Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-01-10 / 2. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. január 10. » 13 Levél egy évfolyamtárshoz Hajléktalanok a francia plébániákon Korossy Józsefnek, Szekszárd Kedves Évfolyamtársam! Megköszönve leveledet úgy érzem, a gyógyításról kell beszélnünk. A test gyógyításakor elvárjuk, hogy „a beteg kapjon korrekt tájékoztatást az állapotáról és választ minden kérdésére” - ehhez hasonlóan a lelki beteg is kapjon fájó kérdéseire feleletet. De a kérdés az, hogy ki tud a lelki kérdések terén hathatós segítséget nyújtani. Beszélünk a közmondás alapján arról, hogy „minden ember saját sorsának kovácsa”, viszont nem szólunk arról, hogy minden ember saját betegségének gyógyítója, de az „egyetemes papság’ elve alapján nemcsak önmagunk hitét erősítjük napi igeolvasással, de mint testvérek egymást vigasztalhatjuk is. Most térek rá kérdésemre: csak felavatott lelkész teheti ezt eredményesen, vagy fordulhatunk a gyülekezet tagjaihoz is az „egyetemes papság’ elve alapján? Te, kedves József, végigjártad velünk a teológián az öt évet hűségesen, azután Urunk másfelé irányította életedet. De akik beállhattak avatás után a lelkészi szolgálatba, úgy érez-Emlékszünk még Lázár Ervin „tizenkét nagyon testvérére”? Akik Szegény Dzsoni meséjében folyton érezték egymás fájdalmát, kínlódását, terheit? És akik végül megtalálták a kulcsot ahhoz, hogy ezt a furcsa tulajdonságukat hogyan tudnák egymás javára fordítani? Hol volt, hol nem volt, volt egyszer két gyülekezet. Az egyik egy kicsi magyarországi faluban tengette nem könnyű életét a „puha” diktatúra idején, a másik virágzó gazdaságban élt Finnországban, egy nagy egykori iparvárosban. Az egyikük kisebbségi egyházhoz tartozott, a másikuk államegyház részeként tevékenykedett. Hogy, hogy nem, egyszer csak elhatározták: ők bizony szeretnének testvérek lenni! Kezdődhetne így is ez az igaz mese, ha a karikatúrákról jól ismert, szemmel és szájjal rendelkező templomokra gondolunk. De ez a testvéri kötelék hús-vér emberek gyümölcsöző kapcsolatából született: elsősorban Csepregi Béla és Paavo Viljanen lelkészek hosszú, hűséges barátságából. Még ösztöndíjas teológusokként barátkoztak össze Finnországban, illetve Magyarországon az 1930- as években, majd egész életük folyamán ápolták barátságukat, a leglehetetlenebb történelmi körülmények között is. Csepregi Bélát 1953-ban Sárszentlőrincre helyezték, Paavo Viljanen pedig tamperei lelkész lett a hatvanas években. Ekkor épült fel a Kaleva gyülekezet hatalmas, tört fehér színű temploma. A finn lelkész 1973-ban meghalt, a két gyülekezet mégsem vesztette egymást szem elől. 1981-ben pattant ki az ötlet Ulla-Sirkka Kontio, egy magyarul nagyon jól beszélő Kaleva gyülekezeti tag fejéből, hogy Sárszentlőrinc és Kaleva fogadják hivatalosan is testvérekké egymást. És ezzel megszületett a legelső finn-magyar testvérgyülekezeti kapcsolat, amelyet a mai napig több mint ötven újabb követett. tűk, hogy évfolyamunk közösségében, szívünkben benne maradtál. Ha nem végeztél is „Luther-kabátos” szolgálatokat, de a szekszárdi gyülekezetben végzett szolgálatodon átszűrődtek a teológián hallottak, tanultak, és adott esetben aktualizáltad ezeket, és választ adtál a hozzád forduló testvéreknek lelki kérdésekben, pásztori segítséget nyújtottál tanácstalanoknak. Bár nem részesültél lelkészavatásban, mégis pásztora lehettél az eltévedteknek. Lelkipásztora. így állhattál mindenkor a szekszárdi gyülekezet megválasztott lelkészei mellé is, mint aki szolgálni akar, asszisztálni, „Krisztus testében” élő tagként. Visszagondolva a soproni gyülekezetben tett szolgálatomra, hálát adhatok Urunknak, hogy olyanok is álltak mellettem a gyülekezet presbitériumában, akiknek teológiai végzettségük volt, noha nem felavatott lelkészként munkálkodtak. Előttem áll mégdr. F. Károly mint teológiát végzett, de fel nem avatott, aki doktorált egyházunk énekkincséből. Gyülekezeti kiállítást rendezve két nyelven útmutató könyvecskéket írt. Közben hitvesével otthonokban lá-Szép ez az igaz mese, ugye? A sárszentlőrinci gyülekezet jelenlegi lelkésze, Kari Jánosné Csepregi Erzsébet és két lánytestvére, Csepregi Piroska és Márta úgy gondolták, hogy könyvbe kellene mindezt foglalni, pontosabban össze kellene gyűjteni mindazoknak az embereknek az emlékeit, elbeszéléseit, akik részesei lehettek ennek a testvéri köteléknek. A könyv nemrégiben meg is jelent Isten hozott - Tervetuloa címmel, a Sárszentlőrinci Evangélikus Egyházközség kiadásában. Huszonöt év élményeit tartalmazza magyarok és finnek tollából. Az összes írás két nyelven található meg a kötetben. Izgalmas történelmi utazás ez az emlékgyűjtemény. Az első úti beszámolók 1983-ból származnak, amikor egy népes lőrinci csapat Finnországba látogathatott. Sejthetjük, hogy milyen elementáris élmény volt a nyolcvanas évek elején a kis faluban élőknek, de akár budapestieknek is egy nyugati országba utazni, méghozzá ennyire messzire és ennyire más természeti, kulturális környezetbe. A finneknek ugyanakkor különleges volt megismerkedni a szocialista rendszerben élő Magyarországgal, az itteni evangélikussággal és rácsotogatott hűségesen. Mint nyugdíjas tanár kitűnt hitbeli aktivitásával. D. Zoltán bácsi gimnáziumi tanárként teológiát végzett, és mégkilencvenévesen is énekelt gyülekezeti énekkarunkban. H. Elek gyülekezetünk felügyelőjekéntélte meg mindazt, amit soproni teológusként tanult, és bár a postán vezető tisztségben kereste mega mindennapit, a gyülekezet egyik „vezető postásaként” felügyelte és kézbesítette Isten „küldeményeit” veszélybe került templomunk felújításánál és a finn testvér-gyülekezeti kapcsolatokban... Mindhármuknak a soproni temetőben mondhattam köszönetét szolgálatukért, adhattunk hálát értük Urunknak! Neked, szeretett évfolyamtársam, megköszönöm, talán sokak nevében is, hogy az évenkénti találkozókon pásztori hangvételű szavaiddal, szeretetteljes soraiddal bizonyságát adod: közénk tartozol. Amikor fülemben cseng még egy szekszárdi hittestvér pozitív nyilatkozata rólad, szívemben erősödik a meggyőződés: szolgálatunk nem hiábavaló az Úrban! Szeretettel ölel: ■ Szimon JÁNOS dálkozni a hitüket őrizni akaró magyar evangélikusok állhatatosságára, elkötelezettségére. A beszámolókból kiderül, hogy mindkét fél mennyire sokat kapott ebből a találkozásból, illetve a találkozások sorozatából. Egészen 2007-ig követhetjük nyomon a két gyülekezet közös múltjának alakulását. A testvérgyülekezetek fontos nyomokat hagytak egymás életében. A Kaleva gyülekezetben magyar kör alakult, amelynek a rendszeres összejövetelein a résztvevők magyarul tanulnak, ismerkednek Magyarország történelmével és kulturális értékeivel. A sárszentlőrinci kötődésűek közül szintén többen megtanultak finnül, néhányan hosszabb időt töltöttek Finnországban. A könyv ugyanakkor szélesebb kitekintést is ad: az első fejezet általánosságban számol be a finn-magyar egyházi kapcsolat létrejöttéről és máig tartó hatásáról. Kertész Botond írása az Evangélikus Országos Múzeum e témát feldolgozó kiállításához készült. Végül pedig ugorjunk vissza Lázár Ervinhez. A sárszentlőrinciek különösen is ragaszkodnak a meseíróhoz, mivel szülőhelye, Alsórácegres közvetlen szomszédságukban található. A Kaleva gyülekezet egyik lelkésze, Sima Koho, aki évtizedekig lelkesen végezte a testvérgyülekezetek közötti kapcsolattartás szerteágazó feladatait, nemrég besétált egy magyarországi könyvesboltba, és vett magának néhány Lázár Ervin-kötetet. Aki nem hiszi, járjon utána! ■ Mády Erzsébet Isten hozott - Tervetuloa. Testvér-gyülekezeti kapcsolatunk 25 éve. Kiadta a Sárszentlőrinci Evangélikus Egyházközség 2009. Kapható az egyházközség iratterjesztésében (7047 Sárszentlőrinc, Petőfi u. 4S-) és a Huszár Gál könyvesboltban (1054 Budapest, Deák tér 4.). Ára: 1500 forint. Anélkül, hogy át akarnák vállalni a meglévő szociális háló feladatait, több franciaországi plébánia is átmeneti szálláslehetőséget nyújt a hideg által fenyegetett hajléktalanok számára. A hívek hívták fel a figyelmet a problémára. Egy házaspár addigra már csaknem két hete húzta meg magát éjszakánként a grenoble-i Feltámadás-templomban. A hatvan év körüli pár aggasztó helyzete együttérzést ébresztett a hívekben, és a plébánoshoz fordultak segítségért. Nemcsak hogy nem volt nehéz önkénteseket találni, de a kezdeményezés olyan fiatal párokat is megmozdított, akiket azelőtt szinte soha nem láttunk a templomban, illetve eddig soha nem vettek részt hasonló akciókban... A hetvenéves Marcel Schiewer úgy ítélte meg, hogy ebben a nagy hidegben „nem hagyhatja annyiban” a dolgot. A városházához fordult, ahol a városi lakosságsegítő központhoz irányították őt, ott viszont a hajléktalanokat segítő non-stop telefonos szolgálat megkeresését javasolták, mivel a hideg miatt megnövekedett szállásigények következtében ők maguk is helyhiánnyal küzdöttek... Akkor a plébános úgy döntött, hogy kinyitja a Szent István-templomot, és ott fogja elszállásolni őket. Az elhatározást már másnap tett követte. Ezt a templomot szertartási célokra csak évi két-három alkalommal használják, a fennmaradó időben pedig kulturális kiállításoknak ad otthont. „Az asszony megölelt örömében” - meséli Schlewer, aki csak annyit tudott az általa befogadott házaspárról, hogy több hónapja nincs állandó lakhelyük. „Nem folytattam nyomozást velük kapcsolatban” - mondja a plébános, és döntését Máté evangéliumának szavaival indokolja: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjaztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem’.’ Noélle Guiguet polgármester-helyettes, aki egyben a Francia Karitász egyik helyi rádiójának munkatársa, többet is tud erről a párról: a férfi azelőtt vasutas volt. „Helyzetük komolyan elgondolkodtatta a városházán és a plébánián dolgozókat - meséli. - Szembe kellett néznünk azzal a jelenséggel, hogy amiként ez a házaspár is, bárki az utcán találhatja magát egyszerűen azért, mert nem tudja tovább fizetni a lakbért.” Az egyház ugyan nem tekinti feladatának a fedél nélkül maradt emberek befogadását, a házaspár mégis több mint egy hónapja a templomban alszik. A hívek pedig ellátják őket: hoznak nekik élelmet, buszjegyet..., amíg a pár arra vár, hogy egy hajléktalanokat segítő szervezet be tudja fogadni őket. A hasonló sürgős esetek kezelésére a Párizsi Főegyházmegye már második alkalommal indította el a Téli segítség nevű programot. André Vmgt-Trois bíboros kérésére Olivier Ribadeau-Dumas lelkipásztor arra hívta fel a plébániákat, hogy nagy hideg esetén adjanak szállást a fedél nélkül élőknek - írja a La Croix. Párizsban több plébánia is részt vesz a programban. A 20. kerületi Saint-Joseph-des-Nations plébánia egyetlen közösségi terme, melyben napközben pasztorációs megbeszéléseket és hittanórákat tartanak, esténként hálóteremmé alakul az utcán élő emberek befogadására. „Nincs túl sok helyünk, de azért boldogulunk - mondja a hatvanéves Micheliné Brémond, aki a szolidaritási akciókért felelős a plébánián. - Tavaly már befogadtunk egy férfit. Nem bírtuk nézni, hogy az utcán alszik. Idén tíz ágyat helyeztünk el.” A plébános pedig adakozásra szólított fel. Egész segítő hálózat alakult: egyik plébánia matracokat és ágyneműt küldött, a másik pénzt adott, egy önkéntes csoport pedig ügyeletet szervezett: minden éjjel másikuk alszik az elszállásolt emberekkel, amíg tart a nagy hideg. Egy másik csoport a rendrakást végzi el a teremben minden reggel, az idősebbek pedig az esti leves elkészítését vállalták. „Nemcsak hogy nem volt nehéz önkénteseket találni, de a kezdeményezés olyan fiatal párokat is megmozdított, akiket azelőtt szinte soha nem láttunk a templomban, illetve eddig soha nem vettek részt hasonló akciókban - folytatja Micheliné Brémond. - Az összefogás a keresztény vallás keretein is túlnyúlik - meséli örömmel. - Az arab zöldséges, miután hallott az akcióról, az összes zöldséget ingyen adta, amikor az egyik apáca hozzá ment vásárolni. A pékünk pedig, aki szintén muzulmán, egy halom kenyeret és croissant-t küldött nekünk!” A kezdeményezés a Saint-Josephdes-Nations plébánia már működő segítő rendszerére épült. A hívek jól ismerik az elszállásolt fedélnélkülieket, mivel azok közül kerülnek ki, akiknek a közösség már hét éve oszt ingyen reggelit minden vasárnap délelőtt. „Úgy fogadjuk őket, mint a barátainkat, hiszen azok is. Együtt vacsorázunk, ők pedig segítenek utána elmosogatni, mint egy családban - mondja még Micheliné Brémond. - A tél végén nehéz lesz újra az utcára küldeni őket” - teszi hozzá. „A tél nagyon nehéz időszak a hajléktalanoknak, de nem csak ilyenkor kellene segíteni őket, hiszen nyáron ugyanannyian halnak meg közülük, mint ilyenkor” - nyilatkozza Philippe Ravant, a Francia Karitász Antonyban működő rádiójának munkatársa. Antonyban (hatvanezres város Párizstól nyolc kilométerre délre) a Karitász és a Saint-Saturnin plébánia négy éve tart fenn telente éjszakai szállást a fedél nélküliek számára. A plébánia egyik épületében hét ágyat helyeztek el erre a célra. A rászorulókat telente legalább egy hónapon keresztül fogadják, és társadalmi munkát igyekeznek találni nekik. Az éjszakai ügyeletet itt is Önkéntesek vállalják, akik szakmai képzésben is részesülnek (a drogfüggőség, az erőszak kezelési módjai stb.). „Mindjárt az elejétől arra törekedtünk, hogy a Karitász gyakorlott önkénteseinek munkájába bevonjuk a híveket és a város többi lakóját is - folytatja Philippe Ravant. - A célunk az volt, hogy megváltoztassuk az emberek véleményét a hajléktalanokról. Lehetővé vált, hogy az akcióban részt vevő önkéntesek a misén is beszámolhassanak a tapasztalataikról, melyeknek így sok ember válhatott fültanújává.” Barátságok is szövődtek az önkéntesek és a hajléktalanok között, a kezdeményezésnek köszönhetően pedig a múlt évben két embernek sikerült lakóhelyét, másik kettőnek pedig munkát találnia. H Forrás: Magyar Kurír Fogadott testvérek
