Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-03 / 1. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2010. január 3. » 5 DE JÓ EVANGÉLIKUSNAK LENNI! Meglepetéskoncert köszöntötte a 40 éves Kaláka együttest A Millenáris Teátrumban vehették át a Prónay-díjat ► Vannak pillanatok, amikor az ember büszkén megállhat, kihúzhatja magát, csillogó szemmel körbenézhet, és legszívesebben mindenkinek elharsogná: „Igen, én is evangélikus vagyok!” Ilyen pillanat jött el a Millenáris Teátrumban december 27-én este, amikor egyházunk világi és egyházi vezetői átnyújtották a negyvenéves Kaláka együttesnek a Prónay Sándor-díjat. Azokban a megható percekben az óriási csarnok templommá válhatott, a tömött sorokban figyelő és tapsoló színes közönség pedig gyülekezetté. így hallgathattuk együtt Pröhle Gergely szavait az Úristen által alaposan „felhasznált” Kalákáról: amikor ők zenélnek, „láthatóvá válik a mosoly, célba ér az örömhír, s mindnyájan mint élő kövek épülhetünk egy házzá” Magára a születésnapi koncertre nagy titokban készültek a szervezők, és az ünnepelt együttes talán valóban végig úgy tudta, hogy egy jótékonysági koncérten fognak ők maneszámaikat fogják előadni - saját stílusukban persze. A négy „nagy öreg” csodálkozva és meghatódva ült a dísztribünön, és hallgatta végig saját jól ismert dallamaikat a legkülönbözőbb előadásmódban és hangszerelésben: volt ott techno, dobgép, cimbalom, szaxofon, nagyhangzás dobszerkóval és kishangzás gyerekhanggal (ez utóbbi saját gyerekeik és unokáik előadásában). Ebbe az ünneplős hangulatba nagyszerűen illet bele az egyházunk által világiaknak alapított, évente egyszer odaítélhető Prónay Sándordíj átadása. Hogyan jött az ötlet, hogy éppen itt, egy „világi” alkalmon lepjék meg az együttest? Zászkaliczky Zsuzsanna, a díj zsűrijének titkára válaszol:- Gryllusék már tudták, hogy ők kapták meg a díjat, és volt is mindenféle ötletük, hogy mikor adhatnánk át. Mi viszont már rég kitaláltuk, hogy ez a meglepetéskoncert lesz a legmegfelelőbb alkalom, mivel reménység szerint bensőséges, személyes lesz a hangulat, azonban mégis lesz elég széles közönség is hozzá. Fontos volt, hogy egyszerre valósuljon meg a két irány: a „világ” zenészek és a hallgatóság arcán - úgy érzem, jól döntöttünk, mikor ezt a keretet választottuk, kilépve ezzel a világ elé. A nagy tervhez azonban hiányzott még valami. Ilyen együttesek sorába, mint a Republic, a Quimby, a Rackajam, nem könnyű csak úgy „beállni” egy Prónay-díjjal, azt fel is kellett vezetni. Innen jött az ötlet, hogy az úgynevezett felvezető zenekar legyen a Deák Téri Evangélikus Gimnázium énekkara (lásdfenti képünket), amely három kis karácsonyi nótát adott elő, természetesen kórus- és hangszeres feldolgozásban. Bence Gábor karvezető, eleget téve a felkérésnek, átkomponálta a jól ismert dallamokat komolyabb kórusművekké, megtartva azonban a könnyed, pörgős hangzást:- Megtetszett az ötlet, és rögtön tudtam, hogy karácsonyi darabokhoz fogok nyúlni, mert azok a hagyományos iskolai adventi koncertünkön is elhangozhatnak majd. Az ősbemutató tehát ott volt, ennek ellenére persze izgultunk rendesen, hiszen sem én, sem a kórus nincsen hozzászokva az ilyen léptékű rendezvényekhez. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a fejünk fölött hatalmas méretben ki voltunk vetítve. Nem volt mindegy A Kaláka együttes tagjai - ezúttal a nézőtéren... guk is valamit játszani sok más „komoly” könnyűzenésszel, akik szintén örömmel zenésítenek meg verseket. Csak a helyszínen derült ki számukra, hogy itt most ők lesznek az ünnepeltek, Lackfi János műsorvezető szavaival élve: bármit tehetnek, csak nem zenélhetnek, és arra vannak ítélve, hogy végighallgassanak sok-sok előadót, akik mind az ő zeis lássa, hogy az evangélikus egyház számon tartja a Kalákát, és elismeri munkásságát, melyet egyházunkért (is) tett; de ne vesszen el az a személyes kapcsolat, ami akkor indult, amikor a Gryllus gyerekeket először hozták el szüleik a Deák téri templomba. Nagy izgalom volt, hogy sikerül-e a titkot végig tartani, és utólag - látva a valódi meghatottságot a hát, hogy ott feszült és izgulós arcok vagy jókedvű, énekelni valóban szerető fiatalok látszanak - mondta Bence Gábor, és készséggel szolgált további információkkal is.- A három karácsonyi dallamot az 1986-ban kiadott, Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című kazettán hallhattuk először, ami a Kaláka talán legismertebb kiadványa. Ezen egyrészt Prőhle Gergely laudációja Ezékiel és Ézsaiás próféták nyomán a középkori egyház a zenészekben Lucifer cselédeit látta. Hieronymus Bősektől tudjuk, hogy milyen sors várt rájuk. A pokolra jutott zenészek instrumentumai kísértetiesen hasonlítanak a Kaláka együttes hangszereire. De már Bosch is tudta, hogy a hivatalos egyház álláspontja tarthatatlan Az újplatonistáknál olvashatta, hogy az Isten által teremtett világ a disszonanciák ellenére is alapvetően harmonikus, s egy hármashangzatban maga a Szentháromság jelenik meg. Innentől kezdve a hivatalos egyház és a muzsikusok kapcsolata egyre felhőtlenebbé vált. A reformáció különösen sokat lendített a zenészek ügyén. Luther Márton már így ír: „Mert nekem nem az a véleményem, hogy az evangélium által minden művészetet a földre kell sújtani és el kell pusztítani - mint néhány megszállott szeretné -, hanem valamennyi művészetet, különösen a zenét szívesen látnám annak szolgálatában, aki azokat adta és teremtette.” Nem véletlen, hogy az egyházi közbeszéd évszázadokkal később a Tamás-templom karnagyát már az ötödik evangélistává emelte. Most azonban ugorjunk néhány száz évet. A reformkori Pesten a társas élet egyik központja volt a Pesti Evangélikus Egyház, a mai Deák téri gyülekezet. A templomban és a hozzátartozó iskolában komoly zenei élet folyt. Ennyi jeles dalszerző körében talán az sem közömbös, hogy az első slágergyáros, a világon a leggyakrabban játszott zenemű, a Csárdáskirálynő szerzője, Kálmán Imre is az iskola padjait koptatta. Ebbe a gyülekezetbe hozták a Gryllus szülők - akiket ezúttal is nagy szeretettel köszöntünk - a fiaikat, akik itt nőttek fel, itt énekeltek a Lutheránia énekkarban - és ami a legfontosabb: itt találkoztak Isten igéjével. A Magyarországi Evangélikus Egyház a világi személyeknek adható legmagasabb elismerését, a Prónay Sándor-díjat 2009-ben a Gryllus testvérekkel együtt az egész Kaláka együttesnek ítélte oda. Az a bizonyos hármas- vagy esetünkben négyeshangzat felekezetektől független: bár „más a dallam egy a nóta” (Kányádi Sándor). „Énekes ifjú fiának vall” titeket „a vén Magyarország” (Kosztolányi Dezső) s benne ez a nagy múltú kis egyház. A díjjal most szerény köszönetét mondunk dallamért, nótáért. Mert a mi korunkban „zörgött az egekben a gépek acélja” de „nem tudta az emberiség, mi a célja. ...magunkra maradtunk”, s „nem volt, ki szegény sziveket melegítsen. ...álmatlanul ült arany-ágyon az Isten” (Kosztolányi Dezső). Pedig sok dolga lenne a teremtőnek, hiszen a háta mögött is lakoznak, s örülnének a mosolynak (Kányádi Sándor). S ha megszólal Pál apostol a baracskai börtönben, a betlehemes a Marczibányi téren, vagy ha a diósgyőri várban kiáltotok „emberebb világot, szeretetet, szabadságot" s együtt „keressük az igazságot” (József Attila), akkor láthatóvá válik a mosoly, célba ér az örömhír, s mindnyájan mint élő kövek épülhetünk egy házzá. A Prónay Sándor-díj tavalyi kitüntetettje a négyszázötven éves soproni evangélikus líceum volt. Ebből is kitűnik, hogy a most átadandó díj voltaképp előleg. „Még húsz év, tíz, harminc, esetleg ötven...”? (Szabó Lőrinc) „Adja meg az Isten ... / Száz bús vasárnap helyett / Sok, víg hétköznapot” (Ady Endre), s persze: „Csak az egészség meglegyen!” (Kiss Anna) Isten éltessen benneteket sokáig! különböző népek dalait játsszák, másrészt az akkor még csak néhány éve megjelent új Evangélikus énekeskönyv karácsonyi koráljait éneklik. Ez óriási misszió volt a szocializmus éveiben, hiszen a „Krisztus Urunknak áldott születésén” vagy a „Hadd zengjen énekszó” és sok más karácsonyi ének így kilépett a templom falai közül, és egy egész nemzedék karácsonyi kincsévé vált. Még a diákjaim is - akik pedig már a kilencvenes évek végén voltak kisgyerekek - szinte mind jól ismerték a kazetta - ma már CD - énekeit. A Kaláka hangszerelésének két jellegzetessége van: egyrészt ritmikailag meg vannak bolondítva a dalok, nem lehet őket dobgéppel kísérni. Másrészt viszont alapvetően és boldogítóan énekelhetők az énekeik - ellentétben a mai könnyűzene zömével. A kihívást éppen a kalákái jellegzetesség jelentette: a feldolgozásra kiválasztott három vidám népdalnál meg kell tartanom a változatos ritmust és az énekelhetőséget egyaránt, úgy, hogy közben háromszólamúvá és hangszeressé teszem, és persze olyan darabokat kell írnom, amelyet egy gimnáziumi amatőr kórus is meg tud tanulni. December 27-én este valóban büszkék lehettünk: a Kalákára, a zenekultúránkra, egyházunkra! ■ Ittzés Szilvia A három dal kottája és hangzó anyaga hamarosan elérhető lesz az interneten is (http://kantorkepzo.lutheran.hu).
