Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-20 / 51-52. szám
i6 2009. december 20-27. FORRÁS Evangélikus Élet SZENTESTE - JEL 22,16-17.20. Krisztus velünk van és lesz! Szenteste az Újszövetség elejére, az evangéliumok első fejezeteihez, vagy az ótestamentumi próféciákhoz szoktunk lapozni. Az idén Bibliánk utolsó könyvének záró mondatait olvassuk és hallgatjuk gyülekezeteink közösségében. Karácsonykor ritkán kerül elénk innen prédikációs textus. Ritkasága javunkra válhat: megóvhat bennünket attól, hogy az ünnep üzenete helyett saját magunk elgondolásai, vagy valami általánossá vált, karácsonyira színezett hangulat körül forogjunk. Ha valaki arra vállalkoznék, hogy dallamot írjon ehhez a pár mondathoz, inkább az ősi keresztény himnuszkincs, mint a sokszor már az áruházi forgatag háttérmuzsikájává züllesztett melódiák között kellene ihletet keresnie. A szokatlan alapige mélységes összefüggést tár föl Jézus Krisztus emberré létele és mindent újjáteremtő hatalma között. Sem az egyiket, sem a másikat nem ember találta ki, hogy andalító mese, vagy teljesületlen vágyaink ellenszere legyen. Az angyal - Isten szolgálattevője - hirdeti meg Máriának, hogy a születendő Gyermek Isten Fia. A pásztorok nemcsak úgy álmodják az örömhírt, hanem angyal szájából hallják, és maguk is Isten küldötteivé válnak, amikor továbbadják a karácsonyi evangéliumot. Az apostolok nem magukat propagálják, hanem a Megfeszítettet és Feltámadottat hirdetik, miután erre maga Jézus Krisztus rendelte őket. Odasorakoznak melléjük a szenteste igehirdetői is, hogy tanúskodjanak Isten testté lett szeretetéről. A gyülekezet pedig attól gyülekezet, hogy nem egy kitalált mesének ül fel, és nem a maga vágyait vetíti ki a jövőbe, hanem a befogadás készségével és alázatával fogadja az emberré szegényedett, értünk áldozattá lett és mindent újjáteremtő hatalmával eljövő Krisztus üzenetét. Sem a befogadás készsége és alázata, sem a visszaváró könyörgés nem bizonyos beállítottság vagy típus sajátossága, hanem a Krisztust dicsőítő Szentlélek munkája köztünk és bennünk. Sem emberré születésének örömét, sem a „Jöjj, Urunk!” sürgető könyörgését nem termelhetjük ki magunkból. Nincsen olyan emberfajta, akinek a természetéhez tartoznék mindez, de olyan sincsen, akiben ez az öröm és ez a könyörgés meg nem születhetnék. Az emberré lett, minden nyomorúságunkat megízlelt, és minden bűnünkért áldozattá lett, halálunkat halálával és feltámadásával megtipró Krisztusban való reménységgel nézünk jászolára, keresztjére, és várunk visszajöttére. De nem puszta nézőseregként! A Jelenések könyve annak az egyháznak a könyörgését kiáltja Jézus felé, amely maga is részesült Krisztus szenvedésében, megaláztatásában, halálra szánt állapotában. Az emberré lett Krisztus küzdő egyháza él itt a földön. A küzdő egyház nem egyszerűen a saját nyomorúságát kínlódja meg, hanem hitéért és hűségéért tusakodva részesül Krisztus szenvedésében. Ahogyan az Atya ajándékozó kezéből érkező Krisztus a kereszten az Atya kezébe ajánlja magát, Isten földön küzdő népe a minden hatalommal bíró Feltámadott felé nyújtja a kezét: „Jöjj!” Igénk a menyasszony képében mutatja a rá váró gyülekezetét. Mi sokszor inkább a gyámoltalan özvegy képében látjuk egyházát, fáradtan, elcsigázottan, pártfogásra szorulóan, akinek nem részvétre, „csalfa, vak reményre”, hanem az „Életerőre” van szüksége. Jézus nem üt rá a feléje nyúló kézre, és nem dugja be fülét a sürgető könyörgésre. Hiszen a sürgetés az ő ígéretébe kapaszkodik. Idejében jön el, ahogy idejében öltött testet. Ahogy Mária remegő alázattal hajolt meg istenanyaságának híre alatt, és a „legyen velem beszéded szerint” ámenjével mondott igent az üzenetre, a gyülekezet úgy hajlik meg könyörgésével az Eljött és az Eljövendő előtt. A várakozásra kap erőt, hiszen nincsen saját tartaléka. A hite „olyan, mint a változó hold” Az emberré lett és a minden hatalommal bíró Úr mégis gondoskodik rólunk. A „Jöjj, Urunk Jézus!” mögött olyan arameus kifejezés áll, amely bontása szerint egyszerre jelenthet jeAZ ÜNNEP IGÉJE lenlétet és eljövetelt. Az úrvacsora liturgiájának talán legrégibb imádsága: „Az Úr itt van!” és „Jöjj, Urunk!” Itt van kenyér és bor színébe rejtezve, és eljön majd a színről-színre látás dicsőségében. Az Élő élteti népét az élet kenyerével és az örök élet italával, addig is, amíg eljön. A „hamar” ígérete pedig akkor is megbízható, ha bennünket előbb szólítana el, mint eljövetelének ígérete teljesül. Szenteste, karácsonykor, ennek a felhangzó igeszakasznak a hallatán sem kell dallamot változtatnunk. A „Jöjj, Urunk!” prózája jól kihallható az „ím, jászlad mellett térdelek” és a „Szent asztalod ma készen áll” dallamából is. Az anyaszentegyház oszthatadan közösségében valljuk: „Krisztus közöttünk van és lesz!” Ámen. ■ Fehér Károly Imádkozzunk!„Ó,fényes Nap, ó, szép Csillag Téged vágyunk mi látni csak. Kelj fel, Napunk, fényességed űzze el a sötétséget!” (EÉ 149,4) Oratio oecumenica [Lelkész:] Mennyei Atyánk! Nagy szeretetedben és üdvözítő kegyelmedben bízva hozzuk most eléd kéréseinket. [Lektor:] Könyörgünk a teremtett világért és az emberiségért. Add, hogy karácsony ünnepén a te világért érzett szereteted áttörje a közöny gátjait, a gyűlölet és a bosszú falait, az önteltség akadályait, a csillogás és a babona vakablakait. Add, hogy téged keressenek az emberek, és a szegénységbe született Krisztusban megtaláljanak. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád a kereszténységért. Add, hogy Jézus Krisztus születésének ünnepén felfedezzük: nincsenek közöttünk különbségek, mert mind a te megváltottaid vagyunk, kegyelmed koldusai. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád magyar nemzetünkért. Kérünk, add Szentlelkedet vezetőinknek, hogy a te akaratod szerint töltsék be hivatásukat: vezetőkként, elsőkként a rájuk bízottak szolgáivá tudjanak válni - javunkra, gyarapodásunkra. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk Magyarországi Evangélikus Egyházadért. Az egyház és benne a gyülekezetek nem a mieink, hanem mind a tiéd, Urunk. Add, hogy a te kezedben átérezzük egységünket és egymás iránti felelősségünket. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk hozzád gyülekezetedért itt, közöttünk. Könyörgünk közösségünk minden tagjáért: a neked örülőkért és a téged keresőkért, az együtt ünneplőkért és a magányosokért, a boldogokért, a sírókért és a hívők közösségén kívül rekedtekért. Közülünk adj segítőket a segítségre szorulóknak. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lektor:] Könyörgünk szeretteinkért a közelben és a távolban, és könyörgünk azokért is, akiket nehéz szeretnünk. Viselj gondot róluk, éltesd őket kegyelmesen. Jézus Krisztusért kérünk... [Gyülekezet]: Urunk, hallgass meg minket! [Lelkész:] Szerető mennyei Atyánk, légy irgalmas nekünk, bűnösöknek. Teremts békét közöttünk és bennünk. Szent Fiad által vezess minket az üdvösségbe. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. [Gyülekezet]: Ámen. ■ Háló Gyula Csak állnak a pásztoremberek, szokott, durva szavaik kitörlődtek, másokon köszörült és rágódó nyelvük mozdulatlan lapul száradó ínyükhöz, léha, nők után vágyódó szájuk meg-megrándul hangtalan, saját lelkűk lihegése dermeszti tudatukat amint csupaszon, menekülhetetlenül, a tegnapok temethetetlen emlékeitől bekerítve megadják magukat. Az Isten is azt kérdezi: Az ember ilyenkor mit tehet? Csak állnak a pásztoremberek, míg varázsütésre zúdul lábuk elé az ellopott ruhák, a kizsarolt pénzek, a letagadott juhok garmadája, fülükben bezárhatatlanul süvít a cserbenhagyott barátok, a kiutált pásztortársak, a szóra sem méltatott senkik panasza, könyörgése és kiáltása, szemük előtt egymást ölelve ring, hullámzik a hiúságból megcsalt feleségek hada, és szomorú dalukkal körbejárják őket a gyáván visszaküldött abortusz-gyerekek, kik elől sosem lesz menekvés. S az Isten nézi a fájdalmas tömeget: fgy nem szabad, de miért lehet? Csak állnak a pásztoremberek, míg keserűséggel kipárnázott múltjuk egyre kényelmetlenebbül szúr és nyom, és gondosan egymásra épített magyarázataik inognak és recsegnek minden eresztékükben, az eddig jóleső hazugságok harmóniái elviselhetetlenül zűrzavarosodnak, az önsajnálat puhán forró karjai Betlehemi most polipként fojtogatják őket, hogy levegőtlenül fuldokolnak csaló életük összepiszkított szövetében. S az Isten érthetetlenül vallja: Nekem még így is kellenek! Csak állnak a pásztoremberek, ahogy sosem imádkozó kezeik birkózzák egymást jajgatásra az alázat légszomja közben, ujjaik kapaszkodnak a fellegeken túl, hogy megérinthessék a csillagokat, s túl a csillagok örökkévaló urát, hogy két lábbal poklukban állva ne égjenek elevenen szénné. Isten már sírva mondja: Az angyal még nem mehet! Csak állnak a pásztoremberek, már tudják, hogy nincs tovább, nincs folytatás, nincs holnap, megérdemelt a szünet nélküli kín, az élet tűnt el, már rég elveszett, mert eljátszották kockán vagy szóval, eljátszották gyáván pillanatfillérekért, a folyton felelőtlen örömök élvezetéért a furulyák táncát, a juhok bő tejét, a faragott botokat, a család kacaját, az igaz imákat, a becsület foszlányait. S az Isten végre remél, mert látja: döbbenten mindegyik megremeg. Csak állnak a pásztoremberek. S az Isten szólítja angyalát: Le tudod-e győzni a halált és az emberben búvó vadat, föláldozod helyettük magad, vállalsz értük kínt, ezernyi bajt, ereikbe belebújsz-e majd, vigyázol-e örökre rájuk, leszel-e ünnepi ruhájuk? S az angyal elfordul és hallgat, zokog és nekidől a falnak. És kérdi az Úr: Akkor ki megy? Kinek van bátorsága, kinek? És Jézus előlép: Én megyek. Csak állnak a pásztoremberek, sorsukra várva tehetetlenül, várva éjjeli titkos útjaikon, várva törött családban, várva nemzeti gyászban, rezignált apró csalásokban, a vígság pótszereinek delíriumában, a függőségek bogos szövevényében, az elgyávult létezés labirintusában, a megtagadott tisztaságtól elhagyatva váratlan és hirtelen értik és tudják, hogy aki elindult a mennyből, most végre megérkezett és Betlehemben várja, várva várja őket, mint gyerek. És mennek a pásztoremberek, érzik, ahogy a múlt lepereg, a rossz többé nem ver gyökeret. Csoda történt: mind remél, szeret. És mennek a pásztoremberek, bolond múltján egy se kesereg, már nem félnek, többé nem lehet. Ne gondold, hogy te ezt nem mered! Most mennek a pásztoremberek, most mennek, most...
