Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-06-27 / 26. szám
8 -m 2010. június 27. PANORAMA Evangélikus Élet HÁLÓBA GA] Hogyan tovább, tényfeltárás? ■ Prőhle Gergely 2007. december 22-én este hét óra után néhány perccel kaptam a következő sms-t: „Kedves Gergő! Kerestelek a héten. A mai temetés kérdése lett volna témám akkor is. Ki lesz látványosan a következő áldozata tényfeltáró bizottságunknak?” A kérdés akkor mélyen megrázott, s ma sem tudom érzelemmentesen újraolvasni - nem véletlen, hogy az üzenetet azóta is a telefonomban őrzöm. Az említett temetés id. Fabiny Tibor professzor búcsúztatása volt a Deák téri templomban, ahol az országos elnökség nevében én beszéltem. Az üzenet küldője pedig édesapám kortársa, talán azt is mondhatom, hogy ifjúkori barátja, szárszói gyermekéveim egyik kedves színfoltja, egyébként pedig egy legendás lelkészcsalád sarja. Tibor bácsi halála komolyan megrázott, hiányát manapság is gyakran érzem, érezzük mindnyájan - ez talán a nyilvánosan elhangzott, majd a Lelkipásztor hasábjain nyomtatásban is megjelent szavaimon is érezhető volt. Pontosan emlékszem arra az alkalomra és helyre, ahol az idős professzor félrevont, és arról beszélt, hogy annak idején őt is megszólította az állambiztonság. Nem mentegetőzve, nem sértődötten, nem másokban a bűnbakot keresve, netán dacosan, hanem elegánsan, mint mindig, szemérmesen, de tárgyilagosan. Megtalálta a formáját annak, hogyan beszéljen erről a kellemetlen ügyről, amely - a 2005-ös zsinati határozat nyomán - immáron hivatalosan is napirenden volt. Azért említem mindezt, mert az akkori sms lényegében ugyanazt a kérdést tette fel, amelyet az Evangélikus Élet hasábjain Gáncs Péter püspök úr is körüljárt dr. Szabó Lajosnak, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorának esete kapcsán. „Kinek az érdeke?” - teszi fel a kérdést (EvÉ- let, június 6., 3. o.), közben arról ír, hogy ki mindenkinek árt a tényfeltárás. Az sms-ben megfogalmazott vád még ennél is komolyabb: kit visz még sírba a bizottság működése? A tényfeltárás folyamata országos felügyelői hivatalba lépésem előtt indult. A 2006. májusi közgyűlésen, ahol a kutatás első eredményeiről számolt be a bizottság, csak megfigyelőként voltam jelen. Arra is emlékszem, hogyan igyekeztem lebeszélni a bizottság egyik tagját a fedőnevek kommentálatlan megjelentetéséről - elkerülve így egy nemtelennek ígérkező egyházi totó megindulását. Nem jártam sikerrel, de ettől még egy pillanatig sem gondoltam, hogy a tényfeltárás ne lenne fontos, ne kellene valóban mindent megtennünk az egyházi múlt e zavaros részének megismeréséért; S nem pusztán csak azért, hogy e munkát ne más, esetleg rosszindulatú, tendenciózus történészek végezzék el. Hanem azért is, mert - feltételezem - másokkal együtt úgy gondoltam és gondolom: a kommunizmus egyházi és világi áldozatainak tartozunk annyival, hogy megtudjuk, mi vezetett oda, hogy kiváló teológusoktól megvontak katedrát, szószéket, kergették őket belső emigrációba, kényszerítették pályaelhagyásra. Nem holmi ideológiai alapállásról van szó, még csak nem is a „felelőtlen listázás, ügynöközés, címkézés” iránti olthatatlan vágyról vagy holmi politikai szerencsevadászatról, hanem egyszerűen arról, hogy megértsük: miért került például valaki a virágzó kelenföldi gyülekezet éléről Tordasra vagy még távolabb, és miért maradhatott másvalaki egy nagy budapesti gyülekezetben vagy a teológián. S miközben ezt vizsgáljuk, minden lehetséges alkalommal tudatosítanunk kell, hogy végső soron az egész egyház a rendszer áldozata volt, s a valódi felelősök közül sokan még ma is, demokratikus legitimációval, a magyar közélet részei. Mondhatnánk persze azt is, ami Medgyessy Péter miniszterelnök érintettségének megállapításakor a hivatalos kommunikáció tenorja volt: Tekintsünk a jövőbe, koncentráljunk a jelen és a jövő feladataira! Ez valóban fontos és nemes cél, de vajon azért volt sikertelen miniszterelnök Medgyessy, mert gyakran előhozták a D-209-es ügyet? Vagy azért egyre aggasztóbbak a népmozgalmi adataink, mert sokat foglalkozunk a tényfeltárással? Aligha, ezt senki sem gondolhatja komolyan. Az állambiztonsággal való együttműködés és tényfeltárás fontosságának megítélésében nem lehet és nem is feltétlenül kell teljes egységre jutnunk. Én meg vagyok győződve arról, hogy a Kádárkori egyházi élet minőségéhez, gyermek- és ifjúkorom lélekkel teli ifjúsági óráihoz, kelenföldi és Deák téri igehirdetéseihez ugyanúgy szükség volt Ordass Lajos, id. Kendek György és mások elvi kiállására, mint az állambiztonsággal együttműködők kompromisszumkészségére. (A meggyőződéses egyházrombolókról most ne beszéljünk, olyanok is voltak, rájuk semmi szükség nem volt.) Vannak közöttünk olyanok, akik csak az ordassi kiállást tekintik elfogadhatónak. Lehet, hogy az én álláspontom „elkeni a kérdést” - ezt is hallottam már. Én inkább azt mondanám: differenciált. Ahhoz azonban, hogy pontosan megtudjuk, mi a különbség érintettség és érintettség között, alaposan meg kell ismernünk mindazt, ami a rendelkezésünkre áll, meg kell kérdeznünk mindenkit, aki tudósítani tud (és akar) a rendszer működéséről. Pont az vezetne a parttalan ügynöközéshez, megbélyegzéshez, ha nem válhatna világossá a különbség aláíró és aláíró, érintett és érintett között. Én készséggel elhiszem mindenkinek, aki azt állítja, hogy együttműködése nyomán zökkenőmentesebb volt a Lutheránus Világszövetség 1984-es budapesti nagygyűlése, vagy zavartalanabbul lehetett megrendezni az ifjúsági konferenciákat, valamint hogy sem személyeknek, sem az egyháznak nem ártott. De ha ez így van, akkor miért kellett ezt évekig elhallgatni, még akkor is, amikor az egyház a legmagasabb szinten hozott döntést az állambiztonsági érintettség feltárásáról? Semmit sem venne, vett volna el a lelkipásztori, professzori érdemekből egy idejében, az érintettséget feltáró dokumentumok nyilvánosságra kerülését megelőzően tett nyilatkozat. Annál élesebben merül fel viszont a kérdés: arra számítottak és arra számítanak mindazok, akik csak késve vagy (egyelőre) egyáltalán nem nyilatkoztak érintettségükről, hogy esetleg a rendszerváltás zűrzavara pont az ő papírjaikat nyelte volna el? Nem naivitás ez? És vajon a tényfeltárókat kárhoztató püspöki intés nem e megmagyarázhatatlan „visszafogottságnak” kellene inkább szóljon? Igaza van Gáncs Péternek abban, hogy a rendelkezésre álló dokumentumok hitelessége gyakran megkérdőjelezhető. A magyar gulyáskommunizmus, a kádári konszolidáció velejárója volt, hogy a politikai rendszerváltást megelőzően éppen elég idő maradt a papírok megsemmisítésére, átrendezésére, meghamisítására. Ennek ellenére maradt bőven filológiailag értelmezhető dokumentum. Ám ha megkérdőjelezzük a dokumentumok hitelességét, annál fontosabb lenne, hogy akik tudnak, beszéljenek arról, amit átéltek. A 2006-os közgyűlési határozat arról is szól, hogy a magasabb egyházkormányzati helyekre történő jelölés esetén a jelölő testületeknek értesíteniük kell a tényfeltáró bizottságot. Ezt azóta - talán egyedül a zsinat vezetőinek jelölését kivéve - minden esetben elmulasztottuk. Az országos presbitérium legutóbbi ülésén éppen ezért határozat született arról is, hogy a jövőben erre mindenki legyen nagyobb figyelemmel. Mert bármit gondol is felügyelő vagy püspök, ebben az ügyben is elvárható, hogy betartsuk és betartassuk azokat a törvényeket, amelyeket a legmagasabb egyházi testület hozott, s amelyek betartását más, ennél sokkal jelentéktelenebb esetekben előszeretettel kérik számon az egyház demokratikus működéséért aggodalmaskodó testvérek. Nem emlékszem, hogy olvastam volna Gáncs Péter vagy bárki más tiltakozását akkor, amikor a tényfeltárás folyamata elindult. Most, amikor hosszú kutatást és számos erre vonatkozó zsinati határozatot követően az első kötet megjelent, nem egészen értem, hogyan lehet hirtelen ilyen negatív mérleget vonni. Az a tény, hogy az aktuális ügy egy méltán népszerű professzort hozott kellemetlen helyzetbe, aki - ha nem lép vissza a jelöléstől - akár a Déli Egyházkerület püspöke is lehetett volna, számomra nem indokolja az egész tényfeltárás létjogosultságának, hitelességének megkérdőjelezését. Bármikor beadható lett volna egy olyan zsinati előterjesztés, melynek nyomán a többség akár le is állíthatta volna a tényfeltáró kutatást. Ennek lehetősége egyébként - bármily megdöbbentő lenne is - folyamatosan -.fennáll. Ám egészen addig, amíg ez nem történik meg, nem tehetünk mást, mint hogy igyekszünk a tudományosan legkorrektebb módon, ugyanakkor a legkeresztényibb szellemben, hitelesen folytatni a megkezdett munkát. A Háló című kötetbe csúszott néhány sajnálatos hiba, egy névelírás nyomán joggal tiltakozott egyik lelkészünk is. Magam is fájlalom, hogy két olyan zsinati határozat, melynek én voltam a beterjesztője, elkerülte a szerkesztők figyelmét. Az egyik arról szólt, hogy a kutatást azon testvéreinkkel kapcsolatban kell először folytatni, akik köztünk vannak, akik tehát nyilatkozni tudnak arról, ami történt. A másik határozat arról szólt, hogy a jelenlegi egyházvezetéssel közelebbi vagy távolabbi rokonságban állókról kell először tanulmányoknak megjelenniük. Elég az első megjelent kötet névmutatójába belepillantani, hogy megállapítsa bárki: az én családnevem nem csupán az elnökségi előszó kapcsán bukkan fel. Talán nem nehéz elképzelni, hogy Prőhle Károly professzor szűkebb és tágabb családjának mennyire megrázó olvasni a róla szóló tanulmányokat. Súlyosan téved tehát az, aki azt gondolja, hogy akár az országos elnökség, akár tényfeltárók részéről „Itt az idő” jeligére egyfajta „konjunktúra-tényfeltárás” zajlana. Hisz ne felejtsük el, hogy az egyházéhoz hasonló munkát voltaképp az egész magyar világi közélet elszabotálta. Valóban jobb lett volna, ha a kínos ügyeket a kilencvenes évek elején le lehetett volna zárni. Sajnos azonban - miért, miért nem - másként történt. Kellemetlen és szomorú, hogy Szabó Lajos rektor úr ügye most és így pattant ki. Remélem, hogy a tényfeltárókkal folytatott beszélgetései mindnyájunknak segíteni fognak jobban megérteni a közelmúlt történéseit, az egyházért végzett munkájának eddig rejtve maradt részleteit. Akiket érdekel, majd elolvassák az erről szóló tanulmányt. Akiket pedig nem érdekel, javasolhatják a tényfeltáró munka zsinati leállítását, ehhez minden demokratikus lehetőség a rendelkezésükre áll. Addig is azonban, amíg ez megtörténik, valóban érdemes pünkösdi lelkülettel együtt gondolkodni azon, hogy mitől leszünk vasárnap többen a templomban. Ebben senkit sem gátol a tényfeltárás. A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője Felvételeink a jezsuita szerzetesrend kulturális intézményében, a Párbeszéd Házában (Budapest Vili., Horánszky u. 20.) június végéig látható, Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár-korszakban című kiállításon készültek
