Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)

2010-04-18 / 16. szám

„Az adó i%-át azonban érdemes a nullás adóbevallást készítőknek is felajánlaniuk, mert a kiegészítést a felajánlók száma alapján határozzák meg." Interjú Csorba Gáborral, az MEE Gazda­sági Osztályának vezetőjével !► 5. oldal „Richárd elméleti kolloidkémikus és a jé­nai üveggyár gyakorló vegyésze volt, a membránszűrőért és a mikroszkóp töké­letesítéséért 1927-ben Nobel-díjat kapott.” Egy kivételes tehetségű evangélikus család nyomában !► 10. oldal ,Az aggodalmaskodás nem segít rajtunk. Nem képes megváltoztatni a múltat. Nem ké­pes kontrollálni a jövőt. Csupán a napunkat teszi tönkre. A probléma miatti nyugtalanko­dás sohasem oldja meg magát a problémát.” Az aggodalom legyőzésének titka !► 11. oldal Semmit ne bánkódjál, Krisztus szent serege !► 2. oldal 750 éve született Eckhart mester ► 5. oldal Aki Rómáig gyalogolt... !► 6. oldal Börtönmissziós imahét !► 7. oldal Keresztelés - másképpen !► 13. oldal Tükörben a világ !► 15. oldal Titokzatos Szentlélek Dr. Kovács László Attila előadása az EBBE legutóbbi alkalmán ► Gyakran találkozunk kisebb-nagyobb gyülekezeti közösségek tagja­ival, akik izgalmas, furcsa történésekkel tarkított istentiszteletekről számolnak be. Gombamód szaporodnak, gyorsan növekednek, és ere­jüket, dinamikájukat a Szentlélek munkájának tulajdonítják. A pün­kösdi mozgalom hajtásai ezek. Eközben a történelmi felekezeteken belül is alakulnak karizmatikus közösségek, melyek a Szentlélek kü­lönleges ajándékait keresik, mint amilyen például a nyelveken szólás, prófétálás. Az Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület (EBBE) Mit tanít egyházunk? című tavaszi programsorozatának újabb előadásá­ra április 8-án került sor az országos iroda földszinti tanácstermében. A csütörtök esti alkalmon a résztvevők dr. Kovács László Attila nyír­egyházi lelkésznek, a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet tanárá­nak előadását hallhatták A Szendétekről (a karizmatikus és a racio­nalista felfogás között) címmel. A kezdőáhítatban Szakács Tamás lel­kész Jn 11,32 alapján arról szólt, hogy amikor az ember lehetőségei el­fogynak, akkor kezdődik igazán Isten cselekvése azzal, hogy a Szent­lélek megteremti bennünk a hitet. Kérés a számon Kovács László Attila kolozsvári teo­lógiai tanár és nyíregyházi lelkész az EBBE által szervezett előadásában ar­ról is szólt, hogy a karizmatikus mozgalmak arra hívják föl a figyel­münket, hogy mi, történelmi feleke­zetekben élő keresztények nem vesszük eléggé komolyán a Szentlé­lek munkáját. Talán éppen titokzatos­sága, kiszámíthatatlansága miatt van ez így. Pedig az egyházat, illetve a hi­tet bennünk éppen a Szentlélek te­remti, tartja meg. Az előadó beszélt arról, hogy né­hány teológus szerint a klasszikus evangélikus dogmatikákból hiányzik a Szentiélekről szóló tanítás, mert nem szántak erre külön fejezetet. A valóság azonban az, hogy éppen így kerül „helyére” a Szentlélekről szóló tanítás, hiszen a tanítás min­den fejezetében úgy kerül elő a Szentlélek, mint aki teremti és meg­tartja, megerősíti a Krisztusban va­ló hitet. E nélkül a hit nélkül pedig semmit sem foghatnánk föl Isten dolgaiból. A Szentlélek munkája az, hogy Krisztus személyét és mű­vét megeleveníti bennünk, így vezet minket arra, hogy krisztusi érték­rend szerint éljünk. Keresztény hitünk nemcsak meg­emlékezés, hanem most végbeme­nő, most történő valóság: valóságo­san átéljük Krisztus jelenlétét, taní­tását, szeretetét, életünket átfor­máló hatalmát. Dr. Kovács László Attila Pál apostol így vall erről: „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” A Szentlélek láthatatlan, megfoghatatlan valóság, de hatalmas erő rejlik benne. Ugyanakkor szuve­rén Úr, szele akkor fúj, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor mi akarjuk. Olykor nem fúj, „szélcsend” van, máskor erősen fúj, az egyház­ban ezeket az időszakokat nevezzük ébredési időknek. Nem rendelkezhetünk a Szentlé­lek fölött, nem osztogathatjuk sem­milyen praktikával ajándékait. Ne­ki módjában áll máshogy cseleked­ni, mint ahogyan mi megszoktuk, mi azonban nem térhetünk el attól, amit számunkra ő rendelt. A Szentlélek hitet teremtő munká­ját az igéhez kötötte: a hirdetett evangéliumhoz és a kiosztott szent­ségekhez (keresztséghez és úrvacso­rához). A titokzatos és kiszámíthatat­lan, megfoghatatlan Szentlélek Is­ten ellenőrizhető formában szól és cselekszik közöttünk. A Szentlélek semmit sem tanít nekünk az íráson kívül, azt juttatja eszünkbe, vési szí­vünkbe, teszi elevenné, ami a Szent­írásban már megíratott. Semmi sem tolakodhat Isten igéje elé vagy mel­lé. Sem a hagyomány, sem személyes élmény, sem semmi egyéb. Folytatás a 3. oldalon ■ Dr. Korányi András Lassan kezdjük megszokni, hogy a választási kampányok időszakának sajátos légköre és logikája van. Sok minden világosabban mutatkozik meg, mint a négyéves ciklusok min­dennapjaiban, ezzel szemben azt is megtapasztaljuk, hogy erőre kap­nak az olykor végletesen kisarkított, torzító elképzelések, szándékok, megfogalmazások. A célegyenesben különösen is feszítetté válik a küzde­lem, amelyet nem csupán a közvet­lenül érdekelt résztvevők vívnak - ha­nem akarva-akaratlanul mi mind­annyian, akik magunkra vesszük a vá­lasztás felelősségét: a küzdelmet a fontos kérdésekkel gyakran magunk­ban is végig kell tusakodni. Az idei választási kampány nem kis teherrel nehezedik ránk, amikor a választói számonkérés szándéka és szüksége minden korábbit meghala­dó mértékben került a középpontba. A számonkérés és annak miként­je valójában már az 1990-ben megtar­tott első demokratikus választás óta részben vagy egészében nyitva ma­radt kérdés, és húsz évvel a rendszer­­változás után - tudomásul véve az idő feltartóztathatatlan múlását - még a megváltozott körülmények között is újra és újra napirendre kerül. A demokratikus rendszer persze lassú, évtizedes érési folyamatban tisztulhat csak le, amelynek húsz év elteltével talán éppen most vagyunk egy fontos határvonalánál: hol állunk, merre tartunk, s mindenekelőtt köz­ben mivé lettünk? Hiszen időközben nemcsak a szükséges erjedési és tisz­tulási folyamatok zajlottak, de súlyos sérülések is maradtak bennünk, s ez fokozottan igaz az utolsó évekre: nehezen gyógyítható, szinte jóváte­hetetlen, ami hazánk kisebb-na­gyobb közösségeit, benne az egyhá­zakat és az egyház népét is érte. Ezért természetes, hogy ma már nemcsak a nyughatatlan természetű, hanem a békeszerető emberek is úgy látják, hogy nemcsak négyéven­kénti választói számonkérésről kell beszélnünk, hanem történelmi, erköl­csi és jogi - sőt okulásra és javulás­ra szolgáló pedagógiai - értelemben is meg kell találni a szembenézés és számadás lehetőségét, közösségi és egyéni módját. Történelmi példák - mint a világ­­háborús múlttal való szembenézés Németországban - azt mutatják, hogy nemcsak azt kell tudomásul vennünk, hogy a helyes és gyógyító szemlélet és magatartás kialakulásá­hoz sötét szándékú diktatúrák után nemzedéknyi távlat szükséges, ha­nem azt is, hogy a történelem időről időre azt is világosan jelzi, ha meg­érett a helyzet az alapvető, mindnyá­junkat érintő kérdések tisztázására. Az csak a jéghegy csúcsa, hogy kire milyen gaztettet lehet rábizonyítani a bíróság előtt - hiszen ez a kortárs politikai és társadalmi kriminaliszti­ka világa -, vagy hogy éppen miként szankcionálható a társadalom rová­sára, egyéni vagy ideológiai ambíci­ókból elkövetett agresszió. Ezen is túlmutató, elodázhatatlan kötelessé­­, günk azonban „rendezni végre közös dolgainkat” - akár van kedvünk hoz­zá, akár nincs. Természetes, hogy minderről az egyházaknak is meg kell szólalniuk. Ez a vélemény, társadalmi arányaink­nál fogva ugyancsak természetesen, rokon- és ellenszenvet is kivált. Mi­előtt azonban megszólalunk, meg kell győződnünk a „belső szobában”, a Szentírás és az igéből fakadó hitünk és tanításunk fényénél, hogy mit is gondolunk, követünk és akarunk. Ehhez nekünk is - őszintén és követ­kezetesen - szembe kell néznünk a múlttal, amely legalábbis Trianon, a világháborúk, a baloldali radikális diktatúra óta mélyen hatott elmúlt húsz évünkre, s hat majd ezután is. A múlt csak akkor lehet szétdarabo­ló és elválasztó erő helyett összekö­tő kapocs, ha a valóságnak megfele­lően és közösségi összetartozásban vállaljuk. A kereszténységnek viszont társa­dalmi méretekben is hatalmas a felada­ta, hiszen Isten ránk bízott szolgálata nyomán mindenkor részt kell vennünk az emberek, így a magyar társadalom javának előmozdításában. A számonkérésről is el kell mon­danunk, hogy Isten gyűlöli a bűnt, de meg akarja menteni a bűnös ember életét attól, hogy ez a bűn végzetesen és állandóan, bénítóan fogva tartsa. El kell mondanunk, hogy javító szán­dékú elhatározás és cselekvés soha­sem fakadhat gyűlöletből s ikertest­véréből, a bosszúállás indulatából, ha­nem csakis abból a rendíthetetlen meggyőződésből, hogy Isten akara­ta és szíve szerint a szeretetnél nin­csen nagyobb hatalom, és az igazság­ról sem lehet mással meggyőzni az esendő emberiséget. Felejtsük el tehát a számonké­rést? Szó sincs róla! Szólj igazságot szeretetben! - így válaszol nekünk a Szentírás. S mi nyugodt szívvel tehet­jük hozzá, ha naponta megállunk számadásra Isten előtt, hogy: tégy igazságot - nemcsak jogszerűen, hanem a mindennapi tisztázandók világában is - szeretettel! Mert a vá­lasztási győzelem, amelyet nemcsak a pártoknak, hanem a választóknak is el kell most érniük, nem lehet más, mint a gyűlölet és bosszú feletti győ­zelem. Mindez nem a százalékok arányától függ, hiszen ezt a belső, emberi győzelmet megszerezheti a vesztes éppúgy, mint az első helye­zett, de mindent el is veszíthetnek, ha ebben - önmagukkal és az egyedül építő és életadó szeretettel szemben - alulmaradnak. A szerző egyháztörténész, egyházunk zsinatának lelkészi elnöke

Next

/
Oldalképek
Tartalom