Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-20 / 51-52. szám
Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. december 20-27. »► 25 jy pásztor irikai szolgálati út során Az Amerikai Magyar Koalíció díszvacsoráján Washingtonban Bojtos László tiszteletbeli magyar főkonzul meghívására december 4- én, pénteken átrepülünk a fővárosba. Itt tartja ugyanis éves konferenciáját az Amerikai Magyar Koalíció. A rendszerváltás után létrejött szervezet azokat a prominens magyar, illetve magyar származású személyeket tömöríti, akik a maguk területén tenni akarnak az összmagyarság érdekében. A régóta tervezett alkalomra Martonyi János volt külügyminisztert hívták meg fő előadónak. Időközben azonban kiderült, hogy éppen ezekvul. Az iskolával egybeépített, a hajdani parókia mellett álló kis templom a Buckeye Roadon található, amely vidék az elmúlt évtizedekben sajnos igencsak lezüllött. Évtizedekkel ezelőtt virágzó magyar közösség élt itt egy tömbben. Magyar üzletek, éttermek, mozik és templomok sokasága működött itt hajdanában. Állítólag itt még a fekete buszsofőr is tudott magyarul. Jól jellemzi az akkori helyzetet, hogy az egyik bolt bejáratánál ez a felirat volt olvasható: „Itt angolul is beszélnek!” A környék arculatának radikális megváltozásával szinte minden magyar elköltözött innen, a templomba mellett az énekkart vezeti. Márton fiuk a gyülekezet egyik kántora, Viola, a kislányuk pedig a vasárnapi iskola élénk tagja. Napokon át élvezhetjük a lelkészcsalád vendégszeretetét, és örömmel készülünk együtt utunk utolsó jelentős alkalmára, az advent második vasárnapi istentiszteletre. Mk 1,1-5 alapján tartott igehirdetésemben hangsúlyoztam, hogy az útkészítés Keresztelő János-i feladatát kell nekünk is végeznünk. Egyrészt az érkező Jézus útját kell előkészítenünk, másrészt utakat kell találnunk egymáshoz is. Ebben az összefüggésben idéztem Farkas Árpád erdélyi költő versét: „Alagutakat a hóban! / Milljomnyi egymást kereső utat! / Itt a szívdobogás is havat olvaszt. / S álmok keringenek / az öröm és a kín / eltömíthetetlen járatain.” Szólok továbbá arról, hogy Keresztelő János olyan volt, mint a vasúti bakter, aki - hallva a közeledő vonat hajnali füttyét és a kerekek távoli dü-Toronto ben a napokban tesz hivatalos látogatást az Egyesült Államokban Bajnai Gordon miniszterelnök is. Mivel a díszvacsora - amelyre az amerikai közélet számos kiválósága és tucatnyi nagykövet is meghívást kapott - helyszíne a washingtoni magyar nagykövetség volt, a szervezők természetes módon meghívták a miniszterelnököt is. A sokak által pikánsnak gondolt helyzet egyáltalán nem okozott földcsuszamlást: az amerikai közélet képviselői kifejezetten örömmel nyugtázták, hogy a két politikus egy asztalnál ült, sőt beszédeik fő iránya is megegyezett abban a kettős üzenetben, hogy a belpolitikában kerülni kell a szélsőségeket, a külpolitikában pedig a pártok egységes fellépésére van szükség. pedig kevesen járnak vissza. Tamásy Zoltán helyettes lelkész és Mihály Ernő gondnok vezetésével bejárjuk az épületet, hosszasan olvasgatjuk az egykori iroda és könyvtárszoba dokumentumait. Megbecsülve azok szolgálatát, akik amolyan utolsó mohikánként kitartanak ebben a környezetben, sürgető szükségét érezzük annak, hogy - összefogással - gondoskodni kell a felbecsülhetetlen értéket képviselő dokumentumok szakszerű rendszerezéséről és megmentéséről és általában a gyülekezet és a templom történetének megírásáról. A város másik oldalán - a West Side-on - található magyar evangélikus közösség viszont örvendetes életjelenségeket mutat. Lényegesen jobb fekvése miatt itt gyűlnek össze havon-A clevelandi istentiszteleten Itt jegyzem meg, hogy Bojtos Lászlónak, a vadosfai papiakból indult kiváló építésznek, clevelandi presbiternek egyházunk nevében Prónay Sándor-emlékérmet nyújtottunk át. A clevelandi gyülekezetekben Többes számban kell írnom, hiszen a papírforma szerint még mindig két magyar gyülekezet működik a tengerentúli magyarság egykori fellegvárában. A keleti parton - az East Side-on - fekvő gyönyörű kis templom azonban egyre inkább elárta a városban és környékén szolgáló magyar lelkészek is. Ottlétünk során is vagy tízen vagyunk együtt ökumenikus lelkészi munkaközösségben. Mt 18,19-20 alapján az összefogás fontosságáról prédikálok, Prőhle Gergely pedig hazai egyházunk stratégiai munkájáról szól. Tamásy Éva lelkésznő szívósan látogatja híveit, akik között még akadnak a 20. század elején kitántorgott nemzedék tagjai, továbbá világháborús és 1956-os menekültek, valamint délvidéki, erdélyi és felvidéki magyarok. Férje, Zoltán egyebek börgését - felébresztette az állomás várakozástól fáradt, szunyókáló utasait. Állandó átutazásaink során azt éljük át, amit egykor Dsida Jenő írt versében: „Nem volt csatlakozás. Hat óra késést / jeleztek és a fullatag sötétben / hat órát üldögéltem a kocsárdi / váróteremben, nagycsütörtökön. / Testem törött volt és nehéz a lelkem.” Az Újszövetség adventi üzenete így is lefordítható: Van csatlakozás! Nem hiába várakozunk a világnyi pályaudvaron. Sokak rémhírterjesztésével és lemondásával szemben igenis jön a Názáreti. Az istentiszteleten a gyülekezet gyermekei, valamint énekkara szolgál műsorral, majd köszöntőjében Prőhle Gergely hangsúlyozza az egyház és a diaszpóra egyéb közösségeinek összefogását. A záró oltári szolgálat keretében megáldom azt a három felnőttet, akik a közelmúltban konfirmáltak. „Testvéreid és a nyáj” Körutazásunk véget ért. Összeszámolom: a tíz nap alatt nyolc különböző ágyban aludtam. Repülőgéppel tízszer szálltunk fel, és - Istennek hála - tízszer le... Autóval is megtettünk jó pár száz mérföldet. Szétosztottunk tucatnyi névjegyet, és alighanem ugyanennyit be is gyűjtöttünk. Sokakkal találkozhattunk annak érdekében, hogy helyzetüket jobban értsük. Hogy még jobban szeressük őket. Egy ponton fényképezőgépem ezt jelezte: „megtelt a memória” De hiszem, hogy közös Urunk emlékezetében mindannyian megmaradunk... Ez az ige indított minket útnak: „Menj, és nézd meg hogy jól vannake testvéreid és a nyáj’.’ (íMóz 37,14) Elmentünk, és megnéztük. Most már jobban tudjuk, mit tehetünk egymásért, és főleg egyértelműbbé vált, hogy miért kell imádkoznunk. Reménységként pedig megmarad és kísér minket Jézus vigasztaló szava: „...lesz egy nyáj, egy pásztor!’ (Jn 10,16) Písz, dzso láv ■ Prőhle Gergely Advent első vasárnapjától a tengerentúli üzletekben, köztereken is karácsony van már. Az unalomig ismert amerikai slágerek szólnak: peace, joy, love, azaz béke, öröm, szeretet - hallatszik mindenhol és mindenkor. A hangulat összemossa a kulturális különbségeket, az utcán egy arab kislány énekli a Jingle Bellst. Az Újvilágba érkezve rögtön feltűnik a sokféleség a rengeteg különböző arcszínű, más-más antropológiai jellegzetességgel bíró ember. Hamar meg lehet szokni a látványt, s a sokaság méretéhez is alkalmazkodik a kisebb mennyiségekhez, létszámokhoz szokott európai. Hányán hányféleképpen keresték már itt a boldogulásukat az elmúlt évszázadokban? Az első angol és francia telepesektől a századelő magyar és német emigránsain át a manapság Ázsiából érkező kereskedőkön keresztül a menekültstátusért folyamodó magyar cigányokig mind igyekeznek békésen meglenni ebben a barátságosnak tűnő nagyvárosban, Torontóban. A magyar nyelvű istentisztelet a német gyülekezet templomában van, a mi szolgálatunkat követő német alkalomra jönnek is az idős német nénik-bácsik. Egyikük harsány „Jó napot!”-tal köszön ránk; mint kiderül, azért, mert bánáti sváb - keletporosz férjével viszont már Kanadában ismerkedett meg. A bácsi viszont oroszul beszél egy kicsit, lám, a sokféleségnek már korábban is voltak hasznos oldalai. A meghatóan kedves és agilis Mekis Éva felügyelő asszony a mi békéscsabai szlovák eredetű sokféleségünket hozza be a nagy közösbe erdélyi származású férjével. Gyerekei magyar nyelvtudása miatt kevésbé kell aggódnunk, mint a szintén Torontóba szakadt egykori gimnáziumi osztálytársam gyerekeinek igazi kanadaivá válása miatt. Toronto is egy tengerszerű nagy tó, az Ontario mellett fekszik, csakúgy, mint következő úti célunk, Chicago. A víz közelsége sajátos hangulatot kölcsönöz a városoknak, valahogy európaibbá teszi őket. Chicago is legendás hely, de a híres belvárost az építészetileg egyedülálló felhőkarcolóival csak a távolból látjuk. A teológiai fakultáson Echols elnök fogad minket. Barátságos, fekete bőrű lelkész. Az amerikai egyetemeken az elnököt nem feltétlenül tudományos érdemei, hanem társadalmi elfogadottsága alapján választják meg az intézmény élére. Az elnök úr a beszélgetés során nem mulasztja el megmutatni az Obama elnökkel közös fényképét. Más irodákban is azt tapasztaljuk, hogy az afroamerikai munkatársak valamilyen apró utalással, plakáttal, fényképpel, jelvénnyel igyekeznek emlékeztetni arra, hogy lám, hasonlóság van köztük és az ország első embere között. Hiába, nagy dolog az, hogy egy évvel ezelőtt nem fehér bőrű elnököt választottak. Az intézményekben, templomokban mindenütt jelen van a csillagossávos zászló, egyáltalán minden vallási vagy más közösség, réteg igyekszik láthatóvá tenni identitását. Ez a faji, nemzeti, vallási, közösségi büszkeség meghatározza az emberek viselkedését. Fontosnak tartják, amit tesznek, és hogy ők teszik mindezt, mintha nem is történhetne másként. Az amerikai lutheránusok központjában látjuk, hogy milyen profizmus kell egy ilyen nagy lélekszámú egyház szervezetének működtetéséhez. Olyan szakmai kiválóság, ami ugyanakkor nem nélkülözheti a külső segítők lelkesedését. A kampányok, adománygyűjtések során meg kell szólítani mindenkit, ebben a sokféle emberből álló közegben nap mint nap el kell magyarázni, hogy miért büszkék arra, amit csinálnak, és miért lehet ez fontos mindenkinek. S bármily professzionális a szervezet, a működés kulcsa mégiscsak az önkéntesség. Columbus - főleg Chicagóhoz képest - kisváros, mégis lejárjuk a lábunkat a repülőtéren. Én nem ismertem a minket váró professzort, de az este folyamán hamar kiderül, hogy tudományos hírneve, elismertsége ellenére milyen bensőséges kapcsolatot tart fenn diákjaival. A könyvtárban aztán látjuk azt a kis kiállítást, melyen elmúlt évi utazásainak emlékeit mutatja be, fényképekkel, emléktárgyakkal. Hallgatók és tanárok jelen vannak egymás életében, tudnak egymásról, érdeklődnek egymás iránt. Másnap kora reggel a püspökből lett elnök lát minket vendégül. Kedvesen kínál az általa útközben vásárolt reggelivel. Zacskóból esszük a jellegzetes amerikai szendvicseket, papírpohárból isszuk a jellegzetesen híg amerikai kávét, és közben úgy beszélgetünk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Ez az a lefegyverző közvetlenség amely Európából nézve olykor valami furcsa naivitásnak, rossz manírnak vagy legalábbis indokolatlan kedvességnek látszik. Úgy tűnik azonban, hogy működik, nem csökkenti a tudományos igényességet, fegyelmet, ugyanakkor az emberi érintkezést gördülékenyebbé teszi. A közvetlenség a magyar közösségbe is „begyűrűzött” Tamásyéknál és a clevelandi magyaroknál ezt érezzük. Éva és Zoltán beavat minket a magyar közösség gondjaiba, már első este meglátogatjuk azt a magyar katolikus plébániát, amelyet a püspök éppen „racionalizálni” akar, vagyis el akar adni a hívek feje fölül. Szomorú látni a hatalmas közösségi tereket, a régi fényképeken az egykor többezres közösség alkalmait, a magyar iskola kis székeit, ódon palatábláit. A vásárcsarnok magyar hentesénél azért még hamisítatlan magyar kolbászt lehet kapni, igaz, az amerikai trendnek megfelelően az is ki van írva: „low fát” vagyis csökkentett zsírtartalommal. Az egykori magyar utca és az idillien szép „Nemzetek parkjának” - amely egy kis magyar szigetet is magában foglal - környéke, ahogy itt mondják, elszlamosodott, vagyis az egykor polgári környékre beköltözött a szociálisan elesett színes bőrű lakosság. Az egyik utcában még elegáns villák, a másikban már lerobbant kunyhók. Autóval egy percen belül megyünk el a világ egyik leghíresebb koncertterme, leggazdagabb képzőművészeti gyűjteménye és az egykor virágzó amerikai nehézipar romhalmazai mellett. Ez is Amerika, a szélsőségek országa. Washingtonban Tamás püspökkel betérünk a repüléstörténeti múzeumba. Az első repülőgépet ácsoló Wright testvéreknek külön termet szántak. A püspök némi megelégedéssel állapítja meg, hogy lám, a repülés úttörői is papgyerekek voltak. Viccelődünk, hogy tán azért törekedtek ennyire az ég felé. Hazaérve advent harmadik vasárnapján a pesthidegkúti gyülekezetben a Körmendy Petra egyetemi lelkész vezette Égígérő gospelkórus vendégeskedett. Megénekeltették a közönséget is, s ahogy a gyerekeimnek próbálom magyarázni az éneklendő szöveget, eszembe jut a torontói utcán éneklő arab kislány. Písz, dzsoj, láv. Ugyanarról énekelünk. Ez is a globalizáció.
