Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-13 / 50. szám
6 -m 2009. december 13. KERESZTUTAK Evangélikus Élet Nyugdíjas papok adventi találkozója Nyugdíjas lelkészek, lelkészfeleségek és lelkésznők gyűltek össze december 4-én - közel negyvenen - a Rózsák terei kollégium dísztermében. A Budai és a Pesti Egyházmegye, illetve a Déli Egyházkerület szervezésében megrendezett találkozón Bence Imre esperes köszöntő szavai után Gáncs Péter püspök tartott áhítatot. A kötetlen beszélgetéssel folytatódó alkalmat a kollégiumban lakó, illetve a Tamás-miséken szolgáló fiatalok műsora, valamint Bence Imre jeruzsálemi képes úti beszámolója tette még színesebbé. ■ Smidéliusz András felvétele Szoborrá lett püspök ► Nagy büszkesége egy kistelepülésnek, ha olyan jeles szülöttei vannak, akiket a fél világ számon tart. Az Érmelléken sok olyan falu létezik, melyet nagy szülöttei tettek ismertté. Elég csak Érmindszentre gondolni, ahol Ady Endre bölcsője ringott. Érsemjént azonban három hírességgel is megáldotta a gondviselés. Kétszázötven évvel ezelőtt itt látta meg a napvilágot Kazinczy Ferenc (1759-1831) költő, nyelvújító. Magyar nyelvünk nagy reformálójának mellszobra Trianon után száműzetésbe kényszerült, de a rendszerváltást követően, 1991-ben visszakerült méltó helyére. Érmellék „nótáskapitányának” Fráter Lórándnak (1872-1930) a mellszobra 2009-ben került az őt megillető helyre. (Kazinczynak egyébként 1907-ben épp Fráter Lóránd állíttatott először szobrot a településen.) A falu harmadik nagy szülöttének, Csiha Kálmán (1929-2007) református lelkésznek a mellszobrát november 21-én leplezték le a település központjában álló, igen szép és rendezett parkban. Hittel, kerékpárral, szeretettel Apának Csiha Kálmán két évvel ezelőtt az Erdélyi Református Egyházkerület nyugalmazott püspökeként hunyt el Marosvásárhelyen. Az egyházi méltóság költő, publicista, számos vallásos témájú könyv szerzője is volt. Nyugalomba vonulása után főleg külföldi egyházközségekben hirdette az igét. Földi maradványait a marosvásárhelyi családi sírbolt őrzi. A szülőfaluban kialakított Kazinczy-Fráter-Csiha-emlékházban - családja jóvoltából - megtekinthetők személyes tárgyai, többek között palástja és Bibliája is. Szobra november 21-én került a másik két személyiségé mellé Érsemjén központi parkjában. CM KAIM urouAnfi itiafe 1939*2917 Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását Csiha Kálmán unokái - Nagy Botond és Nagy Kálmán - leplezték le, és az egyházi vezetők áldották meg, többek között Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület újonnan megválasztott püspöke, valamint Tempfli József nyugalmazott római katolikus püspök. Az ünnepi, emlékező istentisztelet után Balázsi János, Érsemjén polgármestere, Cseke Attila, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) szenátora, Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezetője, Szilágyi Mátyás, Magyarországi kolozsvári főkonzulja, az egykori fogolytársak nevében pedig Bikfalvi György, majd a püspök lánya, Nagy Attiláné Csiha Emese szólt a nagyszámú közönséghez. Csiha Kálmán 1929-ben földbirtokos családban született. Iskoláit Érmihályfalván, Sárospatakon, Debrecenben, újra Érmihályfalván, majd Zilahon és Nagyváradon végezte. Gyakori iskolaváltásai a család sorsát tükrözik, hiszen a második vlágháború és az azt követő kommunista hatalom vándorbotot adott a kezükbe. Középiskolájának befejezése egybeesett családja kitelepítésével, amelyet ő maga csak azért kerülhetett el, mert éppen nem tartózkodott otthon. Teológiai tanulmányait Kolozsvárt végezte. Lelkészi szolgálatát 1954-ben kezdte Aradon, ahol megszervezte az arad-gáji gyülekezetét. 1957-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és koncepciós perben tízesztendei börtönre ítélték. Szabadulásáig megjárta Románia legrettegettebb börtöneit és internálótáborait. Több helyen fordult meg rabként, mint diákkorában iskolásként. 1964-ben általános amnesztiával szabadult, és először Gógánváralján, majd Marosvásárhelyen szolgált lelkészként. Itt - húszesztendei szolgálata során - öt új (!) gyülekezetei szervezett. 1975-ben teológiai doktorátust szerzett, 1980-ban esperessé választották, majd 1990-től 2000-ig az erdélyi egyházkerület püspöke volt. ■ Veres Emese-Gyöngyvér ► A kőbányai gyülekezet november 29-én délután látta vendégül Ferkó Zoltánt, aki magyartanár, kalandor, hivatásos keresztapa, zarándok, országúti kerékpáros, vállalkozó, a Felnőttkorom legszebb nyara című kötet szerzője. Beépített tudósítónk - e sorok írója - ezúttal elnézést kér az olvasóktól a szokásosnál személyesebb hangvételért... Hol elérzékenyülve, hol nevetve, máskor felháborodva vagy csodálkozva hallgatjuk a szellemes, közvetlen hangú beszámolót. Mi visz rá egy szinte kisfiús arcú, kedves mosolyú fiatalembert, hogy pusztán másokért keresztülkerékpározza fél Európát? Mi viszi rá egy jól menő cég megfizetett munkatársát, hogy mindent maga után hagyva családostul kitelepüljön néhány hónapra Erdélybe? Honnan kapja az erőt vállalásaihoz? Hogyan is lehet szabadon szerelmes - házas emberként - másba is? Ferkó Zoltán életének két nagy kalandjáról számolt be a maroknyi, ám lelkes érdeklődőnek. Az egyik a kerékpáros zarándokút volt 2007- ben. Nem szent helyeket felkeresni indult - bár talált jó néhányat. Nem saját megtisztulása, hitének megújhodása volt a cél - bár sokan imádkoztak érte, s megtapasztalhatta a közös hit erejét. A kerékpáros másokért indult útra. Saját bevallása szerint érettségi óta foglalkoztatja a csángó kultúra, a moldvai magyarok élete. Útra kellett kelnie, amikor azt hallotta, hogy ezek a római katolikus testvérek - akik számára hitük fontosabb nemzeti hovatartozásuknál - a templomba betérve mintha egy gonosz varázsló hatalmába kerülnének. Odakint a legelőn, a ház előtti kispadon vagy a kocsmában magyarul beszélnek egymással- számunkra nem könnyen érthető, archaikus nyelven. S a templomban mégis mindenki románul szólal meg, a pap is, a hívek is. A mise végeztével pedig minden a régi kerékvágásban halad tovább. Nem kell nyelvészprofesszornak, néprajzos doktornak lennünk ahhoz, hogy észrevegyük: itt valami nincs rendben. Könnyű rájönnünk arra, hogy a magyar nyelvű misézés kulcsfontosságú a csángó közösség megmaradásában. Hiszen a pap az első számú ember, a falu bölcse. Az ő szava szent. És ha szerinte a magyar az ördög nyelve...!? Miért indul el egy budapesti református a pápához a katolikus csángók érdekében? Két kérdés az egyszerű válasz: volt moldvai csángó, aki elindult? Nem. Hát hazai katolikus? Az sem akadt. Valakinek pedig el kell menni! El kell érni, hogy a százharminc év alatt kétszázezerről hatvanezer főre apadt csángó közösség az anyanyelvén hallgathassa a misét. És fel kell hívni az Európai Unióban élők figyelmét arra, hogy vannak köztünk olyanok, akiknek ez nem természetes. „Van egy álmom - írta zászlajára Ferkó Zoltán. - Hiszem, hogy egyszer moldvai csángó testvéreink is magyarul dicsérhetik Istent templomaikban. Bár a küzdelem hosszú és fáradságos, egyet biztosan tudok: soha nem adjuk fel!” Hiszen régen tudjuk: „Az vész el, amiről a nemzet önként lemond.” Négyezer kilométeres útja során több-kevesebb útitárssal kerekezett. A „stábon” kívül gyerekek kempingbiciklikkel, falusi nénik öreg Csepellel csatlakoztak hozzá. Nyolc országon vezetett át az útjuk, püspököket látogattak meg, akik zarándokkönyvükbe írva biztosították őket támogatásukról. Pietro Parolin, a Vatikán „külügyminisztere” háromnegyed órát szánt a tárgyalásra, és szelíd szóval arra intette őket: ez helyi probléma, ott is kell megoldani. Majd hozzátette: „Ne adják fel!” Milyen törvény tudná jobban alátámasztani Ferkó Zoltánék szándékát, mint Istók Gyurka bácsi Klézséről, akitől nemcsak azt tudja meg a naivnak látszó odaáti magyar, hogy a „félig kérem” azt jelenti, hogy „töltse tele” hanem azt is, hogy majd akkor járja meg vasárnaponként a templomot, ha végre ott is magyarul beszélnek. A zarándokok útját szerte Erdélyben lelkesedés és szeretet övezte. Az iskolások kivonulva várták őket, a papok áldást mondtak. Fogadóbizottságokat, népzenei bemutatókat, áldomást, vacsorát szerveztek a tiszteletükre. Olyanok siettek elébük, mint Berszán Lajos, Böjté Csaba, Szász Jenő, Tőkés László. A csíksomlyói búcsúban minden évben egy megbecsült, fontos ember kapja a „Tisztitől” - Gergely István plébánostól - a kenyérbárányt. 2007- ben Ferkó Zoltán volt a kiválasztott. Bár a jászvásári (ia§i-i) püspökkel, Petru Gherghellel nem volt felhőtlen a tanácskozás, azóta valami mégis történt: két moldvai teológust Gyulafehérvárra küldött a püspök tanulni, s idén október 17-én elhangzott az első kétnyelvű mise. A másik kalandot, amelyikből az emlegetett kötet született, vallomással kezdte előadónk. Szava sokunk szívéből szólt: „Szerelmes vagyok.” „Szerelmes vagyok Erdélybe, az erdélyi, moldvai emberekbe, az ottani tájba, kultúrába. Fél ével később Csíkszeredából hazajövet megálltam a havas Hargitán. A fenyvesben, a tökéletes csöndben élesen hasított belém az érzés: nem akarok Budapestre visszatérni. Ezután minden követ megmozgattam, minden kilincset lenyomtam, hogy ez a vágyam teljesülhessen.” Végül nem neki kellett lépnie, őt keresték. Szász István építési vállalkozó álmodott egy merészet, s a Gyimesekben, Borospatakán - ahol a 429 lakosból 429 magyar a legutóbbi népszámlálás szerint - létrehozta Közép- Európa első élő skanzenjét. Lebontásra ítélt házakat szállított a félhektáros területre a környékről. Ezeket hitelesen berendezte, kis múzeumot, fürdőházat, ebédlőt, rendezvényekhez alkalmas csűrt épített. A házakat - főleg nyáron - ellepik a turisták s azok, akik kíváncsiak, s néhány napra kipróbálnák, milyen is komfort nélküli házban lakni. A múzeumban megcsodálhatok a hihetetlen célszerűséggel megalkotott eszközök, a tárgyakra csempészett, finom piros-fehér-zöld utalások, a nép lelkének és agyafúrtságának megannyi jele. Míg Ferkó Zoltán egy nyárra elvállalta a gondnoki teendőket a skanzenben, létkísérletet hajtott végre. A kísérlet célja az volt, hogy megtudja, képes-e a globalizált világból kilépni, a dédszülők életét élni. Hogy megtapasztalja, a Gyimesek valóban alkalmas-e a túlélésre egy olyan világméretű csőd esetén, amikor nemcsak a biztosítók, hanem a bankok, az élelmiszerüzlet-hálózatok, az üzemanyag-csatornák is összeomlanak... A csángó világ jelképe a bölcső - így Ferkó Zoltán -, hiszen ők a magyar nép egyetlen olyan csoportja, amelyben nem csökken a lélekszám. A Gyimesek olyan, mint az osztrák Alpok - csak zabolátlanabb, vadabb a táj, és fehérebbek a tehenek. A borospatakai panzió pedig olyan, mint a római Szent Péter-bazilika: a kapuban még nem is sejtjük, milyen lenyűgöző, impozáns látvány tárul majd elénk. Ferkó Zoltán visszatért Borospatakáról, de meggyőződése, hogy az ő erdélyi története még folytatódni fog. Hogyan és hol - ezt az Úristenre bízza. Mi a tanulság? Mi is levonhatjuk a magunkét. Egyik, hogy Erdélyről, Trianonról, a határon túl élő testvéreinkről így is lehet beszélni: derűsen, szellemesen, a felelősség és a tenni vágyás hangján. Másik, hogy induljunk Erdélybe - most azonnal, holnap vagy holnapután, újra és újra. Hiszen szerelmesek vagyunk. ■ ZÁSZKALICZKY ZSUZSANNA Böjté Csabával...
