Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. március 21. » 13 ► Egyházunk közelmúltban elhunyt volt országos felügyelőjének alábbiakban közölt írása a Teológiai Irodalmi Egyesület gondozásában 2000-ben útjára indított Gyülekezetpedagógiai Füzetek első, Civil kontroll vagy társszolgálat című kötetében jelent meg. Civil szféra- presbiterek, felügyelők szolgálatának jelentősége ■ Frenkl Róbert Protestáns hagyomány a világi elem aktivitása. A reformáció kora a polgárság erősödésének, a polgári gondolkodás terjedésének az időszaka. Az autonóm polgár szereti egyházát, felelősséget érez iránta, gazdaságilag is terhet vállal érte. A türelmi rendelet utáni vallási fellendülésben is nyomon követhető a világiak szerepvállalása. Tisztázzunk egy alapkérdést, a sokat emlegetett paritás elvét. Ez eszmei, nem matematikai fogalom. A klerikus és a laikus elem közös felelősségét emeli ki az egyházkormányzás minden szintjén, a gyülekezetektől az országos egyházig. Ebben a klerikus elem jelenti a legnemesebb értelemben vett minőséget, míg a laikus elemben a szelekció révén a mennyiség minőségének kell érvényesülnie. A protestantizmus ősi gyakorlata az alulról építkezés, megvalósulásának formája a „gyülekezeti elv” Ez azt fejezi ki, hogy minden hierarchia a gyülekezetekre épül, és az ő akaratukat valósítja meg. Mindez torzult az 1949- 1989 közötti időszakban. A torzulás egyik fő megnyilvánulási formája a klerikus túlsúlyban jelentkezett. Természetesen nem lehet leegyszerűsíteni csak erre, de ez volt az egyik lényeges pont. Egyszerűen kifejezve a diktatórikus államhatalom a klerikusságot volt képes foglyává tenni. A legegyszerűbb s egyben a legkegyetlenebb módszerrel élt az államhatalom. Megfosztotta vagyonától az egyházat, majd adott keretek között biztosította a finanszírozását. Ezzel rövid pórázra fogta a papságot a gyülekezetektől kezdve egészen az országos szintig, egzisztenciális függőséget teremtve neki. Kialakította a hierarchikus, klerikális, a protestantizmustól idegen egyházmodellt. A csúcson álló vezető püspök lett elsősorban felelős az állami akarat végrehajtásáért. A gyülekezeti szinten pedig a hívek aktivitása a lelkészt sodorhatta veszélybe. A puha diktatúrában ez a probléma egyre inkább hangsúlyt kapott, hiszen a társadalomban a fennálló rendszer viszonylagos lazulása az egyházukat szerető laikusok aktivitásához vezethetett volna. Az egyházi élet anyagi forrásaiban háttérbe szorult a saját erő, a finanszírozást az állami támogatás és a külföldi segítség nyújtotta. Ezért sem válhatott az egyházkormányzásban prioritássá az, hogy mit kívánnak a gyülekezetek, a hívek. Az volt fontos, mit óhajt az állam, mit tanácsol a külföld, ahol ez utóbb szintén az állammal való koegzisztenciára, a túlélésre buzdított. 1989-90 gyökeres fordulatot hozott. A társadalom is talán csak az egyházak helyzetének drámai megváltozása kapcsán hitte el leginkább, hogy a fordulat valódi. 1989 nyarán megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal. Még az első szabadon választott Országgyűlés hivatalba lépése előtt a korábbi parlament a sarkalatos törvények között meghozta az 1990-es IV. törvényt a lelküsmereti és vallásszabadságról. Ez teljesen új helyzetet, az államtól szabad egyházat teremtett. A türelmi rendelet, majd a 19. század végi, Eötvös József nevéhez fűződő, a felekezetek jogegyenlőségét garantáló törvények után korszakos lépés tanúi lehettünk. Jellemző, hogy még az 1934-37-es zsinati törvények életbe lépéséhez is szükség volt az akkori kultuszminiszter ellenjegyzésére, tehát az állami garanciára. Az állam 1990- ben lemondott az úgynevezett főkegyúri jogáról. A szabadság hirtelen jött, és hasonló gondot jelentett mind az egyházban, mind a társadalomban. Mégpedig az elhatárolódás igényét a korábbi diktatórikus korszaktól és ugyanakkor a kontinuitást, amely a negyven év alatt megszületett értékek vállalását is illeti. Antall József híres mondása - „tetszettek volna forradalmat csinálni” - az egyházban is érvényes, amikor szenvednek, szenvedünk attól, hogy tovább élnek nemkívánatos jelenségek, vagy amikor nem érezzük elégségesnek az elhatárolódást, és túlzottnak tűnik a kontinuitás. Ezzel is összefüggnek a konfliktusok, amelyekben már benne van a civil szféra újjáéledése, a világi elem reaktiválódása; ha a talpra állás lassú is. Nem véletlen az sem, hogy a feszültségek, ütközések egyik gócpontja a zsinat, hiszen jószerivel ez az egyetlen olyan fórum, ahol klerikusok és laikusok, vezetők és egyháztagok kvázi egyenrangúan vitatkozhatnak. így válik érthetővé, miért haladják meg a viták a jogalkotás kereteit. De természetszerűleg jelentkeznek konfliktusok az intézmények és főként az iskolák életében. A jelenlegi lelkésznemzedékeknek ugyanis nem lehet elegendő tapasztalatuk ezekről. Hiányzik a szükséges pedagógiai, iskolavezetési képzettség is, miközben többször találkozni lehet kizárólagosságra törekvő beleszólási, döntési igénnyel. Gondot jelent a túlélő kliensrendszer is, amikor az informális út hatékonyabbnak bizonyul a törvényesnél. Ez még akkor is gond, ha a beidegződött rossz módszerrel egyébként jó döntések születnek. Örvendetes a gyülekezetek regenerálódása, sokak visszatérése az egyházhoz, de érthetően ez sem zökkenőmentes. Durva példával élve, a keresztény közösségben természetes a megbocsátás, de visszatetszést kelt, ha a visszatérő korábbi párttitkárt - akit vitathatatlan politikai tapasztalatok segítenek - rögtön a gyülekezet felügyelőjévé választják meg. Mindez egy évtizeddel a szabadság elnyerése után erőteljesen felveti a „hogyan tovább?” kérdését. Az új zsinati törvények megadják a keretet. Újraéled - ha tetszik -, megmarad a paritás elve, érvényesül a nem lelkészi elem felelőssége. De ma, az említett teljesen új történelmi, társadalmi, politikai helyzetben másról, többről van szó, valódi civil kontrollról. Erre van szükség, hiszen az állam és az egyház valóban elvált, az egyházi törvények betartását csak a közmegegyezés, a közakarat, az általános jogkövető magatartás garantálja. A folyamatban fontos az egyházkormányzás, a zsinat, az egyházi bíróságok szerepe, szétválasztása, de együttműködése is. A bíróságok is a kontrolimechanizmusokhoz tartoznak, sőt talán - jogilag bizonyosan - a leglényegesebb láncszemet jelentik, de semmiképpen sem az elsőt és az egyetlent. Elsősorban a végrehajtási jogkörben feladattal bíró testületekben kellenek igazi viták, ott kell a dolgoknak eldőlniük. Melyek a feladatok, ha az új kihívásokat tartalmi oldalról közelítjük meg? Szembesülnünk kell elsősorban a szekularizációval, az elvilágiasodással, melynek térnyerését a szocializmus nálunk elhomályosította. Ugyanakkor már szembesülnünk kell a történelmipolitikai kereszténységgel, mely ugyanolyan csapda ma, mint a diakóniai teológia volt tegnap. A politikai kereszténység - többek között a keresztény Magyarország gondolata - egyházbarát köntösben jelentkezik. Tevékenységünket pozitív értelemben kell, hogy meghatározza az, hogy az évszázad végére, közismert egészségügyi gondjaink ellenére, jelentősen megnőttek az életesélyeink. A tartalmas, értelmes földi élet esélye. Más dimenziót kapott a szeretetalapú és az önzésalapú életvezetés küzdelme. Az egyház mai célja - amelyben szükség van a nem lelkészek szolgálatára is - részben ősi célok mai újrafogalmazását jelenti, részben pedig új teendőket. Az alap ma is a misszió, az evangélium hirdetése; a feladat: Jézus Krisztushoz vezetni az embereket. Ebben minden korábbinál hangsúlyosabb a mintaadás, a példamutatás, a hiteles misszió a cselekedetek, az életvezetés által. így kerül a következő megfogalmazásba a közjó szolgálata. Az állam és az egyház szétválasztása még jobban kiemeli együttműködésük szükségességét a társadalom érdekében. A közjó szolgálatában meg kell nyilvánulnia az egyházban érvényesülő, a szereteten, tehervállaláson, áldozatkészségen alapuló, a közfelfogástól, az önzéstől, az egocentrikus önmegvalósítástól eltérő erkölcsiségnek. Ez nyilvánul meg az egyház intézményes társadalmi szolgálatában, egészségügyi és szociális intézetek, valamint oktatási intézmények, óvodák, általános, közép- és főiskolák működtetésében. Ezeket igény szerint, erő szerint kell, szabad létrehozni. Csak minőségi iskolát, intézményt szabad működtetni. Nem elitiskolát, hanem olyan oktatási-nevelési intézményt, ahol nyilvánvaló, hogy mindenki magához képest a legjobbat akarja nyújtani. A gyülekezettől az országos egyházig, az intézményekig, az egyházi élet minden szintjén és területén szükség van a nem lelkészi elem aktivitására. Itt is érvényes, hogy ki-ki képessége, a közösség bizalma szerint vállal bizonyos feladatköröket. Egyedül a jézusi példa segíthet. A valóságos Isten, aki legyőzte a halált, és a valóságos ember, aki szenvedett értünk. Egyben példát is mutatott. Mert nem kisebb a feladat, mint hogy - ami a segítést, a másik terhének hordozását jelenti - egymás Krisztusaivá kell lennünk. Dilemma A sor csendben haladt előre. Csupa jól öltözött, szelíd arcú ember vett részt a mozgó úrvacsorán. Igaz, ez nem olyan meghitt, mint mikora térdeplőn vesszük magunkhoz a szentséget, de néha elkerülhetetlen, hogy - valami igazán fontos okból - gyorsabban fejeződjön be a szertartás. S a gyülekezet ilyenkor - mint ahogy ezen az alkalmon is - elfogadja, megértőén veszi tudomásul az alkalmi változást. Látásból csaknem mindenki ismerős volt, sőt néhány ükhöz kifejezetten közeli kapcsolat köt. Mindenki csendben várt, csak egy ember lógott ki a sorból. Ő sem hangoskodásával vagy viselkedésével, de ruházata, ápolatlan haja, bizonytalan járása nem hagyott kétséget afelől, hogy hajléktalan. Már korábban feltűnt, amint elhúzódva, az utolsó sor mögött kuporgott egy széken. Az ilyet hamar kiszúrja az ember. Fél szemmel még azt is láttam, amint felállva, a gyülekezettel együtt válaszolt a gyónási kérdésekre. Bizonyára nem először vett részt ilyen alkalmon. Most meg ott állt a sorban. Előttünk! Koszosnak éppen nem lehetett nevezni, de az is igaz, nem volt nehéz megállapítani, hogy a közelében van. Jó-jó, Jézus sem csak a jó szagúakat szerette. De miért nem állt egy kicsit hátrébb, vagy én lettem volna csak egy kicsit is fürgébb, hogy elé kerüljek!És ha valami fertőző betegsége van? Nekünk vigyáznunk kell magunkra, felelősséggel tartozunk egymásért és a családtagjainkért is. Lehet, hogy mégis idejétmúlt a közös kehely? A csudába! Most mondtam ki, hogy megbocsátottam, és hogy igyekezem - s akkor tessék. Egy ilyen kellemetlen helyzet A sor meg egyre csak halad. Nemsokára mi következünk. Még nem lenne késő csendben elsomfordálni. Az imbolygó léptű ember közben a lelkész elé ért. Hogy máskor is így szokta-e, vagy csak most gondolta ekképpen helyesnek, netán a valamilyen rejtélyes módon kifürkészett gondolataimnak engedelmeskedve cselekedett, nem tudom, de összezárt kezeit maga előtt tartva jelezte, a tenyerébe kéri az ostyát. Majd továbblépve bemártotta a kehelybe, a szájába helyezte a mennyei táplálékot és egy különös, szinte groteszk mozdulattal meghajolt, mielőtt lassan, imbolygó lépteivel elindult a karzat alatti félhomály felé. Többen végignézték a különös jelenetet, de nem látszott megdöbbenés az arcokon. Egyértelmű volt hogy ez a számkivetett nincstelenségben élő, minduntalan megalázott ember így fejezte ki a legnagyobb köszönetét. Az ő kommunikációs kultúrájában ez volt a hála kifejezésének legmagasabb foka. Nagyon hosszasan nem nézhettem utána, hiszen sorra kerülvén oda kellett állnom a lelkész elé, hogy én is magamhoz vehessem Krisztus testét és vérét. De azóta sem felejtettem el, hogy azon az alkalmon nem voltam méltó az Úr szent ajándékainak vételére. ■ Gyarmati Gábor
