Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-09 / 19. szám
Evangélikus Élet élő víz 2010. május 9. » 11 MENNYBEMENETEL ÜNNEPE - JN 20,16-18 Isten itt állt a hátam mögött Egy verset és két ószövetségi kapcsolódást szeretnék bemutatni. A vers József Attiláé: Az Isten itt állt a hátam mögött.....Az'lsten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot” - kezdi a költő. Ezután megszakad a vers. Két sor kimarad, majd leírja, hogyan küzd azért, hogy elérje Istent, s Isten nem emeli föl. Ez azonban mégsem jelent távolságot, hanem éppen ez ad erőt, hogy küzdeni tudjon. Mária ott áll a sírnál, keresi Jézust. Meg akarja találni. Nem találja. Nincs ott a test. Nem tudja megkenni illatos kenettel. Nem tudja megadni Jézus testének azt, ami illik. Ott áll Mária a sírnál, és nem tudja befejezni, lezárni a kapcsolatot Jézussal: eltemette őt, de íme, nyitott a sír. Nyitott és üres. Tudjuk jól tapasztalatból is, a lélektan leírásából is, hogy a temetés lezárása a gyásznak. Nagyon nehéz annak az embernek elfogadni a halált, aki nem tud részt venni szerettének temetésén. Máriában talán lezáródhatott volna a gyász. De nyitott és üres a sír. Hiába tesz meg mindent... Megkerülte a világot - s közben Jézus ott áll a háta mögött. Talán föl kellene adnunk már azt, hogy mindent megteszek Jézusért. No, ezt sokan föladták. Inkább így mondom: föl kellene adnunk, hogy nekünk kell elérnünk valamit, a tökéleteset, a sikert, a megbízhatóságot - tehát az isteneink keresését és kiszolgálását. Az élő Jézus ott áll a hátunk mögött. Ő szól, ő szólongat nevünkön. Bár ebben a nagy zajban alig halljuk a hangját. Ő szólít - forduljunk meg. Nem kell a teljesítmény, nem kell megkerülnünk a világot - Isten itt áll a hátunk mögött. Az első ószövetségi idézet az Énekek énekéből való. így énekel a szerelmes menyasszony, aki keresi kedvesét: „Ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek, kerestem, de nem találtam. Fölkelek azért, és bejárom a várost, az utcákat és a tereket, megkeresem, akit lelkemből szeretek! Kerestem, de nem találtam! Rám találtak az őrök, akik a várost járják. Nem láttátok - kérdeztem -, akit lelkemből szeretek? Alig mentem tovább,. máris megtaláltam, akit lelkemből szeretek. Megragadtam, nem is engedem el, míg be nem vezetem anyám házába, szülőmnek szobájába." Feltűnő a párhuzam a magdalai Mária viselkedése és az Énekek éneke között. Mária Jézust keresi, de üres a sír, nem találja. „Kit keresel?” - kérdezi tőle Jézus, akit Mária a temető őrének vél. És aztán hamar meg is találja, megragadja, s nem akarja elengedni. Amikor Jézus azt mondja: „Ne érints engem” - vagy más fordításban: „Ne tartóztass engem!”-, altkor ki akarja zökkenteni Máriát ebből a viselkedésből. Talán mondhatjuk, hogy a magdalai Mária szerelmes volt Jézusba. De azt mindenképpen jól látjuk, hogy emberi, földi szeretettel szerette. Ez kisajátító és rangsorba állító szeretet. Mint amikor a vőlegény ránéz menyasszonyára, és azt mondja: „Te vagy az első az életemben!” Néhány év múlva pedig a főnöke állítja választás elé: „Döntsd el, mi az első: a hivatásod vagy a családod?!” A mi szeretetünk ilyen: első és második és harmadik. Jézus azt mondja - nemcsak Máriának, hanem nekünk is -, hogy tegyük félre a rangsort. Nem viszonyulhatunk többé úgy hozzá, mint földi dolgainkhoz. Ő nem első akar lenni életünkben, hanem az egyetlen. Az első után ugyanis jön a második és a harmadik. Olykor az elsőnek is lejár az ideje, hogy a második és a harmadik is megkapja a maga helyét. Az egyetlen azonban mindent magába ölel. Ezért nem lehet kérdés: Istent szeretem-e vagy a feleségemet? Istennek szolgálok-e vagy a hivatásomnak? Istenre szánok-e időt vagy az egészségemre? Hanem úgy szeretem a feleségemet, hogy abban a szeretetben benne foglaltatik az Isten iránti szeretet és hála. Úgy szolgálom a hivatásomat, hogy benne Istent dicsőítem. Úgy szánok időt az egészségemre, hogy Istennek adhassak hálát érte. Jézus éppen erre szabadítja fel Máriát, amikor megszólítja, amikor megismerteti magát vele. Erre hívja el, amikor azt mondja: „Ne érints engem”, szakadj ki ebből a földi, rangsorba állító szeretetből. És erre hív el minket is. Hajlamosak vagyunk Jézust egynek titulálni a sok közül. Lehet, hogy az elsőnek, de mégiscsak egynek a sok közül. Amikor azt mondjuk: időt kell szánni az istentiszteletre, de időt kell találni az ebédfőzésre is. Igen, jó dolog, ha hittanAZ ÜNNEP IGÉJE ra jár a gyerek, de kell nyelvet is tanulnia és sportolnia is. Igen, befizetem az egyházfenntartást, de kell szánni az ételre és a kultúrára is. Jézus arra hív, hogy ne állítsuk be őt a rangsorba. Hanem az ebédfőzés is legyen istentisztelet; amikor zenélek, az is legyen Isten-dicséret, és amikor szórakozom, azzal is Istent imádjam. Az Énekek éneke úgy fejeződik be, hogy a menyasszony akarja a vőlegényét anyja házába vinni. Jézus pedig azt válaszolja erre: „Én az Atyához megyek” Ő visz bennünket az ő Atyjához. Nekünk ott van otthonunk. Vannak, akik itt akarják berendezni a mennyet, a tökéletességet. Jézus azt mondja: ő az Atyához megy. Szakadjunk ki az illúziókból: ez a világ nem az Atya világa. Ebben a világban mindig ott lesz a küzdelem és a győzelem vagy a vereség. Nem mi ragadjuk meg Jézust, és hozzuk ide, hanem ő ragad meg minket, és visz az Atyához. A másik ószövetségi történetet Ruth könyvében olvassuk. Amikor Ruth elindul anyósával haza, Izráel földjére, amely neki persze nem a hazája, hanem idegen föld, akkor ezt mondja Ruth Naóminak: „Ahová te mégy, oda megyek én is... néped az én népem, Istened az én Istenem...” Ez visszhangzik Jézus szavaiban: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez..!’ Ezt többnyire elválasztásként értékeljük. Jézusnak Isten másként Istene, mint a tanítványoknak. Jézusnak másként Atyja az Atya, mint a tanítványoknak. Ha Ruth vallomását halljuk visszhangozni Jézus szavaiban, akkor inkább folyamatot hallunk: aki eddig másként volt az enyém és a tiétek, az mostantól fogva közös. Azért, mert Jézus az Atyához megy, s azért, mert ő testvéreinek nevez minket, azért közös a mi Istenünk és Atyánk. Jézus által mondhatjuk Istenre: én Istenem és mennyei Atyám. Jézus által járulhatunk elé közvetlenül, mint gyermek az apjához. Ez Jézus szolgálata a mennyben: ott ül az Atya jobbján, és közbenjár értünk. Ott ül az Atya jobbján, s amikor mi is hozzá térünk imádságainkkal, ránk mosolyog: igen, ő is a testvérem. ■ Bencze András HETIÚTRAVALÓ „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat, szeretetét nem vonta meg tőlem’.’ (Zsolt 66,20) Húsvét ünnepe után az 5. héten az Útmutató reggeli és heti igéi bátorítják az élő Krisztus élő gyülekezetét: Isten Fiának az érdeméért meghallgat. Ezért szüntelenül imádkozzatok, mert az ima a lélek lélegzetvétele! „Kiáltok a magasságos Istenhez, ő mellém áll mindenkor.” (GyLK 712) S mert Jézus feltámadt a halálból, közbenjár értünk, Atyja színe elé viszi könyörgésünket, és imádságaink meghallgatását ígéri: „Bizony, bizony, mondom nektek, hogy amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek, (...) hogy örömötök teljes legyen’.’ (Jn 16,23b.24) Dr. Luther szerint: „Az imádság egyes-egyedül a hit műve, ezért imádkozni csak a keresztyén ember tud, mert nem a maga emberségére imádkozik, hanem Isten Fia nevében; így bizonyos is abban, hogy imádsága Isten tetszésére van.” Pál ma arra kér „mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért. Ez jó és kedves a mi üdvözítő Istenünk színe előtt, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön” (íTim 2,1. 3-4). Salamont Isten bátorította: „Kérj valamit, én megadom neked!” Engedelmes szívet kért, ami tetszett az Úrnak; „ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem” (íKir 3,5.12). Mózes üres, felemelt kézzel imádkozva járt közben népéért, ezért Izráel legyőzte Amálékot. „Áron és Húr pedig tartotta a kezét, (...) úgyhogy két keze fölemelve maradt naplementig!’ (2MÓZ 17,12) A mennyei Atyjához imádkozó Jézus tanítványainak megfogalmazott „mintaimádsága” is így kezdődik: „Atyánk..!’ (Lásd Lk 11,2- 4) Feltámadása után a negyvenedik napon „felemelte a kezét, és megáldotta” tanítványait. „És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe!’ (Lk 24,50.51) Második könyvében Lukács így folytatja: „...szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől!’ (ApCsel 1,9) De Jézus előbb keresztre, majd mennybe való felemeltetése nem öncélú tette volt Atyjának, hanem nevét dicsőítette meg általa. Előre megmondta: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket!’ (Jn 12,32) „Minden jó adomány és tökéletes ajándék felülről, a világosság Atyjától száll alá...” (Jak 1,17; LK); ezért „nézzünk fel Jézusra...” (Zsid 12,2; LK), és legyünk az ő tanúi! Pilátus - akaratlanul is - az első pogány tanújává lett a Messiás királyi uralmának: „Te mondod, hogy király vagyok. (...) mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn 18,37) Mi már tud(hat)juk, ki az igazság, mert kijelentette: „Én vagyok az út, az igazság és az élet...” (Jn 14,6) Pál az el nem utasított imádság titkát fedi fel: „Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által!’ (Ef 6,18) így „imádkozzatok és buzgón kérjetek”: „Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk!/ Hallgass meg, Fiad nevében ha kérünk!” (EÉ 88,1) ■ Garai András IX0YC „Hiszek a találkozásokban - abban, hogy egyszer másként találkozik az ember a gyerekével, az édesanyjával, a társával” - vallja Schdjfer Erzsébet újságíró. A publicistát legtöbben a Nők Lapja munkatársaként ismerik. Munkáját számos rangos kitüntetéssel - Pulitzer- és Prima Primissima Díjjal, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével - ismerték el. Április 27-én a Lőrinci Érdeklődők Teaháza (LÉT) vendégeként a pestszentlőrinci evangélikus gyülekezetben „embermeséivel” érintette meg a szíveket. Történetek elevenedtek meg a hallgatóság előtt: képzeletben elröpültünk a gyimesi csángók közé, melegszívű idős nénikkel találkoztunk a soproni utcákon, egy vonatfülke feszült, morcos utasai között találtuk magunkat, megjártuk Argentínát egy néptánccsoporttal, a HÉV- en „drága jó fiatalemberré” változott előttünk a cifrán káromkodó srác, s üzent a kar nélküli feszület is... Scháffer Erzsébetet hallgatva megértettem, hogy valamit elveszítettem az elmúlt évek során, valamit, amit engednem kell újra felszínre törni. Rácsodálkozni az élet finoman hangolt dolgaira, felismerni Isten különleges csodáit s megosztani minél töbAmikor másként szeretünk... bet abból, ami megérintett, formált, hálára indított. Az írónő szavai és könnyei, ahogy édesanyja betegségéről és az ápolás nehézségeiről mesélt Scháffer Erzsébet (mely olyan közel hozta őket egymáshoz, mint addig soha), felidézett bennem egy személyes történetet. A nagymamáról és az unokájáról. Egy betegségről és Isten csodájáról. Most ezt szeretném elmesélni... * * * Hála Istennek, vége a szüretnek! Minden rendben lezajlott: volt elég ember, sikerült leadni a szőlőt, a főzés is jól ment, túléltük. Egy kis szusszanás, aztán jöhet a kukoricatörés - gondoltuk. Egyszer azonban a mama fájdalomra kezdett panaszkodni, s nem kelt fel az ágyból, mert nem volt erő a lábában. S mindez egyik napról a másikra történt. Teltek a napok, a hetek, a hónapok, és a mama nem kelt fel az ágyból. A papa hűségesen ápolta. Vitte az ágytálat, kézbe adta, amit a mama kért, s időnként nagyokat nyelt ahelyett, hogy türelmetlenül kifakadt volna. A szüleim is igyekeztek megtenni minden tőlük telhetőt. Jöttek, segítettek, anyukám főzött, mosott, vezette a háztartást. Ötödéves teológus voltam akkor. Ha tudtam, én is hazamentem Pestről, de igazából keveset tettem értük. Egyszer anyukám felhívott, és megkért, jöjjek haza mielőbb. Mert ők már nem bírják. De a mama se. Fejébe vette, hogy meg fog halni. Meg aztán nem engedte, hogy ágyneműt, hálóinget cseréljenek rajta. Azt hitte, hogy őt ki akarja tenni a családja az otthonából... „Talán te még tudsz rá hatni, kislányom! Hiszen rád mindig hallgatott” - mondta édesanyám. Hazamentem az esti vonattal. Szüleim vártak az állomáson, és máris indultunk a tanyára. Kilenc is elmúlt már, mire kiértünk. Életem egyik legszörnyűbb élménye volt, mikor a mama a fejemhez vágta, hogy már én se szeretem őt. Hiába győzködtem. Láttam, nagy a baj. Mi lesz velünk? Igyekeztem rövid idő alatt letenni a félévi vizsgáimat, így a vizsgaidőszak második felét a mamával tölthettem. Végre én is ápoltam őt - némi terhet levéve ezzel a többiek válláról. Sok ellenkezés a részéről az örökzöld témákban, határozottság és türelem a részemről - napokig vívtuk a „harcunkat” Esténként javasoltam, hogy imádkozzunk együtt, pont úgy, azokkal a szavakkal, amelyeket ő tanított, s amelyekkel kisgyermekkorom óta mindig imádkozunk, ha együtt vagyunk. Megengedte, hogy hangosan mondjam a jól ismert imákat, de ő nem mondta velem. Egyik este a saját szavaimmal is imádkoztam. Kértem Istent, hogy segítsen rajtunk. „Add meg, hogy a mama megérezze újra, hogy szeretetem iránta mélyebb és erősebb, mint valaha!” Néhány nappal később a mama váratlanul így szólt: „Kislányom, én rájöttem, hogy te nagyon szeretsz engem!” S nem sokkal később újabb csoda történt: fél év fekvés után talpra állt! Persze, hosszú hónapok álltak még előttünk, de a gyógytornásszal töltött sok-sok óra meghozta az eredményt. A mama újra jár, és sok örömöt talál az életben. Lelkesen ballag azóta is járókeretével, gondozza a kertjét, vezeti a háztartást, éldegél a papával a tanyán, s együtt örülnek a huncut kutyusoknak meg az aranyos kiscicáknak... Hat éve már ennek, de az élmény élénken él az emlékezetemben. Egyrészt mert csodálatos volt megtapasztalni Isten segítségét ebben a drámai helyzetben, másrészt mert megváltozott a viszonyom a nagyszüleimhez. Amíg kicsi voltam, ők gondoskodtak rólam. Amikor náluk voltam - és sokat lehettem velük -, akkor meséltek nekem, mosdattak, öltöztettek, vigyáztak rám. Amikor ők kerültek nehéz helyzetbe, én lehettem segítségükre - szüleimmel együtt természetesen. Most rajtunk volt a sor, hogy mosdassunk, öltöztessünk, főzzünk, meséljünk, törődjünk. Szeressünk, de másként. ■ Hulej Enikő
