Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-28 / 13. szám
io 4t 2010. március 28. FÓKUSZ Evangélikus Élet Oratio oecumenica Uram, nagypéntek van. A legnagyobb péntek: kereszthalálod napja. Kezemben tartom a régi kis képet, amely egy kislányt ábrázol, aki ezt kéri tőled, keresztet vivő Megváltóm: „Add nekem, Uram, keresztedet, hogy boldog legyek!” Micsoda kérés! - ámulok. Micsoda kérés? - kérdezem. Boldog akarok lenni én is, mint mindenki. Nem vágyom nagy dolgokra, elérhetetlen ajándékaidra, csak amit másoknak is megadtál és megadsz. Tudtam a te keresztedről, de arra nem gondoltam igazán, hogy erre van szükségem, ez által lehetek boldog. Segíts, Uram, ezt megértenem, és ami ennél is fontosabb, megéreznem. Mert amit eszem föl nem ér, azt szívem fogja fel. A te kereszted nem leroskaszt, ahogyan sokáig gondoltam, hanem felemel, segít felállnom. A te kereszted nem elválaszt, hanem összeköt. Mindenekelőtt és mindenekfelett Istennel, aki az én mennyei Atyám. A teher, a szenvedés eszköze és helye nem azt bizonyítja, hogy elfordult tőlem, hanem hogy lehajolt hozzám. Örök igazság, hogy ő a keresztben valamit, ad valamiért. És kereszted összeköt az emberekkel is... Mindegyikkel. Akiket szeretek, és akik engem szeretnek. Sőt! Még azokkal is, akiket megbántottam, akiknek én okoztam szomorúságot, és azokkal is, akik nekem okoztak fájdalmat. Nincs semmi, ami jobban erősítene, mint a közös szenvedés, a közös teherviselés: amit én segítek vinni másoknak, ha csak egynek is, és amit mások segítenek vinni nekem, ha csak egyetlen egy valaki is. Uram, segíts, formálj, sebezz is, ha kell, hogy megtanuljam becsülni a kereszteket! A tiédet, másokét és az enyémet is. Nagypénteken és a mindennapokban. Ámen. NAGYSZOMBAT - MT 12,38-42 Kellemes szombat délután volt, amikor hárman elindultunk, hogy felmenjünk az egyik legszebb, óceán melletti hegytetőre. Nem a kiépített műutat választottuk, mert túrázni szerettünk volna: a legelőkön átvezető és egyre emelkedő gyalogösvényre kanyarodtunk. Tudtuk, ha erre megyünk, elérünk majd egy olyan bekötő szakaszt, amely két sziklafal között viszonylag kényelmesen a 196 méter magas hegy tetejére vezet. Szépen sütött a nap, a madarak vidáman repkedtek az alant békésen hullámzó óceán felett, a meseszép táj igazi felüdülést jelentett. Ám egyszer csak gyanús lett valami: az út egyre nehezebben járhatóvá vált, és egy idő után teljesen el is fogyott a lábunk alól. Már csak a hegyi kecskék voltak képesek ezen a lehetetlen helyen járni. Eltévedtünk, valahogy letértünk a jó útról! - állapítottuk meg kétségbeesetten. Sosem voltam ügyes sportoló, ezért a hatalmas kövek között lépkedve, egyikről a másikra ugrálva egyre reménytelenebbül éreztem magam. Még csak félúton lehettünk, ráadásul vagy száz méter maNAGYPÉNTEK - JN 19,1-7 A nagy lelepleződés A szenvedéstörténet egyik legdrámaibb részletének felidézésével kíván ma szólni hozzánk Isten. Nem véletlen, hogy nekünk szóló legfontosabb üzeneteit történetbe öltözteti. Ami ugyanis megtörténik, az már végérvényes. Nem vitatéma, hanem bevégzett tény. Kutathatjuk jelentőségét, de megváltoztatni nem tudjuk. így vagyunk azzal is, ami Jézussal történt, kiváltképpen mindazzal, ami nagyhéten esett meg vele. Az igehirdetési alapigében az evangélium szerzője mindenekelőtt Pilátus ítélőszéke előtt végbement eseményeket idéz fel, mégpedig olyanokat, amelyek leleplezőek ránk nézve. Az elbeszélő úgy mutatja be nekünk a Jézus ellen folyó bírósági eljárást, hogy annak minden mozzanata minket magunkat állítson Isten színe elé, ugyanakkor pedig szembesítsen önmagunkkal is. Gyakran előfordul, hogy a megalázott és szenvedő Jézus a sajnálatunkat váltja ki. Ha csak ennyi történik velünk nagyhéten, akkor csupán az események felszíne érint minket, és semmit nem sejtünk meg az emberi sors lényegéből. Pilátus megnyilvánulásaiban a legtitokzatosabb és legvitatottabb az „ecce homo”, az „íme, az ember" kijelentés. Mit szándékozott ezzel mondani? Itt van ez a megalázott, megvert és kigúnyolt ember? Vagy talán: Nem kell túlzásokba esni. Nincs itt más, csupán egy esendő ember. Vagy van szavainak filozofikusabb értelme is? Ennyi az, ami az embertől telik? János evangéliumában azonban számolnunk kell azzal, hogy a benne megfogalmazott kijelentéseknek valamiképpen közük van az ember Istenhez való viszonyához. Mert az a meggyötört ember, akit Pilátus bemutat a csődületnek, mérhetetlenül több egy sajnálatra méltó, szerencsétlen embernél. Nem csak egyike a töménytelen sok szenvedőnek. A passió eseményeit megelőzően is ő a testté lett isteni Ige, aki sok kortársa számára lett Isten megszólító, életet adó szavává. Pilátusnak is rá kell döbbennie, hogy az az eljárás, amelyre rákényszerítik, egyáltalán nem politikai ügy, hanem vallási. A zsidó nép vezetői szerint azért kell meghalnia Jézusnak, mert magát önhatalmúlag „Istenfiává tette” (y.v.). Szentségtörő igény ez, ha nem fogadjuk el ezt az egyszeri és kivételes kapcsolatot Isten és Jézus között. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az evangélista már a húsvét utáni gyülekezet tagja, és mint ilyen az élő Úr jelenlétében él, innen néz vissza Urának a földi élete végén elszenvedett megaláztatására és kínos halálára. Ő sem tartja olyan zavaró emléknek a múltból, amelyet jobb elfeledni, mint állandóan felidézni. Tudjuk a történelemből: az emberi gondolkodás nagyon gyakran idegenkedett a kereszten kivégzett Megváltó gondolatától. Mégis újra és újra vállalnunk kell Pál apostol szavaival „a kereszt igéjét", mert az Isten és az ember találkozását mondja el, és ezért lerántja a leplet, már nem bölcs gondolatokkal, hanem eseményekkel alátámasztva és nyomatékosítva. Mi történik akkor, ha Isten és ember ilyen nyílt sisakkal kerül szembe egymással? Az, ami Pilátus pretóriumában történt. Aki Istent képviselte, „amikorgyalázták, nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél” (íPt 2,23). Az ember viszont gyáván meghátrál, AZ ÜNNEP IGÉJE mint Pilátus, vagy végzetes önellentmondásba keveredik, ahogy Farkasfalvy Dénes jellemzi magyarázatában az akkori zsidóság képviselőit: „Amennyiben Jézus vádlói kitartanak a vád mellett, legszentebb nemzeti álmukat tagadják meg, és a császár mellett tett hűségnyilatkozatukkal Pilátus mellett és a római uralom mellett foglalnak állást.” (Testté vált szó - Evangélium Szent János szerint,•III- kötet, 121. o.) Bizony lehull a szép látszat rólunk, emberekről, és kiderül, hogy - Vörösmarty szavaival - „az emberfaj sárkányfogvetemény” (Az emberek). Mindezt mi is folytathatnánk saját tapasztalatainkkal. Mégis Jézus némán áll Isten szeretetének bizonyosságában, és végigmegy a keresztúton, hogy fellebbentse a fátylat Isten lényének közepéről, legyőzhetetlen szeretetéről. ■ Dr. Cserháti Sándor Imádkozzunk! „Jézus Krisztus, kereszted a nyomorúság jele, a jogtalanság jele, a megsemmisítés jele. De mégsem ezzel végződött utad. Nekünk a reménység jelévé lett kereszted, mert élsz és munkálkodói mindörökké. Ámen!’ (LK) gas, egyenes falként tornyosult felettünk a bazalthegy, amelyet még egy darabon körbe kellett járnunk, hogy felmászhassunk rá, alattunk pedig félelmetes mélységben hullámzott az óceán. Mindennek tetejébe a nap is lenyugvófélben volt. Dolgunkat csak nehezítették a kövek közötti szakadékok, amelyeket a zöld növények miatt sokszor szinte csak az utolsó pillanatban vettünk észre - ha elvétjük fölöttük az ugrást, biztosan a mélybe zuhanunk. Őszintén bevallom: igencsak megelevenedett az imaéletem. Menj el Ninivébe, a bűnös városba, és prédikálj ott! - szólt az Úr parancsa Jónáshoz. A próféta ugyan elindult, de nem a kijelölt utat választotta. A kellemesnek indult utazás majdnem az életébe került; végül sötétbe és mélybe zuhant. Reménytelen helyzetében három napig az Úrhoz imádkozott a cet gyomrában. Mi ott, a kövek között botladozva, egyensúlyozva jelet kerestünk, amely végre megmutatja a bekötő szakaszhoz vezető utat. A hajósok jelt kívánva vetettek sorsot, hogy megtudják, ki miatt érte őket a veszedelem. Jelekkel van tele életünk, amelyek irányt mutatnak, biztonságot és/vagy bizonyosságot adnak. „Mester, jelt akarunk látni tőled!” -szólt egykor a farizeusi felszólítás Jézusnak. Nem a kétségbeesés vagy a bizonytalanság eloszlatásának reménye indította őket e kérésre, sokkal inkább a „fogáskeresés” hogy megkísértsék őt. Azt várták, most majd bebizonyosodik: istenkáromló. De az Isten Fiának nincs szüksége önmaga igazolására sem látványos jelekkel, sem anélkül, „...nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele’.’ Nagyszombat tükrében értjük meg igazán ennek fantasztikus üzenetét. Isten jelként akarta használni Jónást egy bűnös és parázna nép számára, de mivel nem engedelmeskedett, három nap és három éjjel sötétségbe és mélybe került. Jelzés volt ez számára, hogy nem érdemes letérni arról az útról, amely neki kijelöltetett. Amikor végül teljesítette az Úr akaratát, és elmondta a rá bízott üzenetet, Ninive lakói megtértek bűneikből. így vált ez az egykor pogány és parázna nép jellé és példává nemcsak a Jézus korabeli zsidóknak, hanem ma nekünk is. Isten jelként használta a golgotái keresztet, ahol Krisztus az életét adta bűneinkért. „Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a fold belsejében három nap és három éjjel” - mondta már előre Jézus az írástudóknak és a farizeusoknak. Micsoda különbség! A próféta az emberre jellemző, Isten iránti engedetlensége miatt került a mélybe, míg a Megváltó az Istenre jellemző, emberek iránti szeretete miatt. A bűnös ember három nap és három éjjel megtapasztalja a teremtett világ Urának hatalmát és kegyelmét, míg a bűntelen Istenfia ugyanennyi idő alatt átéli a „teremtés koronájának” esendőségét és bűneinek mélységeit. És micsoda azonosság! Mindkettő az Úr akaratából jut a mélybe, hogy harmadnapon kivetve onnan újra folytassák életüket és a rájuk bízott feladatot; hogy immár az Isten szeretete által megszentelt jelek legyenek az emberek számára: az Isten kegyelmes, és van bűnbocsánat a megtérő bűnös ember számára! Nem tudom, mit élt át Jónás a cetben utazva, és - hála Istennek - fo-AZ ÜNNEP IGÉJE galmam sincs, merre járt Jézus, amikor alászállt a poklokra. Egy biztos: jelet kaptunk általuk, hogy csak az Úrral és csak imádkozva lehet a mélységeket is megjárni. Nem csak nagyszombaton. ■ Boda Zsuzsa Imádkozzunk! Urunk, Istenünk! Köszönjük, hogy jeleket adsz nekünk, amelyek a hozzád vezető utat mutatják! Add, hogy követőidnek vallva magunkat mi is jelekké lehessünk másoknak, és ne kelljen bennünket jónási mélységekbe vetned, mert nem teljesítjük a ránk bízottfeladatokat. Könyörögve kérünk, hogy amikor akaratod szerint életünk végén bennünket nyel el a föld mélye, és szent Fiad hívó szavára majdan ki is vet magából, irgalmad méltónak találjon az örökkévalóság birodalmába lépnünk. Ámen.
