Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-13 / 50. szám
Evangélikus Élet KULTÚRKÖRÖK 2009. december 13. «► 5 Latinovits emlékezete Pálfy Margit színművésznő estje a Litea könyvesbolt és teázóban A Luther Kiadó is színes választékkal és nagy kedvezményekkel várta az érdeklődőket a decemberién és s-én megrendezett keresztyén karácsonyi könyvvásáron. A Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány szervezésében idén immár tizenötödik alkalommal megvalósuló vásárnak a hagyományokhoz híven ezúttal is a Lónyay Utcai Református Gimnázium adott otthont. Négyszázhatvan karakter „Értekezés” a Szent Koronáról Törékeny, szelíd alkat, csodálkozom is, hogyan bírja a tonnás szöveget. A fájó-szép gondolatokat. Versek, prózai írások, levelek, népdalok zengnek és suttognak vibráló hangján. S nemcsak a vádoló szavak szólnak, de égő szeme, fáradt arca rezdülései is üzennek. Az apró csöndek, ahogy fölragyogtatják a visszapergetett időt. Pálfy Margit az önpusztításba menekülő, a nehéz jelent sebzett ideggel élő, a múltat magukba asszimiláló, ostorozó és önmagukkal is kegyetlen zsenik sorsát mutatja fel. Szenvedélyesen lobogva. A végén sokáig némaság zuhant a teremre, majd hosszú taps következett. Jó, hogy a művésznőt előtte kérdeztem életéről, őszinte érdeklődést kiváltó estjéről.- Harminc éve vagyok a pályán - mondja kedves büszkeséggel. - Új műsorral ünnepeltem május 6-án a Fészek Művészklubban. Kilenc önálló estem van; sorrendben a nyolcadikként született meg a Kussoltat a sors - Latinovits Zoltán emlékezete című irodalmi összeállításom. Ezt 1976-ban - a halálhírre - Szokoly Tamás, a veszprémi költő és esztéta szerkesztette. Megrendezte nekünk: az Aréna Színjátszó Csoportnak. Akkor Elbocsátott légió néven ment, de mivel áthallás volt a Moldovakönywel, Ady Endre Dalok a labdatérről című verséből kerestem új címet. 2006-ban lett volna Latinovits hetvenöt éves, akkor mutattam be először. A mostani az ötvenkettedik a sorban, ami önmagáért beszél.- Nem zavarja, hogy sokan előadóművészként tartják számon?- Én ragaszkodom hozzá, hogy azt írják: színész. Plakátokra, meghívókra ez kerül. Mivelhogy amit csinálok, abban benne van a színművészet. Igyekszem így teljesíteni, a műsort összeállítani, és természetesen átélem a költő mondanivalóját - élem, és a végén belehalok.- Hogyan szerette meg Latinovits Zoltánt?- Megadatott az a kegyelem, hogy Veszprémben a Petőfi Színházban még láthattam. Az ügynök halála főszerepében, ami maga a csoda volt! Onnantól datálódik az én szerelmem. Latinovits a mindenem, örök példaképem az előadó-művészetben. Minden évben elzarándokolok a sírjához, egy szál rózsát leteszek, fölolvasom hangosan Nagy Gáspár szívszorító versét. És beszélgetünk kicsit, megvitatjuk ezt a helyzetet, ami most van Magyarországon.- A régen szerkesztett műsor nem vesztett aktualitásából?- Latinovitstól ma is félnek. Hiszen minden maradt a régiben. 76- ban szerkesztődött az anyag, de ha valaki meghallja, kihallja a sorok mögül a lényeget. És nagyon jól fogadják szavaimat. Titkon mindig azt reméltem, hogy kis forradalom lesz ebből, a versek fölgyújtják a várost. De sajnos ma nem hatnak futótűzként a versek.- Hogyan épül fel a műsor?- Szokoly Tamásé az érdem, ő válogatta. Az egész est mintha egy nagy drámai monológ lenne. Monodráma. Nem mondom be a verscímeket, ahogy befejeződik az egyik, a másik már válaszol rá. A végén elhangzik Ady verse: Sírni, sírni, sírni magnetofonról, ahogyan Latinovits mondja, meggyújtok egy gyertyát az emlékére... Csoóri Sándor szerepel benne, Csurka István, Déry Tibor, Illyés Gyula, József Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, Simonyi Imre, Utassy József, Veress Miklós, Zelk Zoltán. Tulajdonképpen 20. századi művészek sorsáról van szó, akik égtek, lobogtak, és fiatalon ellobbantak. Érzékeny kritika jelent meg a szegedi előadás után, értő megfogalmazás: „P. M. bejátszotta az egész előadótermet. Játszott a hangjával, a karjával, köpenyével, egész testi valójával. Egymaga volt Latinovits, Huszárik és mind a harminchat művész és tudós, akiket egy listáról felolvasott, akiket egy rendszer elnyomott, őrületbe vagy halálba kergetett.”- A Latinovits-emlékházban talált-e valami üzenetet?- A végén felolvasom nagy színészünk Szemesen 1975. június 25-én írt naplórészletét: „Lassan minden elkorhad, vagy inkább rothad, elmászik. Szétviszik a férgek az egészet. Nem marad alattunk föld, tízfelé húzzák, rágcsálják a gyökereinket. Nem látok előre semmit, valami nagy pusztulás előtt állunk. Mi állítólag kimaradunk belőle." Ehhez még hozzátehetem: a színházművészetnek szüksége lenne rá. Féltek tőle, és félnek ma is. Mert a zseni ellensége minden békének, megalkuvásnak, hazugságnak, tehetségtelenségnek, lustaságnak, becstelenségnek, igazságtalanságnak. És ez ma mind eleven valóság, ezért is hiányzik annyira lobogó szava.- Ebben a kegyetlen világban hogyan boldogul törékeny művészetével?- Eddig se volt könnyű, de most elmondhatom, szinte újra kell kezdeni mindent. Művelődési házaknak, könyvtáraknak nincs pénzük, megszüntetik őket... Van úgy, hogy ötezer forintos könyvutalvánnyal fizetnek. Nekem meg ez a kenyerem, ez az életem. Azt veszem észre, hogy a jómódú emberek érzéketlenek, szívük helyén is pénz van. Kapzsi és gyűlölködő világban élünk. Fejünk felett itt a végítélet. Az emberek féltik azt a kicsit, ami az övék. A hatalom azt tesz velünk - birka néppel -, amit akar.- Estjeivel a reményt hozza közénk.- Nem adom fel! Egzisztenciálisan borzalmas, épp hogy kifizetem a számláimat. Van egy drága házaspár, Rozondai Marianne és Béla, akik nem gazdagok, de végtelenül egyenes tartású és tiszta emberek. Az Akadémián dolgoznak, és már négy alkalommal támogattak kis pénzükből. Az ilyen elmondhatatlan hitet és erőt ad a holnaphoz, ezért is teszem a dolgomat: nekem ez a feladatom itt a földön. ■ Fenyvesi Félix Lajos Ifjúkorom egyik legmeghatározóbb könyvélménye a Móra Kiadó Képes történelem sorozata volt. Diákként, majd kezdő tanárként másfél évtizedig gyűjtögettem köteteit. Később aztán néhány „feledékeny” tanítványom miatt közel felére csappant számuk, de a maradékot ma is kedvvel forgatom. A régen érzett ifjonti izgalommal és lelkesedéssel vártam hát a Kossuth Kiadó 23 + 1 kötetes új vállalkozását, a Magyarország történetét. „Ilyen jellegű munka ekkora terjedelemben és magyar nyelven most jelenik meg először” - írja a sorozat előszavában Romsics Ignác főszerkesztő, „szakszerű összefoglalást” ígérve. A szakmai igényességre és a történészek szakszerűségére tett ígérete - na végre! - csak tovább fokozta várakozásomat. A sorozat darabjai gyorsan és pontosan érkeznek, a befogadói igyekezet szinte követni sem tudja e sebességet (áprilistól áprilisig huszonnégy kötet nem kis teljesítmény!). Már a kétharmadát kézbesítették, pedig még csak az elejét próbálom megemészteni. Az elsők elolvasása után azonban igen nagy lélegzetet kell majd vennem, hogy a kezdeti izgalommal és kíváncsisággal forgassam a későbbieket. A miértre adandó válasz hosszabb tanulmányt érdemelne, remélem, tanult kollégáim ezt rövidesen megteszik, kifogásaim (szolidabban: értetlenkedéseim) közül most csak egy tárgykörre szeretnék fókuszálni. A kéttucatnyira tervezett sorozat második kötete (Font Márta: Államalapítás 970-1038) mindössze néhány sorban, egészen pontosan 460 karakternyi szövegterjedelemben intézi el a Szent Koronát: „ A magyar koronáról régóta tudjuk, hogy két részből áll. Az alsó, görög feliratos rész (corona graeca) 11. századi bizánci munka, a lemezek Krisztust, hat szentet, a világi személyek közül VII. (Dukasz) Mihály bizánci császárt, fiát, Konstantint és I. Géza magyar királyt ábrázolják. A corona latina, azaz a felső rész lemezei ismeretlen rendeltetésű tárgyról származnak. A két rész összeillesztésére legvalószínűbben III. Béla idejében (1172-1196) került sor.” (35-36. oldal) Ha van valami, ami múltunkból ma foglalkoztatja a közvéleményt, az a Szent Korona! Hetente, olykor naponta hallhatunk, olvashatunk róla, könyvek tucatjai, értekezések és hírlapi cikkek százai foglalkoznak vele. De úgy tűnik, a magyar történetkutatást évtizedek óta uraló szemlélet mai utóvédharcosai mindebből semmit sem érzékelnek! Tudományuk elefántcsonttornyában figyelembe sem veszik a honi és külföldi művészettörténészek, magyarságkutatók, művelődéstörténészek, arany- és zománcművesek, ötvösművészek, természettudósok (fizikusok, matematikusok, anyagszerkezettel foglalkozó kutatók) e tárgyban publikált könyvtárnyi anyagát - rosszabb esetben nem is tudnak róla! Legalább megemlítenék, a tudósi tisztesség okán, hogy vannak más nézetek, tudományos álláspontok is! Sőt változatlanul elvárják, hogy ma is készpénznek vegyük az évtizedek óta kényelmesen pufogtatott „régóta tudjuk”-tól „legvalószínűbben”-ig terjedő szaktudományos okfejtéseiket. Nekik a Szent Korona - a Magyarország története kötetfolyamában - csak egy porszemet, mindössze 460 karaktert ér! Ennyit. Ennyit? ■ OZSVÁTH SÁNDOR Hepp Ferenc - a magyar kosárlabdázás atyja ► Éppen száz éve született az a testnevelő és sportdiplomata, akinek a magyar kosárlabdasport elindítását köszönhetjük. Hepp Ferenc 1909. november 3-án látta meg a napvilágot Békésen, kispolgári családban. Az alföldi kisváros legendás hírű gimnáziumában azonnal kitűnt nyelvérzékével, szorgalmával, értelmével és mindenekelőtt a legkülönfélébb sportágakban mutatott tehetségével. Tizennyolc éves korára elárvult, ezért olyan iskolát kellett választania a továbbtanuláshoz, amely teljes tandíjmentességet adott. Ilyen volt a fővárosi Testnevelési Főiskola. Rendkívül ambiciózus személyiség volt, ennek köszöhetően pár év múlva már Géniben tanult, és ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokba is. Éppen abba a városba került - Springfieldbe -, ahol pár évtizeddel korábban egy kanadai testnevelő (James W. Naismith) kitalálta a kosárlabda sportágat. Más amerikai városokban is szerzett diplomákkal és több tudományos fokozattal tért haza. Pszichológiából már itthon doktorált. Rövidesen tanára, majd - még negyvenéves kora előtt - rektora lett a Testnevelési Főiskolának. Szívügye a kosárlabda volt. 1942- ben ott volt a szövetség alapítói között; előbb alelnökként, majd 55-től huszonöt éven át (haláláig) elnökként szolgálta a sportágat. Az amerikai szakirodalmat először ültette át hitelesen magyarra, átvette az edzésmódszereket, és mindezzel bekapcsolta a magyar kosárlabdát a nemzetközi vérkeringésbe. Nagyszerű sportdiplomata volt, ehhez hozzájárult az is, hogy kiválóan beszélt öt világnyelven, és továbbiakat is ismert. Mindenki szerette és becsülte. Nemzetünkből egyedüliként választották az 1959-ben alapított springfieldi „Basketball Hall of Fame” (a kosárlabda hírességeinek csarnoka) tagjává, de helyet kapott a Nemzetközi Kosárlabda-szövetség (FIBA) - melynek európai alelnöke volt - hírességeinek csarnokában is. Amellett, hogy a sporttudományokban és a sportpszichológiában fennmaradt a neve, dr. Hepp Ferenc magával ragadó, jó humorú, varázslatos egyéniség is volt. Erről számos legenda szól, és mindig újabbakat árul el fia, dr. Hepp Ferenc sportsebész, a magyar női kosárlabda-válogatott orvosa. Az idősebb Hepp Ferenc, akit mindenki csak „Franci bácsinak” nevezett, imádott fogadni, versenyezni és győzni. Hatvanöt évesen még beállt kosarazni, és a fiatalok megemelték kalapjukat játékintelligenciája, ruganyossága láttán. Összesen kilenc olimpián volt jelen, az egyiken ő döntötte el az aranyérem sorsát. 1972-ben a müncheni olimpián FIBA-ellenőri minőségben vett részt. A Szovjetunió- USA férfi kosárlabdadöntőt egypontos amerikai előnynél három másodperccel korábban lefújták. Hepp elnökletével döntöttek a játék folytatásáról, úgy, hogy az óra a szovjet bedobást követő első labdaérintéstől induljon. A bedobásból kosár lett, így egy ponttal nyert a Szovjetunió. Az amerikaiak sosem haragudtak rá, sőt elismerték döntésének bátorságát. Az 1980-as moszkvai olimpián még jelen volt, de nem sokkal később (november 27-én) szívrohamban meghalt. Születésének századik évfordulóját Békésen (ahol díszpolgárrá választották, és a város testnevelés tagozatos iskolája az ő nevét viseli), valamint Budapesten is megünnepelték. A jubileum alkalmából a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karának díszterme is az ő nevét vette fel. ■ Szegfű Katalin
