolyáradat, két megállóig. Két megálló, ami kö­rülbelül három és fél perc... mennyi minden történhet három és fél perc alatt: egy új úszásrekord megszüle­tése, egy gyermek első lépéseinek megtétele, egy zeneszám, egy műsor­ajánló blokk, egy halálos baleset, egy popcorn elkészítése... és egy mosolyutazás, amihez ugyancsak elég három és fél perc, vagy ha úgy tetszik, két megálló. A szerző a szegedi School of Business Szakképző Iskola újságíró szakos hallgatója. Hívogató harangszó ■ Mészáros Johanna Minden nagy ünnep előtt felcsendül­nek a harangok az újpesti baptista imaházban, ilyenkor azonban a templomtorony harangja mellett egy kézi hangszerekből álló együttes is hívja az érdeklődőket Isten házába. Mert ahogyan a templom harangjá­nak feladata, hogy az embereket Is­tenhez hívja, úgy az Újpesti Baptis­ta Harangzenekar tagjai is ezt a célt szeretnék szolgálni ajándékba ka­pott hangszereikkel. A hangszerek és a zenekar találkozása Az amerikai Errol Simmons és fele­sége 1990-ben csatlakozott az Új­pesti Baptista Gyülekezethez, és felajánlotta használatra kézi ha­rangkészletét, amíg magyarországi missziómunkájuk ideje tart. Ha­jainak, valamint magazint ad ki tájé­koztatásukra. Az Újpesti Baptista Harangzene­kar készlete összesen harminchét harangból áll, melyeket tizenegy fi­atal szólaltat meg - ez három oktáv hangterjedelmet fog át. A hangszert a harangtest, a hozzá kapcsolódó rugalmas nyél és a harangban talál­ható nyelv alkotja. A hangszerek utánnyomása is elkészült. Az együt­tes karácsony és húsvét idején ad ön­álló estet gyülekezetében, Újpesten. Előadásukban klasszikus szerzők ha­rangátiratai éppúgy felcsendülnek, mint egyházi énekek feldolgozásai vagy kifejezetten harangokra kompo­nált művek. A koncerteken a fiatalok kórusénekeket is énekelnek, a zene mellett pedig igei gondolatok, versek is elhangzanak, hogy kiemeljék a hangok üzenetét. Ezek az alkalmak minden évben sokaknak nyújtanak felüdülést, és segítenek készülni lé­lekben az ünnepre. Az egyik legismertebb darab az Amazing'Grace dallamának feldol­gozása, amelynek története és szö­vege érdekes üzenetet hordoz. Az ének szerzője, John Newton egy rab­szolga-kereskedő hajó kapitánya volt. Egy útja során nagy viharba ke­rült, élete is veszélyben forgott. Kétségbeesésében Istenhez kiáltott, marosan el is kezdődött a gyakor­lás, a Simmons házaspár pedig ha­zatérésekor a gyülekezetnek ajándé­kozta a készletet. A fiatalokból ál­ló zenekar tagjai cserélődtek ugyan azóta, de a szolgálat folyamatos. Az elmúlt húsz évben országhatáron belül és kívül egyaránt végezték missziójukat. Az ország több mint félszáz településén csendültek fel a harangok imaházakban, templo­mokban, művelődési házakban, idő­sek otthonaiban, nevelőintézetek­ben, kórházakban. A harangok A hangszereknek az Egyesült Álla­mokban komoly hagyományuk van. Ott az 1950-es évektől sorra alakul­tak harangzenekarok gyülekezetek­ben, iskolákban, egyetemeken. Má­ra kiterjedt szövetséggé szerveződtek, amely fesztiválokat, szakmai találko­zókat, továbbképzéseket szervez tag­többféle módon szólalhatnak meg, leggyakrabban a játékos kezében fogva vagy az asztalon, ütővel meg­ütve csendülnek fel. A harangok bronzöntvényből ké­szülnek, hangmagasságuk a harang­test nagyságától függ. Miután a hang­szerkészítők megmunkálnak egy-egy darabot, meghatározzák azt a pont­ját, ahol a legjobb hangzást biztosít­ja. Megjelölik és rögzítik ebben az ál­lásban, majd ezt zenei és mechanikai vizsgálat is követi, mielőtt készletté alakítanák őket. A mesterek kezében a nyers bronz érzékeny, tiszta hangú hangszerré formálódik, a harangjáté­kosok kezében pedig Isten dicséreté­nek eszközévé válik. Mérföldkövek A harangzenekar 2008-ban jelentet­te meg első CD-felvételét, amelyen ti­zenöt különböző stílusú és hangula­tú ének található. Azóta az album és megígérte, hogy ha megszabadít­ja, felhagy az emberkereskedelem­mel. Megmenekülése után hálából írta ezt az éneket, élete további ré­szében pedig anglikán lelkészként a lelkek megmentésén fáradozott. Az ő életét is bemutatja A szabadság himnusza című film, amely a rab­szolga-kereskedelem ellen vívott harcról szól. A harangosok munkája figyelem­mel kísérhető honlapjukon is, melyen képek is láthatók a szolgálatokról, be­le lehet hallgatni a CD-felvételbe, és megtekinthetők a következő szolgá­lati alkalmak is, ahova nemcsak a templomtornyok harangjai hívják az érdeklődőket... A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Ka­rának ötödéves, kommunikáció-ma­gyar szakos hallgatója FOTÓ: MARTON ADÁM

Next

/
Oldalképek
Tartalom