Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-21 / 8. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2010. február 21. *■ 13 » SMS-VÁLASZ« Fókuszban a lelkészi pálya EPOT ► Az evangélikus presbiterek első országos találkozóján, 2009. szeptember 12-én a hallgatóság által megfogalmazott sms-kérdések közül több az Evangélikus Hittudományi Egyetemmel (EHE), a lelkészképzés ügyével és a lelkészi szolgálattal foglalkozott. E lapszámunkban ezek közül veszünk sorra hármat. A válaszadásra dr. Varga Gyöngyit, az EHE Ószövetségi Tanszékének docensét, az öt éve elindult lelkészakadémia egyik kitalálóját és vezetőjét kértük, aki a pestszentimrei sportcsarnokban megtartott találkozó délelőtti kerekasztal-beszélgetésének is egyik résztvevője volt. Van-e lelkészi alkalmassági vizsgálat? A „minőségbiztosítás” napjaink egyik kulcsszavává lett. Egyházi közvélekedés, s a presbitertalálkozó résztvevői körében is megfogalmazódott, hogy elkötelezett, jól felkészült szolgálattevőkre van szükség. A teológiai hallgatók és a pályaalkalmasság Egy-egy lelkész „pályaalkalmasságát” több lépcsőben vizsgálják. Az Evangélikus Hittudományi Egyetemre jelentkezők felvételi alkalmassági vizsgát tesznek. A felvételi bizottság tagjai - teológiai tanárok, az egyetemi lelkész, egy pszichológus és a hallgatókat képviselő senior - rákérdeznek a felvételizők személyes motivációjára, elkötelezettségére a keresztény életfolytatás és az egyház életében való szolgálat mellett. A beszélgetés során tehát nem csupán általános műveltségükre, kommunikációs készségükre, zenei hallásukra, hanem családi, gyülekezeti hátterükre és lelki-szellemi érettségükre is fény derül. A képzés ideje alatt újra és újra felerősödnek hallgatóink számára az elhívásuk és a benne gyökerező lelkészi, hittanári, kántori hivatásuk kérdései. Olykor elbizonytalanodnak abban, hogy valóban a helyükön vannak-e itt. Úgy gondolom, ezek a belső vívódások egy természetes folyamat részei minden teológus életében, és a hivatásukra való fölkészülést ez a megküzdött elköteleződés teszi hitelessé. Tanárokként, lelkészekként igyekszünk melléjük állni, segíteni őket. Abban az esetben viszont, ha azt látjuk, a hallgató teológushoz méltatlan életet folytat, nem veszi komolyan a tanulás feladatát, személyes beszélgetésben próbálunk más utakat javasolni számára. Korábban hosszú évekig az volt a gyakorlat, hogy inkább csak a tanulmányok végén szembesültek azzal egyes hallgatók, hogy nem tartják őket alkalmasnak a lelkészi szolgálatra. Ezen a gyakorlaton igyekszünkváltoztatni, hiszen mindenkinek fontos, hogy idejében dönthessen, és olyan területen találjon munkát, hivatást, amely adottságainak, képességeinek leginkább megfelel. A lelkészi szolgálat és az alkalmasság kérdése A hatodév során a hallgatók fölkészülnek a lelkészi hivatás gyakorlati feladataira. Az évközi konzultációkon lehetőséget kapnak arra, hogy kétségeiket, bizonytalanságukat is megosszák egymással, mentoraikkal, tanáraikkal. A képzés végén a lelkészjelöltekkel püspökeik beszélgetnek leendő ordinációjukról és a lelkészi hivatás vállalásának kérdéseiről. A fölszentelést követően a beosztott lelkészek két év szolgálat után a három egyházkerületben kiírt parókusi alkalmassági vizsgát tesznek, illetve tehetnek, amelyen felkészültségüket, gyakorlati tudásukat, tapasztalatukat méri fel a bizottság. A vizsga megállásával a lelkészek önálló szolgálat végzésére kapnak felhatalmazást, és választhatóvá válnak. Az egyházmegyék lelkészeinek pásztorolása elsősorban az esperesek személyes felelőssége. Sok adminisztrációs feladatuk mellett kérdés persze, hogy jut-e elegendő erejük és idejük a testvéri támogatásra, lelki kísérésre, a problémák megbeszélésére, megoldására. Ehhez kapcsolódik a következő kérdés. Milyen segítséget kapnak a lelkészek lelki egészségük megőrzéséhez, hogy hatékonyan végezzék hivatásukat? Látlelet Ez a kérdés egyházi életünk elevenébe vág. A lelkészekre nehezedő mentális terhek között, úgy tapasztalom, nem csekély súlya van az erkölcsi, szakmai, vezetői kompetenciát érintő elvárásoknak s annak a teljesítményorientált szemléletmódnak, amely sajnos lelkészi hivatásunkat is erősen meghatározza. Statisztikák, pályázatok írásával, kimutatásokkal, építkezésekkel telik a lelkész napjainak jelentős része, és az érdemi teológiai murika, a lelkipásztori szolgálat, amely valójában hivatását jelentené, elsorvad. Az EPOT egyik résztvevője nagyon világosan így fogalmazta meg ezt a problémát: „Tapasztalatom szerint a gyülekezeti adminisztráció felemészti a lelkész idejét és energiákat! Marad-e idő az építésre?” Kollégákkal beszélgetve gyakran tapasztalom, mennyire elfáradnak; mind sűrűbben beszélnek kudarcokról, sikertelenségről - arról, hogy nincs igazán látható, kézzelfogható eredménye a munkájuknak, és kevés támogatást, pozitív visszajelzést kapnak gyülekezeti tagjaiktól, kollégáktól, egyházvezetőktől. A lelkészi szolgálat „mókuskerék” jellegét valaki egyszer a takarítónők munkájához hasonlította: ők sohasem végeznek, hiszen a seprést mindennap elölről kell kezdeni... Persze, ez alapjában véve még nem olyan nagy probléma - az sokkal nagyobb baj, hogy ma a bizalomhiány és elszigetelődés jelenségéről kell beszélnünk a lelkészek között: hiányzik a közösségben megélt szolidaritás és az egymástól kapott lelki megerősödés élménye. Terápia A látlelet után most a terápia lehetőségeiről néhány gondolat. Azt gondolom, sok feszültség, problémás helyzet orvosolásában segíthet ez az egyszerű „megoldóképlet”: a megfelelő ember a neki megfelelő helyen. Fontos kérdés, hogy a lelkész egy adott gyülekezetben ki tudja-e bontakoztatni képességeit, vagy a másik oldalról nézve: a gyülekezet „karaktere” egy alapvetően más személyiségtípusú lelkészt kíván-e meg. Ha úgy áll a dolog, hogy nem talál egymásra lelkész és gyülekezet, lehet-e őszinte beszélgetések után búcsút mondani egymásnak, hogy új lehetőséget kapjon mindkét fél? Magam is tapasztaltam, hogy a tradicionális lelkészkép néhány év szolgálat után rögzül; „papossá” leszünk a hétköznapokban, természetes valónkat jól sikerült álarc takarja és védi. Gyakran nemcsak a gyülekezet, de egymás előtt is játszunk. Az életkérdések nehezen törnek felszínre a vastag maszk mögül. „Hol a helyem? Miért vagyok itt? Mit csinálok valójában?” - ezeknek az alapkérdéseknek Isten színe előtti tisztázása sokat segíthet abban, hogy felszabadultan, nem külső vagy éppen belső kényszereknek engedve szolgáljunk. Sok lelki törés, lelki fáradtság hátterében, úgy gondolom, egy erősen patriarchális és többé-kevésbé torzult istenkép húzódik meg. A kritikus, szigorú, büntető Isten és a világ között szakadék tátong. Isten sokkal inkább kívül van, elérhetetlenül távol, az ember pedig bűnei miatt úgysem léphet közelebb hozzá. Lelkészként olykor még extra elvárásokat is támasztunk önmagunkkal szemben: hiszen mi példák, orientációs pontok vagyunk mások számára. Isten elvárásai és embertársaink elvárásai így aztán összeadódnak, még nagyobb görcsöket okozva. A gyógyulás útján lassan megváltozik ez az istenkép, felszabadulunk görcseink alól, és felszabadíthatjuk egymást is arra, hogy találkozzunk a közeli, értünk jelen lévő Istennel. így aztán a „risus paschalis” - a húsvéti nevetés ősi, liturgikus hagyománya - beépülhet a mindennapjainkba. Hiszen Isten szeretetében vagyunk, benne élünk, és ő él bennünk... Konkrét kezdeményezések A lelkészi munkaközösségek közül néhányban már régóta működnek, néhányban most indultak el olyan kezdeményezések, amelyek a kolléés jobban megbecsülhetjük az egymásrautaltságunkból fakadó esélyeket és ajándékokat. Örvendetes, hogy egyre több lelkész végzett már vagy most végez mentálhigiénés tanulmányokat, vagy éppen elmélyíti tudását és készségét a lelkigondozás terén. Többen drámapedagógiával, családterápiával foglalkoznak. Az a tapasztalat, hogy ezek a tanulmányok - főként az önismereti tárgyakon keresztül - hozzájárulnak a lelkészi szolgálatból fakadó nehézségeknek és hivatásunk kríziseinek feldolgozásához, megoldásához. Konkrét kezdeményezés indult el lelkészek körében a szupervízió gyakorlatának meghonosítása érdekében. Ez a hivatásgondozásnak egy olyan formája, amelynek keretében egyéni vagy csoportos beszélgetések során a lelkész egy kívülálló szakember segítségével tekinthet rá szolgálatára, és őszinte légkörben átgondolhatja, mi az, amit másképpen kellene tennie. A Budai Egyházmegyében már szerveződik ez a munkaág, és reménység szerint a többi egyházmegyében is kiépülhet. Régi hiányérzete sokunknak, hogy nincs egy kifejezetten a spirituális elmélyülést szolgáló lelkigyakorlatos házunk. Sokan katolikus testvéreinkhez járunk hivatástisztázó, hivatásunkban megerősítő vagy a szemlélődő imádságba bevezető lelkigyakorlatokra. Reménységünk, hogy az elkövetkező években komolyan és érdemben is lépéseket tehetünk egy ilyen „csendház” terveinek megvalósítása érdekében. Ami viszont már működik: 2004 őszétől útra indult a lelkészakadémia. Az egyhetes kurzusokon a lelkészek szakmai továbbképzése mellett igyekszünk megteremteni a lelki feltöltődés lehetőségeit is: a rekreációra fordított minőségi idő, a közösségélmény, a bizalomteljes légkör - mind olyan kritériumok, amelyek segítenek abban, hogy hivatásunk mélydimenzióját tudatosíthassuk és megélhessük. Lelkészi karunk kétharmada gák közötti közösségépítésre, a bizalom légkörének erősítésére szolgálnak. Jó hangulatú egyházkerületi, egyházmegyei kirándulások, közös munkaévkezdő csendesnapok szervezésével, úgy látom, felismerhetjük, részt vett már lelkészakadémiai kurzuson, a visszajelzések alapvetően pozitívak. Fontosnak tartom, hogy lelki és szakirodalmi olvasmányok, konferenciák, csendes(!)napok, önképzőkörök lehetőségein keresztül minél több olyan teológiai impulzus érhessen minket, lelkészeket, amelyek segítenek elsősorban is Isten embereinek, teológusoknak maradnunk. Ezek lehetnek tehát azok az erőforrásaink, lelkészi szolgálatunkat támogató lehetőségeink, amelyek lelki egészségünk megőrzésében segítségünkre lehetnek. „Pedagógus-lelkész” „pszichológus-lelkész” képzés is kellene Új utak keresése A harmadik sms a lelkészek specializálódásának kérdését veti föl. Lelkészképzésünk alapvetően a gyülekezeti szolgálatra való felkészítést tartja szem előtt. Az utóbbi években azonban több fórumon megfogalmazódott már a lelkészek szakosodásának kérdése, egy-egy speciális területen szolgálatot teljesítők képzésének - fölkészítésének és továbbképzésének - az ügye. Az új utak keresése abból a felismerésből fakad, hogy Jézus egyházában a tanítványok úton vannak embertársaik felé. Küldetésünk nem merülhet ki a templomainkhoz kötődő gyülekezeti tagjaink megőrzésében; az embereket ma jobbára kint, a periférián találjuk meg, különféle, néha szélsőséges élethelyzetekben. Alapvetően a következő területek kerültek szóba: iskolalelkész, kórházlelkész, börtönlelkész, a diakónia területén, szeretetotthonban szolgáló lelkész, valamint missziói lelkész. Ez utóbbi főként a szórványok, illetve nagyobb városok és az agglomeráció területén végzi a gyülekezetépítés feladatát. Úgy tudom, néhány éve minden evangélikus középiskolában iskolalelkész szolgál. Ez a munkakör nem elsősorban a hitoktatás feladatát fedi le, hanem a diákok, tanárok lelkigondozását, lelki és közösségi programok szervezését foglalja magába. A kórházlelkészeket hivatásuk gyakorlásában rendszeres szakmai továbbképzések segítik; ugyanígy a börtönlelkészek is konferenciákon, képzéseken mélyítik el gyakorlati ismereteiket. Orientáció a lelkészképzés jelenlegi lehetőségei között Hittudományi egyetemünkön lehetőség van arra, hogy hallgatóink betekintést kapjanak e munkaágakba. Az érdeklődők tanulmányaik során főként szabadon választható kurzusokon ismerkedhetnek egyházunk különféle missziói szolgálataival, például a diakónia területével. Minden évben több teológushallgatónk látogat el a soproni líceumba, ahol a jól szervezett egyhetes hospitációk során a hitoktatási gyakorlat mellett az iskolalelkészekkel találkozva az ő szolgálatukba is betekintést nyernek. Szervezett börtönlátogatások alkalmával pedig e másik munkaágat is megismerhetik személyes tapasztalataikon keresztül. Mivel azonban ezekhez a területekhez kapcsolódva eddig csupán néhány lelkészi állás létesült, és egyházunk hosszabb távú stratégiájában nincs kidolgozva a lelkészi hivatás ilyen jellegű differenciálása, szakosodása, e speciális képzéseket hittudományi egyetemünkön még nem indítottuk el. Azt gondolom azonban, hogy néhány év, és ez a lépés már nem várathat magára.
