Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-05-02 / 18. szám
IO 4t 2010. május 2. FÓKUSZ Evangélikus Élet Mécs László A királyfi három bánata Amikor születtem - nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok; Csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot, mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nékem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét; Hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. Isten tudja, honnan, palástot kerített, aranyos palástot vállamra terített, fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édesanyám izent a köveknek, szíve ment előttem előre követnek. Amíg ő van, vígan élném a világom, nem hiányzik nekem semmi a világon; három bánat teszi boldogtalanságom: Az egyik bánatom; mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni. A másik bánatom: hogyha ő majd holtan fekszik a föld alatt virággá foszoltan, senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, Az ő édességét meg nem hálálhatom, Ez az én bánatom, harmadik bánatom. Várnai Zseni . ...be szép Angyali kisded Anyjának lenni, Bölcsőt rengetni Nótát zengeni Be szép. Gügyögő hangra Gügyögve felelni, Nyűgös síráson Elkeseredni Be szép. Piciny kezecskét, Lábacskát csudálni, Ébredést lesni, Aluvást várni Be szép. Gyermekmosollyal Búst hesegetni, Kereső szácskát Kebelre tenni Be szép. Gyermekmosolyban Gyermekként feredni, Bánatot elvetni, Édeset nevetni, Gyermekmosolyban Gyermekké lenni Be szép. Túrmezei Erzsébet Nagymama ceruzát farag Ha nagymamára gondolok, vagy verset mond, vagy ceruzát farag. Nagymama, behunyom szemem, hogy magam előtt lássalak. Éppen elpanaszolom bánatom, s te azt a komoly gyerekbánatot szerető, segíteni kész, meleg szívvel, komolyan hallgatod: Valakinek az osztályunkban olyan szép ceruzás notesza van! Az én szegény kis noteszom meg hiányos, ceruzátlan! Megvan a ceruza helye, de belevalót sehol nem kapok! Nagymama nézi a kicsi noteszt, meghallgatja a komoly bánatot. Aztán elővesz egy ceruzavéget, körülfaragja ügyesen, tintával még kékre is festi, ne hiányozzék a szépsége sem. Bele is illik a noteszba... de nagymama nem kap hálás mosolyt, se köszönetét a kis unokától... mert az a másik szebb volt!... sárga volt! Még most is tartozom a köszönettel. Pedig de szívesen megmondanám: Nagymama, köszönöm, hogy segítettél! Soha, soha nem volt szebb ceruzám! Színaranyból volt, csak nem vettem észre. Bearanyozta a szereteted! Hadd suttogjam el sírod felé ma ezt a megkésett köszönetét! Régi emlékek simogatnak, mint meleg májusi napsugarak... S ha nagymamámra gondolok, vagy verset mond... vagy ceruzát farag. Puszta Sándor Nagymama- Apuka! Gyere, nézd, kik vannak itt! Azt a lelkesültséget nehéz szavakba önteni. Valóban röpült, ahogy Petőfi írta. Mi a vonattól jöttünk. Azóta sem tudom, hogy vajon váratlanul érkeztünk-e, vagy az a világ, a maga jelzésnélküliségével, lassabb információs tempójával még teremtett meglepetéseket? Igazából nem is egyetlen esetről szólok, hanem egy jelenségről. Arról a jelenségről, ahogy Nagymama fogadott minket. Ez független volt az évszakoktól, a napszakoktól, a helyzetektől. Nagymamáékról sok emlékem van. Érdekesen főképpen hangulatok, érzések és ízek. Ahogy a kanál koppan a kakaós bögre oldalán, a vaníliás puding íze, a falusi homokban való mezítlábas lépések simogatása, a kávé mellé elszívott cigaretta füstjének keringése, a fagyos ágynemű alatt való felmelegedés, miközben a távoli sötétben a kutyák ugatása egymásnak válaszolt - ezek mind oda kötődnek. Olykor elcsodálkozom, milyen mélyen ülnek ezek az emlékek. Nem igaz, hogy a napi tennivalók között észrevenném, ha eltávolodnék tőlük, ezért amikor váratlanul találkozom bármelyikkel, torokszorítóan tör rám a hiányuk. Köztük ez is: ahogy Nagymama fogadott minket. Akkor még nem tudtam, milyen kicsi volt. Nagynak tűnt, akinek ölelésében el lehetett rejtőzni. Kicsisége akkor tűnt ki számomra, amikor megláttam őt egy kórházi lepedőbe göngyölve a Tétényi úton, a halottas ágyán. Akkor leginkább ez ragadott torkon, hogy milyen kicsi. De ott, azon az udvaron maga volt az elfogadás, a szeretet, a jóság. És ahogy mindez elénk szaladt, magához ölelt - sok minden rendeződött azokban a karokban. Már nincs élő nagymamám. A hangulatok, érzések és ízek azonban örökre az enyéim. Ha fel kellene idéznem az arcát - az arcok emlékei oly könnyen eloszlanak. De a hangulatok, érzések és ízek vigasztalóan köszönnek rám. Egy idő óta bátortalanul, de még valami kapcsolódik mindehhez. Ha egyszer hazaérek, oda, amiről alig van emberi szó, ami tele van titokkal, csak egy a biztos, hogy Atyánk tölti be jelenlétével, szóval, ha egyszer hazatérek, azt hiszem, így, ezzel a boldog elém szaladással fogad majd Istenem. Nem azért, mert megérdemelném, hanem mert megérkeztem. Talán ezt akarta elmondani nekem akkor Nagymama egész lényével. Vannak dolgok, amelyeket később ért meg az ember. Nem dohányzom, de a kávém körül most mégis mintha cigaretta füstje szállna. ■ Koczor Tamás Donum Kaptál egy arcot apád anyád arcát kaptál egy nevet hordozd becsülettel kaptál egy kezet ne ereszd el ne ereszd el kaptál egy szívet igazíts rajta ha tudsz kaptál egy világot javíts rajta ha tudsz kaptál egy életet viseld el ha tudod kaptál egy napot még mindent jóvátehetsz
