Evangélikus Élet, 2010. január-június (75. évfolyam, 1-26. szám)
2010-02-14 / 7. szám
2 • 2010. február 14. ÚT/TfíRSÍ LÁTTAJÉZUST Simeon és Anna „Sokszor a diákok kérésein keresztül hív meg Isten egy-egy feladatra.” Beszélgetés Papp Eszter hitoktatóval Vajon hogyan érheti el egy középiskolai hittantanár a mai társadalomban, hogy mondandóját a kamaszkorú diákok ne tartsák pusztába kiáltott szónak? Papp Esztert is ez a kérdés foglalkoztatta, amikor egy hittanórán hirtelen megszületett benne a felismerés. Egy nemes vállalkozásról és a „nagykorúsító” hagyomány kialakulásáról beszélgettünk a református hitoktatóval.- Melyek voltak életének fontos állomásai?- Harminc éve vagyok a pedagógusi pályán. Először óvónőként tapasztaltam meg a gyermekek őszinte ragaszkodását, majd óvónőképzősökkel kedveltettem meg mindezt a főiskolán, ahol lassanként a hitoktatás is bekerülhetett a tananyagba. Református lelkészgyermekként ez azért töltött el különösen jó érzéssel, mert én még megéltem azt, amikor az efféle származás nem járt előnyökkel... Teológiai végzettségemnek köszönhetően később a hitoktatás lett a fő feladatom és mondhatni hivatásom. Továbbra is több korosztályt taníthatok a legérzékenyebb lelkületű kisgyermekektől az egészen nagyokig „juhászbojtárként”, ahogy Gyökössy Endre mondja. Nagyon értékes, érző, értelmes és jó nevelésben részesült gyermekeket tanítok a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumban és a Kálvin Téri Református Egyházközség gyülekezeti hittanóráin, amiért csak köszönetét mondhatok kollégáimnak, vezetőimnek és a szülőknek.- Hogyan jött az ötlet, hogy hátrányos helyzetű gyermekeket látogassanak meg budapesti diákokkal?- Sokszor tapasztalom azt, hogy a gyermekek kérésén keresztül Isten szólít meg egy-egy feladatra. így történt ez a tizedik osztályosok egy hittanóráján is, amikor Pál apostol korinthusi leveleiről tanultunk, és az ismert sorokhoz - a szeretet himnuszához - érve megkérdeztek, hogy mi hogyan tudnánk mindezt a gyakorlatba átültetni. Böjté Csaba nevét mindenki ismerte már, és akkor, ezen a hittanórán meg is született az elhatározás, hogy ezeket az árvákat fogjuk meglátogatni Déván, és szeretetet, gondoskodást és némi játékot viszünk nekik.- Hogyan zajlott a tábor? Milyen tanulságai voltak az ott-tartózkodásnak?- Két alkalommal voltunk az említett helyen, tavaly aztán Szatmárnémetibe látogattunk. A csoportot evangélikus, katolikus és református tanulók alkották, hisz a barátok, az osztálytársak szívesen hívták egymást ebbe az úgymond nagykorúsító munkába. A megélt tapasztalatok által mindenki megváltozott egy kicsit. A diákok össze tudták hasonlítani saját életüket azoknak a gyerekeknek a sorsával, akikkel ott találkoztak. Mindenki megtanult önzetlenül és fáradságot nem kímélve adni és dolgozni. A tanulóink reggeltől estig a gyermekekkel foglalkoztak. Ha kellett, tisztába tették őket, ha kellett, mesét mondtak, vagy fürdették őket. Olyanok is voltak, akiket ottlétünk alatt hoztak be, mert szüleiket elveszítették autóbalesetben. Szemtanúi voltunk annak, hogy ezek a gyermekek attól a naptól kezdve örök lakók lesznek itt. Milyen megrendítő is volt, mikor a három kicsi árva hajnalban mellettünk kereste anyja melegségét... Amikor a sóbányába vittem a diákokat kirándulni, csak úgy voltak hajlandóak lemenni, ha a saját zsebpénzükön az árvákat is levihették. Alig pihentek, és még az útra csomagolt kicsi finomságaikat is megosztották velük. Mégis a legtöbb, amit adhattak, a szeretet volt. Ha ezeknek a diákoknak a szüleik látták volna egy rejtett ablakon keresztül, hogy mit dolgoztak gyermekeik önként, önzetlen módon, akkor valószínűleg nem is ismertek volna rájuk. Ennek a látványa volt a fizetségünk: jómagámé és a kísérő tanároké, akik egyébként rengeteget segítettek a szervezésben és a gyűjtésben. Mi a 12. osztályban etikaórán újraértékeljük a látottakat és tapasztaltakat, és azt hiszem, hogy ezek az órák igen hitelesen és tárgyilagosan segítenek az adott témák feldolgozásában.- Van-e terv a folytatásra? Ha igen, miképp?- Idén Magyarországon maradunk, a határhoz közeli Gyantára készülünk, ahol hátrányos helyzetű gyermekeket látogatunk meg. A szervezést is elkezdjük lassan. Ezt a tábort is építő jellegűnek és nevelői célzatúnak tervezzük ugyanúgy, mint az eddigieket. Remélem, hogy ezek a diákok is kedves munkatársai lesznek majd Istennek, bárhová kerülnek az életben, akik megtanulják a gyakorlatban, hogy „a szeretet nagylelkű, jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik”, úgy, ahogyan azt Pál apostol tanítja nekünk a Korinthusbeliekhez írott levelében. Szűcs Petra Görögök jöttek föl a jeruzsálemi ünnepre a kéréssel: „Jézust szeretnénk látni!” (Jn 12,21) Új rovatunk olyan bibliai személyek alakját eleveníti fel, akik életük folyamán kézzelfogható módon kapcsolatba kerültek Jézussal. Ahogy korábbi biblikus rovatunk esetében, melyben különböző' ó- és újszövetségi iratokat ismerhettünk meg a hívő ember szemszögéből, itt is kettős a cél: a teológiai ismeretterjesztés és a hitébresztés. Simeon és Anna egyike volt azoknak, akik Jézust először látták. Mindketten a prófétaság mesterségét űzték, ezt a zsidó „specialitást”. Szakmájukról itt csak annyit kell tudnunk, hogy az ótestamentumi társadalomban ők a papsággal együtt a királyi udvar és a katonai vezetés „párhuzamosai” voltak. Döntöttek a nép jelenéről, és tervezniük kellett a jövőjét is. S ez nem is volt olyan egyszerű, hiszen a próféták gyakran hivatkoztak Isten külön elhívására és üzenetére, amelyett rájuk bízott. S ez nem mindig egyezett a „hivatalos” vezetés véleményével. Ok viszont rendületlenül hittek abban, hogy őket Isten Lelke inspirálta. Simeont is a próféták isteni Lelke vezette éppen akkor a templomba, amikor az újszülött Jézust bemutatták. O egész életén át - jó prófétautódként - hirdette a Messiás, a Megváltó eljövetelét. S azt, hogy megérkezésének Isten látható békeuralma lesz a jele az egész világ számára. Meghatottan vette karjára Mária fiát, hiszen ezzel teljesedett be legforróbb vágya: megélhette a Messiás eljöttét! Határtalan volt az öröme, érdemes volt várnia! S ebben igen sokat mondó alakká vált minden korok Messiás-várói számára. Hát nem erre kell várnunk? Várjuk őt karácsonytájt, vele szenvedünk böjtben és nagypénteken, vele örülünk feltámadásának. Ám ebben nem merült ki a várakozásunk. Mivel ő a visszajövetelét ígérte meg, a mi keresztény reménységünket is ennek rendületlen várása tartja életben. És ha ebben a várakozásban egyszer-egyszer szíven üt bennünket (egyegy igehirdetésen, bibliaolvasáson keresztül) az Úr szava: „...ma a te házadban kell megszállnom!” (Lk 19,5) - akkor szabad lenne-e zárt ajtóval fogadni őt? Nem vagyunk ugyan próféták, de Isten Szentlelke ma is megnyithatja szívünket és értelmünket a betérni szándékozó Úr előtt! Simeon más szempontból is fontos lehet számunkra. Rembrandt németalföldi festőnek van egy gyönyörű képe, amelyet a halála után nyomorúságos viskója roncsai közül bányásztak ki. Simeon az Istengyermekkel a templomban a címe. Meg kell nézni a sötét képet, amelyen ott világít a kis Jézus teste, s róla árad a fény Simeon arcára, prófétai szakállára, no és a mögötte álló Anna prófétaasszony fél arcára. A festmény nemcsak Rembrandt végső hitvallását fejezi ki, hanem Simeon boldog célba érkezését is. Élete és prófétasága végéhez érkezett. „Most bocsátód él, Uram, szolgádat... mert meglátták szemeim a te üdvösségedet... énekli csodaszép hattyúdalában. Most már nyugdíjba küldheti, sőt végképp haza is hívhatja őt Isten. Élete értelme beteljesedett. Simeon láttán csak ezt kérdezhetjük: hányán készülünk a végső útra azzal a bizodalommal, hogy már életünkben tapasztalatokat szerezhettünk Isten üdvözítő terve megvalósulásának hozzánk érkezéséről? Boldog, aki vele együtt énekelve távozik: „...mert meglátták szemeim üdvösségedet... ” Rembrandt művének egy további érdekessége is megérdemli figyelmünket. Simeon nem a kezével ragadja meg a gyermeket, az csak a karján fekszik. A kis test alatt viszont a keze kinyitva nyúlik előre. Mintha a gyermek mögött keresné valaki kezét, azét, aki ezt a kisdedet is a karjára tette. Ezért nem is néz az öreg próféta magára a gyermekre, hanem mintegy túllát, túlnéz rajta. Akárcsak Anna, aki egész életét imádkozással töltötte, hogy ebben a megragadó pillanatban elmondhassa a jó hírt azoknak, „akik várták a megváltást”. Simeon és Anna így a tanúnk, hogy nem tévedünk, ha a megszületett Messiás mögött mi is afelé nyújtjuk a kezünket, és ahhoz terjesztjük imádságunkat, akiről Jézus maga így beszélt: „.. .aki lát engem, az azt látja, aki elküldött engem. Én világosságul jöttem e világba...” (Jn 12,45-46) Ez a jézusi világosság nemcsak Simeon és Anna arcát ragyogja be, hanem mi is benne szemlélhetjük a mi Istenünket. S bár Jézus azt mondta Tamásnak, hogy „boldogok, akik nem látnak és hisznek” (Jn 20,29) - mégis hálásak vagyunk az ilyen hiteles tanúkért, mint Simeon és Anna. Ok kinyújtott kézzel és lélekkel fordultak Isten felé, akiről ma olyan sok rosszat mondanak, és még az emlékét is szeretnék kiiktatni világunkból. Annál inkább nagy lehetőségünk és kötelességünk, hogy egészen feléje forduljunk. Gémes István „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,10-11)
