Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-23 / 34-35. szám
2 ◄! 2009- augusztus 23-30. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio oecumenica Mindenható örök Isten! Te mindig mindenen keresztül hatsz ránk, összehívtál minket ma is Szentlelked által hajlékodba, az egyház és gyülekezetünk közösségébe, megajándékoztál mindannyiunkat evangéliumod örömüzenetével. Kérünk, hogy a hallott ige életünk vezérfonalává válva vezessen az úton. Urunk, te áldottad meg az igehirdetőket szolgálatukban, kérünk, tartsd meg őket kegyelmedben, hogy átélhessék, fáradozásuk nem hiábavaló. Gyülekezeteinknek te adj élő hitet és reménységet, hogy minden tagjuk tudhassa, csak benned és általad élhetnek teljes életet, nyílhat meg szemük az igaz értékekre. Te egyesítettél minket az Úr Jézus Krisztusban, kérünk, add meg a szívbeli egységet is, hogy egyházad ne a szétszakadozottság, hanem az egység szimbóluma és megtestesítője legyen. Urunk, te lakóhelyet adtál nekünk ezen a teremtett világon, így kérünk, most te áldd meg ezt a kicsiny hazát, a több mint ezeréves államiságát ünneplő országot, hogy megtanulja helyesen érteni, mit jelent népnek és nemzetnek lenni. Kérünk, add meg a felismerést, hogy ezek a szavak nem elválasztanak, hanem egybevonnak. Mutasd meg, hogy az emberiség megmaradásának záloga az lehet, ha megtanul közösségben gondolkozni. Te légy azokkal, akik házasodni készülnek, hogy elkötelező szavuk egy életre szóljon. Hozd vissza az intézménnyé silányított család szó értékét és benne a szeretetközösséget. Urunk, te feladatot adtál az embernek a világban, add, hogy rátalálhassunk arra, amelyet nekünk szántál. Kérünk, te adj egyházi és világi vezetőinknek bölcsességet, belátást, végy el szívükből minden hatalomvágyat, de ajándékozd meg őket szolgálatra kész szívvel. Segíts mindannyiunknak megállni hivatásunkban, áldd meg munkánkat, mutasd meg ebben is felelősségünket. Urunk, te gondot viselsz mindannyiunkról, kérünk, erősítsd meg mindazokat, akik csüggednek, akik e világ nyomása alatt meggyengülnek, akiket magával sodor az ár, és már nem tudják, vagy nem is akarják tudni, mi a helyes, mi az, ami jó, neked tetsző. Te légy a magányosok, a szomorkodók vigasza, a gyászolók, a halál ténye előtt megroskadók reménysége. Kérünk, hallgasd meg imádságunkat a mi Urunk Jézus Krisztusért. Ámen. „A nagy titok: úgy járni végig életutunkat, hogy ne kopjunk el. Erre az olyan ember képes, aki nem az embereket és a tényeket veszi számításba, hanem minden élményét önmagára vetíti vissza, és a dolgok végső okát önmagában keresi. Aki a saját megtisztulásán munkálkodik, attól senki sem rabolhatja el eszméit. A jó és az igaz eszméjének hatalmát bensőjében éli át. Ha úgy látja is, hogy túl kevés az, amit ebből kifelé tud árasztani, mégis tudja, hogy hatása attól függ, mennyire tiszta bensőjében. Az eredmény talán még nem mutatkozik, vagy rejtve marad a szeme előtt. Ahol erő van, az hat is. A nap egyetlen sugara sem vész kárba. De a növénynek, amelyre árad, idő kell a sarjadáshoz, és aki vet, nem mindig éri meg az aratást. Minden értékes hatás hitből való cselekedet” ■ Albert Schweitzer SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 11. VASÁRNAP - LK 17,7-10 Úrnak szolgái... „Úrnak szolgái mindnyájan, / Áldjátok nevét nagy vígan” - énekeljük református testvéreinkkel közösen az ősi éneket. Életünk alaphelyzetét jelzi ez - amint igénk is erről tanúskodik. Van úr és van szolga. Jézus az úr, és mi, tanítványai vagyunk a szolgák. Mielőtt azonban ez a besorolás - éppen a világi analógia miatt - keserű szájízt okozna nekünk, megtudhatjuk, megérthetjük, tudatosíthatjuk, hogy a mi Urunk szolgájának lenni egészen más. Sokszor úgy látja az ember: a kereszténységben átalakulnak a világ szabályai, megváltoznak a megszokott normák, teljesen más lesz az, ami a hétköznapokban természetes, és szinte a feje tetejére áll minden. Nekünk viszont épp azt kell meglátunk, hogy mindez pont fordítva van. Nem a kereszténység bolondítja meg a természetes, jól működő, rendezett világot, hanem ellenkezőleg: Isten jó és nagy rendjét állította feje tetejére a világ. Az, ami jó volt, elromlott, ami természetes volt, természetellenessé vált, ami rendezett volt, kaotikus lett. S ami még ennél is szörnyűbb: az ember úgy hozzászokott ehhez, hogy felborult az értékrendje, és azt mondja jónak, ami rossz, azt mondja természetesnek, ami természetellenes. És furcsállja, ha a dolgok visszaállnak, szokatlannak ítéli, ha az ügyek a helyükre kerülnek. Valóban rossz szájízzel mondjuk ki: úr és szolga. Mert arra gondolunk, hogy az úr azért van, hogy kizsákmányoljon, kizsigereljen, hasznot húzzon belőlünk, hogy tönkretegyen minket. A szolga kiszolgáltatott, nem lehet önálló szava, gondolata, s csak azt teheti, amit az úr mond. Léte be van zárva a szolgaság rabságába. Nem élheti saját életét, hanem mások alá rendelve kell tengetnie mindennapjait. Amikor azonban a Szentírás urat és szolgákat említ, akkor egészen más magatartásformákról, indítékról, viszonyról, kapcsolatról beszél. A Biblia tanúsága szerint az úr azért van, hogy szolgájának életet adjon, életét gondozza, fenntartsa, kiteljesítse. A szolga pedig azért van, hogy uráért éljen, és élvezze ura közelségét. S ha feje tetejére állt értékrendről beszéltünk, akkor még azt is hozzá kell fűznünk, hogy Jézus a beszédeiben, s különösen is a példázataiban nem Istent hasonlítja ehhez vagy ahhoz, hanem a kép fordítva értendő: a földi úr olyan (lehet), mint az Úr, a földi édesapa olyan (lehet), mint a mennyei Atya - őrá kell hasonlítania. A kenyér hasonlít az élet kenyeréhez, a földi világosság a világ világosságához, a pásztorok a jó pásztorhoz stb. Lehet, hogy ezt a - miénktől, a világétól eltérő - nyelvet, kifejezésmódot, jelentéstartalmat tanulnunk kell. De érdemes, hiszen általa egy új, egy igazi, egy értékes világ tárul fel előttünk: Isten világa, az igazi valóság, az, ahonnan jövünk, s ahova készülünk - de már itt részünk lehet benne. így érkezünk vissza a mai vasárnap igéjéhez: Krisztus az Úr, mi vagyunk a szolgák. Ő tudja küldetését, tudja, miért küldte az Atya. Ő tudja, mit jelent úrnak lenni: hogyan vezethet minket, gondoskodhat rólunk, óvhat meg a bajtól, miként irányíthat, s mi módon juttathat bennünket célba. De vajon mi tudjuk-e, kihez tartozunk, mi a küldetésünk, mi is a feladatunk, hogyan viszonyuljunk, mitévők legyünk? Ezekre a kérdésekre a saját érdekünkben kell válaszolnunk - önmagunknak is, Urunknak is. Amit teszünk - a mindennapok feladatait, a jót, az emberit -, nem kényszerből tesszük, hanem azért, mert tudhatjuk, hogy feladatainknak van értelmük, van céljuk: gazdánkat, Urunkat szolgáljuk vele. Nem azért tesszük, mert korbáccsal hajtanak minket, hanem azért, mert jó neki dolgozni, jó neki örömet szerezni, jó belesimulni az értelmes rendbe. Az Úrhoz való viszonyunk átértelmezi, átértékeli minden tevékenységünket, munkánkat, cselekedetünket. A napi, kenyérkereső munkánk istentiszteletté válik, a másokért való tevékeny felelősségvállalás áldott szolgálattá lesz. A jó célért való munka fáradsága is más érzés! Urunk parancsait természetesnek érezzük, hiszen az igazi úr nem értelmetlenül parancsolgat, fölöslegesen ugráltat, lehetetlent kérve utasítgat. Ellenkezőleg, amit kér, előír, parancsol, a mi érdekünkben teszi, sőt még erőt - lelki és fizikai erőt - is ad hozzá, hogy végrehajtsuk, megtegyük. Az az alázat, amelyről igénk beszél, nem megalázkodás, nem valamiféle emberhez méltatlan hajlongás, hanem a tudatos elfogadásból adódó magatartásforma. Csak az identitászavaros ember nem tudja, hogy kihez, mihez tartozik, s mi a dolga. A jézusi tanítvány tisztában van azzal: Urához kötődik. Vele értelmes és teljes az élete. A keresztény ember az Úr szolgá-A VASÁRNAP IGÉJE ja. Nem megalázó helyzet ez! Éppen ellenkezőleg: kiváltság, biztonság, perspektíva. Kiváltság: hiszen nem akárkinek a szolgálatában állunk! A legmagasabb rang a világ urának szolgájaként élni, hiszen ez azt is jelenti, hogy az ő erőterében vagyunk, élvezhetjük közelségét, részünk lehet abban, ami az övé. Ugyanakkor biztonság is, mivel nem vagyunk kiszolgáltatva olyan hatalmaknak, amelyek kényük-kedvük szerint bánnak velünk: embereknek, despotáknak, megfoghatatlan és mégis romboló, gonosz erőknek. Mi - Urunk közelében - biztonságban vagyunk. S végül perspektívát is jelent. Úgy is, hogy az ő szolgálatában nem válunk munkanélkülivé. Mindig lesz dolgunk, feladatunk, küldetésünk. Soha nem leszünk fölöslegessé. És úgy is, hogy életünk - amely már itt az ő szolgálatában zajlik - kiteljesedhet odaát, ahol felszabadultan, boldogan végezhetjük egyetlen szolgálatunkat: az istendicséret szolgálatát. „Úrnak szolgái mindnyájan, / Áldjátok nevét nagy vígan!” ■ Dr. Hafenscher Károly (ifj.) Imádkozzunk! Urunk, te szolga lettél értünk, mindenki szolgája, hogy felemelj és megments minket. Köszönjük neked, hogy szereteted felemel, rangot, biztonságot, távlatokat ad. Kérünk, hogy megértsük a nagyszerű hírt: egész életünk a te erőteredbe kerülhet, és boldog szolgálattá válhat. Add, hogy Urunknak valljunk és tudjunk téged! Ámen. BŰNBÁNATI ZSOLTÁR CANTATE Hatalmas Isten, nagy haragodban, ne feddj meg engemet ► A Gyülekezeti liturgikus könyv (GyLK) liturgikus énekei között (672), a verses és prózai zsoltárok csoportjában foglal helyet Szegedi Gergely parafrázisa: 6. zsoltár - Tartsd meg irgalmasságodból az én életemet! Az Isten irgalmáért könyörgő, bűnvalló imát kiváltképpen böjti időben énekelhetjük. Az ének az imádkozó ember Istenhez forduló, egyes szám első személyű könyörgése. Mély kétségbeeséssel, testi és lelki betegségben - „nagy bűnös vagyok” „semmi jó nincs bennem” - ostromolja Istent. Az erős felindulást, esdeklést felszólító módú igék sora jelzi: ne feddj meg ne ostorozz engem, könyörülj rajtam, gyógyíts meg térj hozzám, szabadíts meg tartsd meg tekints énreám, adjad. A 2. versszakban mintha a betegségekkel küzdő Szegedi Gergely személyes sorsa is megszólalna a bűnéből gyógyulást váró ember könyörgésében: „De sőt, Úristen, könyörülj rajtam, mert csak alig vagyok, / Tudod, Úristen, mely beteg vagyok, mert nagy bűnös vagyok, / Gyógyíts meg engem e fájdalomból, mert gyógyulást várok.” Istentől nemcsak azt kéri az imádkozó, hogy ne ostorozza őt, hanem (sőt!) könyörületet, gyógyulást vár, hogy a mindenható Isten kijelentse magát - „Háborúsága az én lelkemnek oly igen nagy vagyon, / Minémű szélvész és nagy háború a tengeren vagyon, / De míg rám nézel, hatalmas Isten, az csak addig vagyon.” (4. versszak) -, és beteljesítse fogadását (6. vsz.). A könyörgés teológiai csúcspontja a 7. versszak, az ószövetségi zsoltár keresztény értelmezése: „Hatalmasságát te szent igédnek adjad, hogy hihessem, / Szabadulását az én lelkemnek adjad, hogy várhassam, / ígéretedet te szent Fiadban adjad, hogy vallhassam!” Az utolsó versszak szerint az imát meghallgatta Isten: „Örvendez lelkem...” Megváltozik a beszédhelyzet is. Maga Isten szólal meg, és ad reményt: „Bízzál, jó fiam, az én Lelkem- - ben, azt mondja az Isten.” A 6. zsoltár a hét úgynevezett bűnbánati zsoltár közé tartozik. Böjtben, a Szentháromság-nap utáni vasárnapokon és temetésen egyaránt énekelhető. A16. században az ördög és a bűn háborgatásának idejére is ajánlották. Az 1560 előtt keletkezett zsoltárparafrázis szerzője, Szegedi Gergely (1537- 1566) a Felföldön, a Tiszántúlon és a Tiszán innen volt református lelkész. Parafrázisai hatására indult el a zsoltárátköltések 16. századi virágzása. Szegedi Gergely tizennyolc versszakos parafrázisából a GyLK nyolc versszakot közöl. Jogosan maradt el a gyülekezeti énekként ma már szokatlan első versszak, amely a zsoltár üzenetét foglalja össze: „Szent Dávid király bűnei ellen így panaszolkodik, / De Istenének kegyességében nagy erősen bízik, / És teljes hitből könyörgésében ígyen imádkozik.” A 6. zsoltárt Balassi Bálint is lefordította (Ó, magas egeknek...). A bibliai zsoltár hetedik versét, amely a J-J J jJ Ha - tal-mas Is - ten, nagy ha - ra - god-ban, ne feddj meg p1 -J- n J J r en - ge - met, Te ha - ra - god-nak nagy-sá - ga m j J J-Tm mi-att ne os - to-rozz en - gém, Mert ha-ra-god-nak |b''J l l pJ J J Ji m nagy vol - ta mi - att el kel - le - ne vesz - nem. Iílen diczeriinc. GyLK változatában nem szerepel, érdemes elolvasnunk mindkét költő tolmácsolásában: „Régulta immár csak veszekedem fohászkodásomban, / Elnedvesítem az én ágyamat könyvhullatásimmal, / Nyoszolyám immár úgyan eláradt az én siralmimmal.” (Szegedi) - „ímé, megfáradtam, ugyan ellankadtam gyakor fohászkodásban, / Mind éjten-éjtszaka szemeim világa elfogy az nagy sírásban, / Könyveim, mint patak, széllyel úgyan folynak éjjeli nyoszolyámbán.” (Balassi). A bűnbánati zsoltárok egyik leghíresebb zenei feldolgozása Orlandus Lassus motettája (Psalmi Davidis poenitentiales). A 6. zsoltárnak több megzenésítése is van, így például Georg Philipp Telemann kantátája {Ach Herr, strafe mich nicht in deinem Zorn), Claudio Monteverdi (Domine ne in furore tuo arguas me) és Farkas Ferenc kórusműve. Szegedi zsoltára már az 1560-61- es Huszár Gál-féle énekeskönyvben kottával együtt jelent meg. Ez a dallamváltozat azonban vonalvezetésében eltér a GyLK dallamától, amely a Schulek-Sulyok-féle Régi magyar istenes énekek című gyűjtemény 101. számú énekére hivatkozik. A 16. században népszerű, oktáv terjedelmű dallamot - Ne hagyj elesnem, felséges Isten, keserűségemben! (EÉ 79) - az 1744-es kolozsvári énekeskönyvben jegyezték le először. A háromsoros dallam lényegében egy zenei gondolatot variál. ■ H. Hubert Gabriella
