Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-21 / 12. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2010. március 21. 5 Integritás és hit Interjúkötet Csermely Péter professzorral Középiskolás koromban nem szerettem a kémiát, sem a biológiát. Valószínűleg egyiket sem tartottam elég izgalmasnak, vagy egyiket sem tanították elég izgalmasan. Csak akkor érdekelt - átmenetileg - a dolog, amikor a biokémia területére „kalandoztunk”. Noha a stresszfehérjékről nem esett szó, Csermely Péter nevét mégis ismertük. A kilencvenes évek végén ugyanis tudományos diákköri napoknak adott otthont a gimnáziumunk, és a programon természetesen ő is jelen volt. Legközelebb akkor „találkoztam” az újabban hálózatkutatással foglalkozó biokémikus-professzorral, amikor 2008 októberében a protestáns kulturális esten ő tartotta az ünnepi előadást. „Lám, egy tudós is beszélhet (köz)érthetően” - summáztam magamban a benyomásaimat, kiegészítve azzal a megjegyzéssel, hogy milyen rokonszenves. Véleményem most, a vele készült, Hálózatok bűvöletében című interjúkötet elolvasása után sem változott, sőt inkább megerősödött. Hogy hiteles, jó szándékú és tettre kész ember, az kétségtelen. Mint ahogyan az is, hogy még a tudósok közt is „nagy koponya” Tisztában van a képességeivel, és kamatoztatni is szeretné őket - nem a maga, hanem a köz érdekében. Nem dicsekszik, de nem is (ál)szerénykedik, amikor az eredményeiről beszél - legyen szó akár a ■ tehetséggondozásról, akár a saját kutatásairól. De honnan ez az elszántság, ez a kitartás, ez a kreativitás? Kizárólag családi örökség lenne? Vagy másból (is) táplálkozik? „Hitem végtelenül mély és személyes tapasztalás. Talán ezért is beszélek róla ritkán - vallja meg Csermely Péter rögtön a kötet elején az őt faggató Kapitány Katalinnak. - Annyira természetes velejárója életemnek, hogy sem rejtegetésre, sem mutogatásra nem ad okot. Az emberekben rejlő legbelső tartalom, a hit cselekedeteik összhangjában mutatkozik meg. Az integritás, ami az ember életfonalát megszabja, vagy van, vagy kialakul az évek során, és akkor a hit láthatóvá válik.” Láthatóvá válik, amikor például a sejten belül lezajló folyamatokat vizsgálja, amikor örökbe fogad egy félig roma származású fiatalembert, vagy amikor - a Bölcsek Tanácsa tagjaként - Sólyom László köztársasági elnöknek ad tanácsot. Hogy milyen még ez a hit, és hogy egyáltalán milyen módon érte el, érintette meg őt az Isten? Többek között ez is kiderül a Kairosz Kiadó Miért hiszek? című sorozatának hatvanhetedik kötetéből. ■ - vitális -Hálózatok bűvöletében - Csermely Péter professzorral beszélget Kapitány Katalin. Kairosz Kiadó, 2010. Ára 1500forint. In memóriám dr. Boytha György (1929-2010) Dr. Boytha György volt fasori diák, címzetes egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Európa-jogi Tanszékének volt vezetője, nyugalmazott nagykövet ez év február 7-én, életének81. esztendejében hunytéi, rövid, súlyos betegség után. Utolsó útjára március 5-én kísérték a rákoskeresztúri új köztemetőben. Az evangélikus Boytha György 1929-ben született Budapesten. Jogi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) végezte, 1957-ben avatták az állam- és jogtudományok doktorává. 1961-től osztályvezetőként, majd főosztályvezetőként dolgozott a Szerzői Jogvédő Hivatalban (a mai Artisjus elődjében), később a szerzői ügynökség igazgatójaként működött. 1979-ben a ENSZ Szellemi Tulajdon Világszervezetének (World Intellectual Property Organization) osztályvezetőjévé, később igazgatójává nevezték ki. 1985-ben már a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója. 1993-tól Genfben a nemzetközi szervezetekhez rendelt Magyar Állandó Képviselet vezetője. 1961 óta oktatott az ELTEÁllam- és Jogtudományi Karán, 1995-től a Közép-európai Egyetem vendégtanára volt. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán az Európa-jogi Tanszék tanszékvezető egyetemi docenseként dolgozott 2000 és 2003 között. Számos külföldi egyetemre hívták meg vendégelőadóként. Több jogi témájú könyv, jegyzet és számtalan tanulmány szerzője. Tagja volt a Szerzői Jogi Szakértő Testületnek és a Polgári Jogi Kodifikációs Szerkesztőbizottságnak is. Az oktatás iránti elkötelezettsége, szakmája iránti alázata példaértékű volt; amint egyik diákja mondta róla: „Nem pusztán szakember volt, de kifogástalan pedagógus is, aki nemcsak csodálatra méltó szakmai múltjával, de emberi nagyságával is maradandót alkotott’.’ Emlékezésként az ember kettős meghatározottságáról, erkölcsről és emberségről írott sorait idézzük. „Talán Kant vallomása tükrözi legtömörebben személyes viszonyomat a mindenséghez és benrte embertársaimhoz. Több mint két évszázada ezt írta A gyakorlati ész kritikája című műve zárszavában: »Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. (...) magam előtt látom, s közvetlenül létezésem tudatához kapcsolom őket.« Ezt az emberi mivoltunkat kívülről és belülről meghatározó, kettős adottságot, a világegyetemmel való beláthatatlan kapcsolatunk és belső erkölcsi késztetésünk egymással összefüggő átérzését csak alátámasztják az ismeretlenbe hatoló és egyre bővülő kozmológiai és antropológiai ismereteink. Körültekintve és magunkba nézve, a tudományos felismerések fényében tovább erősödik bennünk az ösztönös bizonyosság, hogy életünk a mindenség szerves része, fejlődésének tudatos eleme. Személyes közünk van mind a természetes környezetünk, mind pedig embertársainkkal való kapcsolataink alakulásához. Kant nyomán mondhatnám úgy is, hogy bennünk is, mint minden létezőben, önmagát nyilvánítja az öntörvényű, ésszel fel nem érhető Isten. A mindenséggel való összefüggés tudata és a bennünk kifejlődött erkölcsi törvény felismerése azonban még nem emberség. Annak megvalósulásához egy sor további célt kell magunk elé állítanunk. Három ismert és egymást feltételező személyes követelményt helyeznék az emberséges életvitel vonásai elé. A régi görögök már a Kr. e. 6. század eleje óta vállalták Thálész felszólítását, amit Szókratész is magáévá tett, és amit Delphiben az Apolló-szentély falára is felvéstek: »Ismerd meg önmagadat.« Nem könnyű dolog, ezt maga Thálész is elismerte; Goethe pedig egyenesen megkérdőjelezte lehetőségét. Mégis, törekednünk kell rá. Önmagunk egyre közelítő megismerése nélkül nem tisztázhatjuk sem a mindenséghez, sem másokhoz való személyes viszonyunkat, sem pedig indíttatásainkat emberhez méltó élet kialakítására. E nélkül nem tudunk eleget tenni Jézus Lukács evangélista által idézett maximájának sem: »Szeresd (...)felebarátodat, mint tenmagadat.« Ez a parancs a természetes emberi jogok kölcsönös elismerésének a szeretet és belátás felőli megközelítése. Ha nem tudom, mi sérti emberi méltóságomat, miként élhetném bele magam mások helyzetébe, és miként látnám be saját szabadságaim korlátáit mások hasonló jogaira tekintettel? S végül Shakespeare-t idézném, aki a Hamletben ezzel zárja Polonius atyai intelmeit: »Mindenekfölött légy hű önmagadhoz, így oly biztos, mint ahogy napra éj következik, hogy mással szemben sem lehetsz álnok.« Az emberség megkívánja, hogy önmagunkról se áltassuk sem önmagunkat, sem másokat: a bennünk rejlő erkölcsi késztetésnek csak hitelesen lehet megfelelni.” (Egy csepp emberség esték; szerkesztette Rados Péter, Luther Kiadó, Budapest, 2007) Teljességre vágyó vackolódás Kertész Eszter új kötetéről Éreztük-e már macska dorombolását szinte a gyomrunkban, ahogy karikába fonva hajlékony testét ölünkben, áthatja őt a nyugalom? Hallottuk-e nem csak fülünkkel, de bőrünk minden pórusával újszülöttünk tejillatú szuszogását nyaki verőerünk ismerős biztonságot nyújtó közelségében? Vágytunk-e szerelmes ölelés után, mindenről megfeledkezve a másik aurájában „felejtődni” vele eggyé maradni? Szavak, ki nem mondott vallomások a vackolódásaink. A kismacskáé, az újszülötté, a szerelmesé. Ottfelejtődni szeretnénk, ott ragadni, eggyé válni észrevétlenül. Része lenni annak, akit szeretünk, és szeretetének örök részesévé lenni vágyunk. A Sanctus helyett a vackolódás egyszerű szeretetnyelvén szól: vagy ráragadnék - ezüst halpénz feltámadt fiad kiskörmére mielőtt a halat osztja nem én, uram csak ez a szavak nélküli vackolódás magasztal téged Kertész Eszter új kötete zöld. Az Éggel bélelt ház csodakékje és a Rózsalámpa bátorító-ragyogó rózsaszínje után két lábbal áll szerző és olvasó a földön. Hiszen - egyelőre - minden itt történik velünk! Itt születünk és múlunk el, itt van lehetőségünk szeretni és szeretve lenni, itt van esélyünk a bűnbocsánatra és a megbocsátásra, itt és csak itt érezzük az anyag és a lélek iszonytató és boldogító kettősségét. Erre a földre teremtettünk, erre a földi életre bízatnak ránk fájdalommal-gyönyörűséggel gyermekeink. Az egyetlen élet a mindenségre vágyó és álmokat álmodó asszonyok büntetése és jutalma: töltsük meg bármennyi tettel, imával, szeretettel, mindig marad a fájó hiányérzet. De a teljességre való igyekezet, a hit, hogy nem marad semmi kihasználatlanul, betöltetlenül, megkönnyíti majd az utolsó lépést. Egyszerre élni három életet vagy harminchármat, tudom, nem lehet. Egy adatott: ebbe gyömöszölök minden vágyat, szenvedélyt, örömöt. (Egyetlen) A kötet dalai, epigramma tömörségű üzenetei, rügyfakasztóan lüktető időmértékes versei egy asszonyról beszélnek, aki végérvényesen felnőtt, leszámol az ifjúsággal: elszakadt a hinta lánca, elszállt a bodza és a kukorica virágpora, és elrobogott már az a vonat is... Hirtelen feltárul előtte a könyörtelen idő: „A hónapok visszatérnek. / Az évek soha.” (Spirál) S míg „A régi nyarak lombja humusza a mának” ő új meg új kötelékekbe lép. Figyelmeztet, hogy a mindentől való megszabadulás nem szabadságot, de nincstelenséget hoz. A „tiszta anyag” - Pilinszky szerint - Isten intellektusának, személyes jelenlétének és teremtő erejének állandó jelképe. „[Az anyag] felmutatja a Teremtő szerelmét és a Fiú testét. Nincs két világ” - így szerzőnk. Vajon lehet-e boldog az anyag? Vagy az ember lehet boldog - anyagban? Boldog a földön? A versek költői képei szinte teljes számban a legegyszerűbb, mindnyájunk számára nyilvánvaló természeti csodákra épülnek: az aranyszín nyírfa, a gyökerek, az ágon csörgő fekete dióhéjak, a fény, a szél, a lomb, a bogarak, a csorduló méz, a víz telnek meg emberi érzelmekkel, élményekkel, író és olvasó ezeken át szembesül anyagi létének határaival és határtalanságával: boldogságával. Az anyag nem önmagában vagy önmagáért boldog. Emberlétünkkel kölcsönös, áldott viszony ez: csoda. Az anyag boldogsága: isteni törvények szerinti működése. A Teremtő iránti hála - alig észlelhetően, finoman - visszavisszaköszön a legboldogabb sorokban is, de földi létünk legnagyobb titkától, az elmúlás érzetétől sem szabadulunk. Emberi módon, asszonyszívvel fogalmaz a végső menyegzőről: Tudom, elképzelhetetlen: asztal, melynél nemcsak ketten, de százan vagy akárhányan ülnek egyszer majd mellettem (mégis ilyet próbálok elgondolni mert sóvárgásom elviselhetetlen mindazok után, utánatok) kiket végleg megszerettem. (Asztal) A költő tudja: test és lélek, vér és szív örömei nem választhatók el egymástól. Tudja: mindenünket odaadjuk a ránk bízottaknak, s mégis, egyszer csak távolodó hátukat látjuk majd. Tudja, terhelten, tele kézzel lehetetlen lesz a végső kaptatón felkapaszkodni (Bocsáss meg). Tudja, a haza elsősorban nem hely, hanem kötelék: a szülő, a gyermek, a barát, a hitves. És talán a testvér... ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Kertész Eszter: Boldog anyagban. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009. Ára 1500 forint.
