Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-09 / 32. szám
6 <« 2009- augusztus 9. KULTÚRKÖRÖK Evangélikus Élet Operaházak az Újvilágban Krénusz József, Somogyország szülötte négy évtizedig volt a New York-i Metropolitan Opera nézőtéri felügyelője, s tizenötezer előadáson végezte felelősségteljes munkáját. A Met népszerű egyénisége volt, híres énekesek kérték ki tanácsát, nyugdíjba vonulásakor a város polgármestere méltatta munkáját. Krénusz élő lexikon. Ez alkalommal az amerikai kontinens operáiról ő osztja meg emlékeit olvasóinkkal. Amerika zenei élete igen figyelemreméltó, a reflektorfényben ugyan csupán néhány nagy zenekar áll, de minden valamirevaló városnak megvan a saját együttese. A hatvanas évek elején, amikor megjelent a dobozos Coca-Cola, a címkén mindig érdekes információkat helyeztek el „Tudode?” címke alatt. Egy ilyenből értesültem arról, hogy 1957-ben hatvanhét magyar karmester dolgozott az Egyesült Államokban. Nagyon nagy szám, s erre büszkék is lehetünk. Az operatársulatok is legtöbbször a helyi zenekarra építenek, idénytársulatok szerepelnek a színpadokon. A világ talán legismertebb operaháza a New York-i Metropolitan. Legendák lengik körül, s ezeknek a legendáknak meg is van az alapjuk. A régi Met ma már fogalom, de dolgozni igen nehéz volt benne. A belső csillogás mellett naponta szembesültünk azzal, hogy kicsi a színpad. Amikor például az Aidában a statisztéria kivonult az egyik oldalon, nem volt elég hely a színpad mögött visszamenni, ezt az egyiptomi csapat - a járókelők derültségére - az utcán oldotta meg. De sok esetben a díszletek is az utcán álltak, ami rontotta a városképet. Ráadásul a ház egy tó helyén épült, így a pince tele volt patkánnyal. Egyszer a moszkvai Bolsoj szerepelt New Yorkban, s a Hattyúk tava díszelőadásán - a táncosnők nagy riadalmára - a süllyesztőkből több száz rágcsáló vonult fel a színpadra. A régi nézőtéren négyezer ember foglalhatott helyet, de nyolc-kilencszáz olyan hely volt, ahonnan nefn vagy csak nagyon rosszul lehetett látni. 1967-ben nyitották meg a Metropolitannak is helyet adó Lincoln Centert. Az új Metben háromezernyolcszáz ülő- és kétszáz állóhely várja ideális körülmények között a vendégeket, akik kis képernyőn, négy nyelven követhetik az opera szövegét. Kiváló az intézmény promóciója is. A rádióközvetítések már régóta ismertek, újabban pedig a világ több városában filmszínházi körülmények között lehet követni az előadásokat. A Metben rang énekelni, s a vezetőség mindig a világ leghíresebb énekeseit szerződteti. Talán kevesen tudják, hogy a világváros másik fellegvárát, a New York City Operát Halász László, a nyolc éve elhunyt neves magyar karmester alapította 1939-ben. Az Európában már nevet szerzett művészt Toscanini hívta ki Amerikába. Halász egyszer tisztelgő látogatást tett Fiorello Henry La Guardiánál, a város polgármesterénél (nevét ma repülőtér őrzi). Nem lehettek nyelvi problémáik: La Guardia egyrészt magyar származása miatt, másrészt mert sokáig a budapesti amerikai nagykövetségen dolgozott, jól beszélt magyarul. Halász meggyőzte a politikust, hogy New York el tud tartani még egy operát. Megnyitásához meg is kapta a segítséget. Valóban, a metropolis új zenei centrummal gazdagodott, ahol a fiatal amerikai tehetségek is bemutatkozhatnak, és profiljánál fogva kísérleti előadásokra is nyitottabb. De számos európai mű amerikai ősbemutatója is a Cityhez fűződik, itt ismerhette meg a közönség Richard Strauss Ariadné Naxosz szigetén című művét. A két opera nagyon jól megfér egymással, s gyakran ki is segítik egymást. * * * S most menjünk „vidékre” A Saint Louis-i opera a háború után volt zenitjén, Zinka Milanov, Jussi Björling kedvenc fellépési helye volt, de Mario Del Monaco is gyakran kirándult a Mississippi és a Missouri partján épült városba. A művészek kicsit edzőpályának is használták: itt, mielőtt a Metben bemutatkoztak volna, kockázatmentesen kipróbálhatták új szerepeiket. Magyar vonatkozása is van a városnak, a már említett Halász László gyakran vezényelt Saint Louisban. A gazdasági nehézségek miatt az opera fénye egy kicsit megkopott, régi hírnevéből él. Seattle a szimfonikus zenekarára alapozta operakultúráját, korábban gyakran szerepelt a szép fekvésű városban a Metropolitan Opera is. Mikor anyagi források híján a turnék elmaradtak, Seattle a hetvenes évek elején saját társulatot verbuvált Glynn Ross vezetésével. A páratlan energiájú menedzser Wagner-rajongó volt, így nem véletlen, hogy minden évben Ring fesztivált rendeznek a városban. Az eseménysorozat fellendítette a kulturális turizmust is, a zenerajongók a világ minden részéről érkeznek, a messzi várost tehát felfedezték. A philadelphiai opera is népszerű volt az énekesek körében, Franco Corelli az ottani bemutató s partnere, Joan Sutherland kedvéért tanulta meg Faust szerepét. Több más nagy előadás is fűződik a nevéhez, a philadelphiai Romeo-, Werther-, Dick Johnson- (A Nyugat lánya) alakítása már zenetörténelem. Nicolai Gedda is letette névjegyét „Phillyben”: Bellim A puritánok című művének duettjében egy felső F-fel kápráztatta el a közönséget. Hasonló mutatványra itt nem tudunk más példát. A chicagói operaélet méltán híres volt, két operatársulat is működött a városban. Leghíresebb egyénisége az 1910-es évektől mintegy két évtizedig Mary Garden volt, akit a kritikusok „az opera Sarah Bernhardtja” megtisztelő titulussal illettek. A walesi énekes leghíresebb szerepe a Thais volt, amelyet a filmkockák is megörökítettek. Sajnos viszont egy 1957-es legendás Trubadúrról semmilyen fölvétel nem maradt fenn. Az évszázad Trubadúrjának kikiáltott előadáson Maria Callas, Jussi Björling és Giulietta Simionato léptek fel. De még folytathatnánk a sort, számos kis társulatról lehetne megemlékezni. Például a Santa Fé-i Operaháznak széles a repertoárja, s a tehetős nyugdíjasoknak köszönhetően anyagilag is független. Noha idősebb a közönség, az intézmény érdekes módon szívesen kísérletezik modern művek bemutatásával. Atlantában az elmúlt évben megnyitott kulturális központban kapott helyet az operatársulat. A Clevelandi Opera, hasonlóan az egykori Déryné Színházhoz, gyakran jár vidékre, repertoárjukon több amerikai mű is szerepel. A külhoni szerzők műveit gyakran alakítják a helyi ízlésvilághoz, így Kálmán Imre Csárdáskirálynője itt Princess from Chicago (Chicagói hercegnő) címmel aratott sikert. * * * Nézzünk körül kicsit délebbre. Aíexikóváros híres operája a Palacio de Bellas Artes. Az impozáns épület egy hatalmas tér közepén helyezkedik el. A legjelentősebb énekesek szerepeltek színpadán. Két korábbi előadás marad emlékezetes: a magyar Svéd Sándor 1947-ben a Toscában Scarpiaként aratott páratlan sikert, partnerei Stella Roman és Ferruccio Tagliavini voltak. Az opera az ötvenes években élte fénykorát, ebből az időből egy Aida-előadás vonult be az operatörténelembe. Mario Del Monaco pályája csúcsán Radamest énekelt, partnere Maria Callas volt. Monaco már az első percekben a Celeste Aida frenetikus előadásával megadta az est hangulatát, s végig csillogtatta páratlan hangját. Ezt Callas a második felvonás végéig bírta idegekkel, majd kezébe vette az irányítást, s a zárójelenetben egy magas F-fel tette fel a koronát saját fejére. A közönség csak nyert e presztízsharcon. A perui opera kiesik a látókörből, de minden bizonnyal nem lehet rossz, ha olyan hírességeket adott a világnak, mint Juan Diego Flores, aki az utóbbi időben sikert sikerre halmoz a Metben. Nemrégiben felejthetetlen volt Donizetti Az ezred lánya című operájában Tonio szerepében. A figurát egykor Pavarotti vitte világsikerre, főleg a nagyáriában lévő kilenc magas C-nek a páratlan kiéneklésével. Flores erre is ráígért, egyedülállóan az opera történetében megismételte az áriát. A közönség természetesen tombolt, s a dél-amerikai énekest a kritika is az egekbe emelte. Nem lehet teljes a lista Dél-Amerika leghíresebb operaháza, a Buenos Aires-i Teatro Colón nélkül. Nézőtere majdnem a Metével vetekszik, három és fél ezer ember látogathatja esténként. Vezető karmestereinek listája parádés: Toscanini, Busch, Kleiber, Karl Böhm, Tullio Serafin neve díszeleg a dicsőségtáblán, az énekesek névsora hasonlóan pazar. Több híres magyar énekes is sikerrel méretett meg Argentína fővárosában, közöttük Kónya Sándor és Pataky Kálmán is. Kónya fellépéséről egy félig legális, 1970-ben készült hangfelvétel is maradt az utókorra, Offenbach Hoffmann meséinek címszerepét énekli, partnerei a híres francia koloratúrszoprán, Mady Mesplé és az ugyancsak jó nevű bariton, Gábriel Bacquier. A helyenként igen zajos felvételből is kivehető az előadás jó hangulata. A kiváló lírai tenor, Pataky Kálmán élete is összeforrott e színházzal. A háború előtt öt évadot énekelt végig, a dél-amerikai magyar emigráció ünnepelte, s az argentin operabarátok is szívükbe zárták. A háború után a már beteg művész egykori sikereinek színterén, Argentínába álmodta meg karrierje folytatását, de a sors másként döntött. Pataky gyakran elmesélt egy vidám esetet, amely a Lammermoori Lucia előadása közben történt. Főhőse egy macska volt. A tragikus sírjelenetnél a pajkos ragadozó felmászott Edgar jelmezére, s Pataky hiába rázta le, a cica továbbra is nagyjelenetet rendezett a színpadon. A közönség persze gurult a nevetéstől. A függönyt sürgősen leengedték, s a közönség dübörgő tapssal követelte Patakyt a függöny elé. A művész nemes bosszút állt: a macskát dobta ki a rivaldafénybe. ■ Lejegyezte: Csermák Zoltán A Palacio de Bellas Artes Mexikóvárosban A régi Metropolitan nézőtere 1966-ban
