Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-09 / 19. szám
2 -m 2010. május 9. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica [Lelkész:] A mélységből kiáltunk hozzád, Urunk, azzal a reménységgel, hogy füled figyelmes, és nálad van a kegyelem, amely megtart életünkben. [Lektor:] Könyörgünk, Urunk, a teremtett világért. A sebek gyógyulásáért, amelyeket ütöttünk Földünkön, a tönkretett élőhelyekért, az olajfoltos tengerért, a piszkos levegőért, a kipusztuló növényekért, állatokért. Könyörgünk, a pusztulás mélységét látva indíts mindannyiunkat felelős cselekvésre. A mélységből kiáltunk hozzád, Urunk... [Gyülekezet:] Urunk, halld meg szavunkat! [Lektor:] Könyörgünk, Urunk, az embervilágért. A gyűlölködés, az önzés, a közöny mélységében láttasd meg velünk, hogy a nyomorban, szenvedésben, kilátástalanságban élő emberek élete hozzád kiált. Láttasd meg a vezetők feladatát és felelősségét, akik enyhíthetnének az igazságtalanságon, a szenvedésen. A mélységből kiáltunk hozzád, Urunk... [Gyülekezet:] Urunk, halld meg szavunkat! [Lektor:] Könyörgünk, Urunk, országunkért, nemzetünkért. Remény és reménytelenség, siker és kudarc, biztos jövőkép és kilátástalanság, tettvágy és tehetetlenség között vívódunk. Segíts nekünk lecsillapítani a mások elleni, romboló indulatainkat, láttasd meg velünk azokat a célokat, amelyekért érdemes fáradozni, áldozatot hozni, mert az egész nemzet közösségét építik. A mélységből kiáltunk hozzád, Urunk... [Gyülekezet:] Urunk, halld meg szavunkat! [Lektor:] Könyörgünk, Urunk, egyházadért. Te a mélységbe szálltál le, hogy megtalálj bennünket evangéliumod újjáteremtő szavával. Add, Urunk, hogy egyházad mindig meglássa a rábízottak életének mélységét. Add egyházadnak azokat a szavakat és tetteket, amelyekkel ma is megtalálhatod a mélységben élő embert. Te tedd teljessé egyházad reménységét és örömét, és add, hogy a reménység és az öröm szigete lehessen ebben a világban. A mélységből kiáltunk hozzád, Urunk... [Gyülekezet:] Urunk, halld meg szavunkat! Ámen. SEMPER REFORMANDA „Gondunk legyen tehát arra, hogy élesen megkülönböztessük és elkülönítsük egymástól ezt a két részt, és a mi cselekedetünket kevésre, Isten igéjét pedig sokra és nagyra becsüljük. Ne úgy menjünk gyónni, mintha valami nagyszerű cselekedetet akarnánk végezni és neki felajánlani, hanem úgy, hogy csakis kapni és elfogadni akarunk tőle. Nem azért kell jönnöd, hogy elmondd, milyen derék vagy gonosz ember vagy. Ha keresztyén vagy, úgyis jól tudom; ha nem vagy az, még jobban tudom. De arról van szó, hogy elpanaszold nyomorúságodat, elfogadd a segítséget, és így megvidámítsák szívedet és lelkiismeretedet.” H Luther Márton: Nagy káté (Prőhle Károly fordítása) HÚSVÉT UTÁNI ÖTÖDIK (ROGATE) VASÁRNAP - ZSOLT 130,1-8 Felülről száll alá... Halottak napján nagyapám sírjánál elmondtuk a Miatyánkot. Amikor a végéhez közeledtünk - Pál apostol szavaival élve -, egyszerre mintha pikkelyek estek volna le a szememről. A már sokszor elmondott imádság azokban a percekben számomra egyetlen témában sűrűsödött össze. Megértettem, hogy a Miatyánkban valójában óriási dolgot kérünk. Az egész szinte egyetlen kérés: Isten legyen irgalmas az ördög és a bűn hatalma alatt élő emberhez.„...bocsásdmegvétkeinket, ...ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.." Azaz a bűneink, a gyengeségeink miatt imádkozzuk a Miatyánkot. És amikor Jézus a Hegyi beszédben a tőle tanult imádság bevezetőjében azt mondja, hogy „ti tehát így imádkozzatok”, akkor ezt kéri tőlünk: imádkozzunk az irgalom Atyjához, hogy bűneinket eltörölje. Mert ez az imádság. Ez a ti imádságotok! - mondja Jézus. Ez az egy az összes kérésünket magába foglalja: Isten könyörüljön rajtunk. Hogy megadja a mindennapit, és hogy őt valóban a Magasságosnak lássuk. Ennél nagyobb szükségünk semmire sincs! Imádságunkban sokszor félénken próbáljuk rávenni Urunkat, hogy legyen a jótevőnk, máskor - mindenhatóságában bízva - meggondolatlanul ostromoljuk. A mai vasárnap kollekta imádságában nem véleüenül kérjük: „Taníts úgy imádkozni, hogy meghallgathass minket az Úr Jézus Krisztus által.” Imádkozni annyi, mint odaállni az Úr elé és irgalmát kérni. Igénkben a zsoltáros kérése nem tétova kiáltás. A vergődő lélek nem belekiáltja fájdalmát a vakvilágba. Jól ismeri az Urat, akit megszólít. Tudja, hogy a bűnökre nála van bocsánat, és kizárólag Istenhez fordulhat kérésével. Ő nem egyszerűen a Mindenható, hanem bűneinket ismerő és bűneinkért áldozatot hozó, szerető Atya. A130. zsoltár írójával együtt valamiképpen mindannyiunknak tudomásunk van róla, hogy az ember romlásának, bűnei orvoslásának és halálának ügye Isten hatáskörébe tartozik. Ennek ellenére kevesen és keveset kérjük Urunktól, hogy kegyelmezzen nekünk. Nem sietünk életünket őhozzá kötni és az ő vezetésére bízni. Ha nem csak fellángolás lenne a hitünk, akkor sosem kellene rettegnünk, mert Isten mindig velünk járna, mi pedig Krisztusért szüntelen dicsérettel illetnénk őt. Akkor megtapasztalnánk, hogy,,mindé« jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről, a világosság Atyjától száll alá.. De többet és helyesen imádkozni csak abban az esetben tudunk, ha önvizsgálatot tartunk. Eközben azt fogjuk észrevenni, hogy szinte a 130. zsoltárt imádkozzuk. Mert a helyzetet nem lehet megfordítani. Amikor imádkozni kezdünk, lent vagyunk. A mélységből kiáltunk. Állapotunk csak akkor javul, amikor Isten leszáll hozzánk a mélybe. Ez a színtiszta igazság. Mindnyájan a zsoltáros helyzetéből sóvárgunk a megváltásra, a mélységből kiáltva. Nincs nagyobb mélység annál, ha valaki Istent nem annak látja, aki, és nem éli át kegyelméből személyesen felénk forduló, igaz szeretetét. A 130. zsoltárban megszólaló kérés emiatt fakad föl. Hol van Isten? Mennyire távol van? Milyen messze van tőlem, aki éppen a mélység embert próbáló útjait járom? Ez a mélység nem keverendő össze a krízisbe jutott ember érzéseivel. A VASÁRNAP IGÉJE Nem is a mostanában oly sokszor hallott mélyszegénységgel azonos. Ez a mélység nem azért nyomasztó, mert egyedül maradtunk benne. Nem az okozza, hogy nem találunk megértésre, együttérzésre. Ez a mélység nem az, mint amelyet az az orosz püspök élhetett át, akire húszfokos hidegben addig csorgatták a vizet, míg jégszoborrá változott, az emberi kegyetlenség jégszobrává. Nem is a kifáradás juttat abba a mélységbe, amelyből fölkiáltunk: Uram! A mélység oka az, hogy hiányzik a Magasságos. Az embert megdermeszti mindenre méltatlan volta. Nem felejtem el a két gyermekét egyedül nevelő, férjét a fronton elveszített idős, tisztességes asszony mondatát: „Tudja, lelkésznő, annyi bánnivalója van az embernek!” Nemcsak neki lehetett olyan sok, hanem nekem is van, másnak is, mindenkinek. Ebből a helyzetből kiáltunk. És ha Isten a bűnöket számon tartja, akkor ki marad meg? Mert nem egyetlen bűn miatt fordul Istenhez a kétségbeesett ember, hanem bűnök sokasága taszítja el Isten ölelésétől. Aki átélte az Istennek való teljes kiszolgáltatottság helyzetét, annak a mélység ezt jelenti, és erről beszél a zsoltáros is. Amikor ebbe a mélységbe jutok, nekem is ki kell mondanom, hogy nem önmagában az elveszettség borzaszt, hanem az a fölismerés, hogy Isten nélkül nincs segítség. Csak rá számíthatok, a jóindulatára. Nincs más, ► Rogate vasárnapját követően heti énekünk a Mindenek meghallják (EÉ 322), mely a magyarországi reformáció korába vezet bennünket. Dallama históriás éneké, szövege a 127. zsoltáron alapul, s Huszár Gál énekeskönyvében jelent meg 1560-ban. „Mindenek meghallják és jól megtanulják, / Kik a segítséget nem Istentől várják: / Nincsen Isten nélkül segítség és üdvösség!” Magyarországon igen hamar elterjedtek Luther Márton tanai. Az ország rövid idő alatt protestáns országgá vált, amin csak évtizedekkel később változtatott az igen élénk ellenreformációs tevékenység. Az anyanyelvűség a protestáns éneklés alapkövetelményévé vált hazánkban is. A latin nyelvű gregorián tételeket nagy számban fordították magyarra. Mindemellett ismertek voltak a német reformáció énekei, de igen jelentős számban születtek magyar alkotások is, magyar szerzők tollából. A16. században közös protestáns énekkincsről beszélhetünk; a felekezeti elkülönülés az énekanyagban csak körülbelül egy századdal később vált általánossá. Itt azonban még tovább tekinthetünk, hiszen a katolikus énektárak is közölték e kor magyar énekanyagát. A16. század kedvelt műfaja volt a zsoltárparafrázis, a zsoltáron alapuló, strofikus, anyanyelvű ének. 322. énekünk szövege a 127. zsoltár-Mindenek meghallják ra épül: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Minta hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban” A históriás ének szintén e kor jellegzetessége: a végvári harcok megéneklésének módja. Ez az egyházban is szerepet kapott, odaillő szöveggel. Kedvelt műfaj volt a bibliai históriák megéneklése is. Énekünk két 12-es (6 + 6) és egy 13-as (6 + 7) sorból áll. Felekezetközi, közös magyar szellemi kincsünk sokszor méltatlanul szorul ki a gyülekezeti használatból. Ennek egyik oka lehet, hogy éppen ezen énekek mind az orgonarepertoárban, mind a kórusfeldolgozásokban igen nehéz feladat elé állítják a gyakorló kántorokat és a lelkészeket is. Ezen a területen fontos lenne előrelépnünk s újra és újra tanítani, gyakorolni a régi, 16. századi magyar repertoárt. ■ Kinczler Zsuzsanna Isten nélkül hiába minden Amikor Rogate vasárnapján ezt az éneket a gyülekezettel énekeljük, bekapcsolódunk a mennyei kórusba. Magyar prédikátorokkal és ének-CANTATE Eged Idén diczeriinc. mondókkal közösen fohászkodunk az örök Istenhez. A múltba révedve szinte lejátszódik lelki szemünk előtt, ahogyan Sztárai kezébe ragadja a hegedűjét, és Bornemisza Péterrel e zsoltárt veszi ajakára. Huszár Gál mester pedig int Tinódinak, hogy kezdjen lantja pengetésébe. Rég volt? A fenti módon talán igaz sem volt. Isten igéje örök, és ma is megszólít minket, sőt biztat, hogy velünk van, erősít, amikor elesünk, építi a házat akkor is, amikor mi már feladnánk a küzdelmet, mert erőnk a végéhez ér. „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők” (Zsolt 127,1) Nélküle hiába fáradunk, hiába kelünk korán, és fekszünk későn. Isten nélkül elfáradunk, és csüggedés lesz munkánk gyümölcse. Ebben a kilátástalannak tűnő helyzetben sokszor legszívesebben elfutnánk és elmenekülnénk a világ zajától, hogy hátat fordítsuk mindannak, ami körülvesz minket. Nem érezzük Isten jelenlétét, nem érezzük támogatását, és a saját erőnkre támaszkodva rohanunk irányt veszítve. Ha csak magunkban bízunk, minden összeomlik. A reménytelen helyzetben rádöbbenünk, egy lehetőségünk maradt, hogy kiáltsunk a zsoltárossal együtt: „A mélységből kiáltok hozzád, akihez fordulhatnék. Nincs mit tennem, nincs mit jóvá tennem. Csak Isten jöhet hozzám. És ahogy a zsoltáros tudja, hogy Isten alá fog szállni a mélybe, úgy én is tudhatom. A kérdés csak az, hogy mikor történik meg. Mikor élhetem át? Ebben van az imádkozó és az Isten közötti kapcsolat feszültsége. Mikor? Nincs másnak szíve, hatalma, hogy megbocsásson. Egyedül Isten az, aki megbocsátja a bűnöket, aki a halált legyőző Fiában megszán bennünket. Mindig várjuk Urunkat. Éhezzük a kegyelmét. Mikor jön? Reggel, az őrváltáskor? Éjszaka, amikor egy betlehemi istállóban Mária a Jézus nevet adja a gyermekének? Hajnalban, amikor az üres sír látványa fogadja az asszonyokat? Abban az órában, amikor a kereszten elvégeztetett? Egyetlen pillanatban tetten érhető? Isten nem szünetelteti a kegyelmet. Hiszen ha ezt tenné, ő maga szűnne meg létezni. Van kegyelem! Nem egyetlen pillanatban árad ki csupán, hanem állandóan. Az életünk megannyi percében fölismerjük, észrevesszük, mert beleborzongunk, hogy Isten újra jelét adta szeretetének, megtartotta ígéretét, könyörült rajtunk. A mélységben lévő ember - ha föltekint - mindig látja, hogy ki van odafönn. ■ Klimentné Ferenczy Andrea Imádkozzunk! Szerető Atyám! Most is várlak. Várom, hogy újra megtapasztaljam Szentlelked ajándékát, hogy fölismerem segítségedet. Áldom kegyelmedet. Kérlek, ne engedd, hogy magamba roskadjak, hanem szállj hozzám, mert te fölemelhetsz és megbocsátasz. Ámen. Uram! Uram, halld meg szavamat!” (Zsolt 130,1-2) Nem a vakvilágba kiáltunk, hanem Istenhez. Ő mindent megváltoztat és kezében tart. Egyedül tőle jöhet igazi segítség, amikor a legmélyebbre süllyedünk. Hittel, bátran kiálthatunk hozzá, úgy, hogy aztán „mindenek meghallják” A tanítványok nagypéntek keserűsége miatt árvának és megfosztottnak érezték magukat, de harmadnapra feltámadt Uruk megjelent, és békességet hirdetett nekik. Jézus szavai újra és újra erőt adnak ma is, amikor megfáradunk, amikor elveszettnek, kilátástalannak érezzük a helyzetünket, amikor életünk gödörbe kerül. Ő minden pillanatban lehajol hozzánk, és felemel magához. Sőt megígérte: „...amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek!” (Jn 16,23b) Régi imádságok összefonódva magyaros dallamokkal Rogate vasárnapján a Szentlélek által éltetnek és hatnak. Énekeljetek és imádkozzatok! Pontosabban: Énekelve imádkozzatok! - szól az ősi felszólítás az első keresztények ideje óta, a reformáció idején felerősödve, rossz és jó időkben, sorsfordulókon és örömünnepeken. Nehéz évek után a történelem Ura itt és most elhív bennünket, hogy részt vegyünk gondviselő munkájában. Nemzetünk és egyházunk előtt nagy feladatok állnak, amelyeket csak imádkozó élettel teljesíthetünk. így forduljunk hozzá énekünkkel, Krisztusba vetett húsvéti hittel. Ámen. ■ Gregersen-Labossa György
