Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-03-14 / 11. szám
Evangélikus Élet MELLÉKLET 2010. március 14. » 9 (Sopron, március 5-7.) ból csak a tagok fele jelent meg a találkozón, de így is megtelt velük a színpad, tiszta énekükkel pedig a Liszt Ferenc Konferencia- és Kulturális Központ nagyterme. A vendéglátó soproni líceum lépett utoljára színpadra a gálaesten, ahol az egyik tenor kórustag, Horváth Ábel darabja is elhangzott. Olyan darabok és hangok szólaltak meg tehát ezen a hangversenyen, amelyek igazán meghatóak, jelzésértékűek lehetnek a felnőtt generáció számára is. Hiszen ezek a „névtelen” kamaszok annyi lendületet és ötletet hordoznak magukban, annyi lelkesedést és fantáziát, hogy az már önmagában is elég lenne az elismerésükhöz - de mindemellett persze nem maradhat említés nélkül az előadott darabok minősége, a mögöttük húzódó elszántság és a kitartó munka sem. Fertőző öröm lyik csapat heti húsz perccel ilyen magas szintet ér el, relativizálja az egészet, más lesz a viszonyítási alap. Az ember csak azt a következtetést vonhatja le magában, hogy ugyanebben a mezőnyben helyt tudott állni, kis különbséggel meg tudott szólalni a nagy kórusok mellett. Szörnyű volna olyan világban élni, ahol csak az első helyezés számít, a másodiktól lefelé pedig a teljesítmény már nem ér semmit - állapította meg Czifra János. A szombatot esti gálahangverseny zárta. A bonyhádi csapat klasszikus, de derűs darabokat választott, és ennek megfelelően lelkesen és lendületesen adta elő őket. A nyíregyházi Luther Márton Kollégium kórusa nemcsak hogy a legmesszebbről érkezett, de a leginkább- hátrányos helyzetű volt a mezőnyben abból a szempontból, hogy a tagok nem egy iskolába járnak, ezért nagyon nehéz a próbákat megszervezni, a kóristák jelentős része alig tud kottát olvasni. Ennek ellenére idén már zenekaruk is beindult, a Happy Day című slágert pedig vastaps kíséretében adták elő - szép megnyilvánulása volt ez a kórus elszántságának, hiszen az éneklők és a közönség egyaránt feloldódott a jól ismert sláger hallatán. A Deák téri kórus és kamarazenekar Schütz-darabokkal és spirituálékkal készült, egy pillanatig sem hozva szégyent az iskolájukban folyó magas szintű zenei oktatásra. A békéscsabai evangélikus gimnázium mintegy hatvanöt tagú kórusáAmikor arról faggattam a bonyhádi, a fasori és a nyíregyházi kórus tagjait, mit jelent számukra a kórustagság vagy ez a találkozó, mindannyian azt válaszolták, hogy az éneklés szeretete motiválja őket, ez a találkozó pedig nem csupán a többi kórussal való ismerkedés lehetőségét hozza magával, de csapatépítő, közösségformáló és erősítő hatással is van saját kórusukra. A versenyt egyikük sem értékelte a találkozó legmeghatározóbb momentumaként: „Ez nem helyezésre megy, hanem azért, hogy jól érezzük magunkat” - nyilatkozta egyikük, másikuk pedig mély életbölcsességet fogalmazott meg, amikor azt mondta: „Egy idő után az élet részévé válik az ének, én már nem is tudom elképzelni az enyémet nélküle.” Az együtt éneklés öröméről és erejéről tanúskodott a Buxtehude-kórusmű összkari bemutatása a vasárnapi záró istentiszteleten. Az igehirdető, Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke az istentisztelet végén lapunknak így nyilatkozott a találkozóról:- Nagy öröm számunkra, hogy hosszú idő után végre a kerületünkFasor - karnagy: Nováky Andrea Nyíregyháza - karnagy: Eszenyi Gábor a közönség részéről pedig az elismerésnek és a támogatásnak. Az aszódi Petőfi Sándor-gimnázium produkciói közül kiemelkedett egy Eszterházy Pál-darab, a Jövel, teremtő Szentlélek feldolgozása, amelyben a hegedű- és fuvolaszóló mellett olyan szoprán szólista hang szólalt meg, melynek hallatán a mögöttem ülő Czifra János azt kérdezte: „Hol terem az ilyen szoprán?” A fasori gimnázium „újszülött” kórusa aprónak számított (a nyíregyházi mellett) a többi - harminc, negyven vagy akár ötven főt számláló - énekkar között. Repertoárját azonban kotta nélkül adta elő. Zárásként szintén egy populárisabb darabot választott (a Lollipopot), és ez ugyancsak telitalálatnak bizonyult, Kétszázharminc fős összkar a záró istentiszteleten Líceum - karnagy: Takács Andrea be, Sopronba is megérkezett a gimnáziumok énekkarainak találkozója. Eddig kicsit sóvárogva, irigykedve gondoltunk a nyíregyháziakra, mivelhogy eddig ők rendezték. Az a reménységünk, hogy'egyre több olyan iskolánk lesz, ahol jól működő énekkar van. Most sajnos nem minden középiskolánkban és általános iskolánkban működik kórus, de valóban igaz az, hogy az éneklés nagy ajándéka az Úristennek. Az a közösségformálás, amelyre általa lehetőség nyílik, másként nem lenne megvalósítható, nem működne ilyen jól-. Jó munkát kívánok az énekkaroknak! Az a reménységünk, hogy „fertőző” lesz ez az öröm, amelyet itt megtapasztalhattunk, és a későbbiekben sokakat elér. ■ Laborczi Dóra Két kérdés Tölti Balázshoz, a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus (Líceum) Gimnázium, Kollégium és Szakképző Iskola igazgatójához-Mennyire lehetőség esetleg mekkora teher a soproni líceumnak, hogy ekkora rendezvényt láthat vendégül ezekben a napokban?- Nagyon megvagyunk tisztelve. Nekem személyesen is nagyon fontos, hogy a tanítványaink közelről érzékeljék, hogy nincsenek egyedül. Ez a szétszórtság, ami egyébként közegyházilag is jellemez bennünket, evangélikusokat, nem biztos, hogy átok, hanem nagy áldás is lehet. Esetünkben ha ismeri egymást a tizenéves soproni, nyíregyházi, aszódi vagy bonyhádi evangélikus gyerek, akkor az olyan kapcsolati hálót hoz létre, ami a későbbiekben aztán tőkévé válik, ha kell... Ha nem kell, akkor nem válik azzá, de ezek a találkozók megadják a lehetőségét annak, hogy ez működhessen. Itt nem az a lényeg, hogy milyen módon versenyeznek az emberek egymással, hanem hogy megismerik-e egymást. Hiszen az sem mindegy, hogy valakinek hadra fogható állapotában, harminc-negyven éves korára milyen telefonszámai vannak a mobiljában. Hogyha egy evangélikus iskola vagy közösség be van zárva a saját keretei közé, az nem tud nagyon sokat elérni. Mi, az igazgatók, a tanárok vagy a karvezetők is személyesen ismerjük egymást. Tehát ha a vezetőnek ötlete van például Aszódon, akkor azt először inkább a soproninak mondja el, mint a saját körében. De visszatérve a kérdésre: én ezt a líceum szempontjából lehetőségnek érzem, tehernek semmiképpen. Ilyenekért vagyunk. Mert ha az iskola arról szól, hogy reggel nyolctól délután kettőig itt vagyunk, „becsekkolunk”, „kicsekkolunk” akkor az ipar. Holott valójában az iskola kulturális centrum, otthon, közösségteremtő erő. Fia nem így van, akkor megette a fene. „Ipari módon” is lehetne működni, de akkor nem beszélgetnénk itt szombat délután.- Mennyire motiválja a diákokat például a kórustagság? Presztízskérdés ez, vagy inkább csodabogárnak számítanak?- Nálunk hétszázötven fős a diákság, ezen belül egy ötven-hatvan fős kórus működik. Tehát nem arról van szó, hogy minden diák kórustag. Hogyha egy iskolán belül egyetlen közösségi terep van, és az az osztály, akkor az tragédia. Tehát pont azért kell egy iskolának közösségi terepeket teremtenie, hogy „similis simili gaudet” alapon a hasonló megtalálja a hasonlót. Például ettől is evangélikus egy iskola, nem csak attól, hogy ezt hirdeti róla a felirat. Az a dolgunk, hogy identitást adjunk, hiszen egy tizenéves mindenképpen közösséget keres. Ha nem, akkor szakember segítségére szorul, ilyen is van, és azt odafigyeléssel kezelni kell. De ha keresi, hiszen ösztönösen keresi, akkor inkább az iskola adja meg ennek a lehetőségét, mint bármi más, hiszen a mi felelősségünk is, hogy milyen közösséget választ a gyerek: azt, hogy berúgjon, füvezzen, vagy arra legyen büszke, hogy például licísta, kórustag, vagy kosarazni, focizni jár, hiszen ilyen kicsi közösségekből épül fel az egész. Ha egy iskola nem ismeri föl a saját feladatát, misszióját, akkor azt holnap be kell zárni. Hiszen ha nincsen saját ügye, akkor valami mást tesz, és az életveszély. Az ilyen jellegű találkozókon megerősítést kapnak az egyes iskolák. Ezt tapasztaljuk májusban is, a latinversenyünkön - hiába már csak négy gimnáziumban tanítják a nyelvet, nem adjuk fel. Hiszen azért csodabogárnak lenni is jó, viszont néha a barátkozást erőltet-
