Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-13 / 50. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. december 13. » 3 Karácsonyi oltóanyag Megújult Tessedik temploma Folytatás az 1. oldalról Örvendetes egység alakult ki az érdekvédelem területén. Ennek talaján újjáépíthető - legalább a regeneráció bizonyos szintjéig - az elmúlt évtizedben olykor rommá lőtt egészségügy. Hogy az elit minden kormányzattal együtt és szemben vállalja felelősségét, hogy ragaszkodjunk a minőség igényéhez, hogy ne vándoroljanak el a fiatalok... Nem várható el az egészségügytől minden társadalmi gond orvoslása, de elvárható az állásfoglalás - együtt és egyenként - a gyűlölet, a testi egészséget is károsító ordas eszmék újjáéledése ellen. Tübingenben doktorált Magna cum laude minősítéssel tett sikeres doktori vizsgát december elsején a németországi Tübingenben, az Eberhard Karls Egyetemen Wagner Szilárd egyházzenész, harkai evangélikus lelkész, a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola iskolalelkésze. Doktori disszertációjában a lelkészi hivatal római katolikus és evangélikus összefüggéseit vizsgálta a kinyilatkoztatás tükrében. A H1N1 elleni vakcina talán mégiscsak eljut a többséghez, de igencsak illuzórikusnak tűnik a szeretetszérum iránti igény 2009 magyar karácsonyán. Nem hittük volna, de ezzel kell szembesülnünk. Valójában ez az egyetlen igazi mai társadalmi kérdés. A szeretet vagy a gyűlölet kerekedik-e felül. Mindkettőnek megvan a kontinuitása. Hosszú távon - ez is történelmi tapasztalat - garantált a szeretet diadala. A gyűlölet, a kirekesztés, a kisebbségek eltiprása önemésztő is, mindig csődöt eredményez. De minél erőtlenebb a szeretet, a jog„Beoltattad magad?” - kérdezik tőlem szinte mindennap ismerőseim. Mára már mindenki megtanulta a veszélyes kórt jelentő betű-szám kombinációt: H1N1. Mindenki fél. És ezért a nagy dilemma. Félünk a vírus okozta járványtól, a betegségtől és szövődményeitől. Viszontfélünk a frissiben piacra dobott oltástól is, annak lehetséges mellékhatásaitól. Hallgatjuk a statisztikát: százezer betegből mennyien haltak meg valamint hogy hány ember szervezete reagált rosszul a beinjekciózott hatóanyagra. Végső soron mindannyian az éltünket féltjük: ez a kis kórokozó se „természetes úton” megkapva, se vakcina formájában nehogy megrövidítse - a történelem évszázadaihoz viszonyítva - amúgy is szűkre szabott életünket. Vajon hányán féltik az influenzajárványon kívül más miatt is életüket? Nemcsak földi éveiket, hanem öröklétüket? Mert mintha ez a sokegyenlőség, a befogadás oldala, annál hosszabb idő, több áldozat, nyomorúság válik jellemzővé. A magyar egészségügy képes bravúrokra. Ilyen volt a nyolcvanas években az AIDS jelentkezésekor meghozott intézkedéssorozat. A vérkészítmények vizsgálata, a rizikócsoportok szűrése, a hatékony egészségnevelés... Ezeknek is köszönhető, hogy mindmáig az alacsonyan fertőzött országok közé tartozunk. Vakcinációs tapasztalataink a harmincas évekig nyúlnak vissza. Már csak az a kérdés, tudunk-e elegendő gyűlöletellenes vakcinát és szeretetszérumot előállítani. kai fontosabb, távoli élet nem foglalkoztatná annyira a mai kor emberét... Pedig a kór egyre gyorsabban terjed. És nem csak mikroszkópokkal kimutatható formában, hanem a mindennapok emberi kapcsolataiban is. Keressük-e elég kitartóan lelkünk immunrendszerének erősítőjét? Alkalmazzuk-e az imádkozás, igeolvasás, szentségekkel élés cselekedeteiből álló gyógymódot? Figyelünk-e kellőképpen a Krisztustól tanult imádság szavaira, amelyben egyszerre fohászkodunk lelki immunrendszerünk erősítéséért, a kísértés elkerüléséért és már kialakult betegségünk gyógyszeréért, bűneink bocsánatáért? Mert ez a kór valóban halálos lehet: idősek és fiatalok, szülők és gyermekek, városiak és falusiak számára egyaránt. A gyógymód azonban nem jár kockázatokkal és mellékhatásokkal. Csak az örök élet reménységével. ■ Jenő Folytatás az 1. oldalról Az esperes kiemelte azt is, hogy imádkozni mindenhol lehet, többek között otthon vagy autóban ülve is. „Isten házának azonban utánozhatatlan atmoszférája van.” Lázár Zsolt helyi lelkipásztor az istentisztelet úrvacsorái része előtt elmondta, hogy Isten ereje megújító csodákra képes, akár az emberi életet is újjá tudja tenni. „Nem sokkal azután, hogy a bádogosok befejezték a munkát, az egyik nap az volt az érzésem, mintha két oldalról sütne a nap. A felújított torony ugyanis visszaverte a fényt az alacsonyan szálló felhőkre. Nekünk is így kell továbbörökítenünk az Istentől kapott reménységet” - szólította fel az ünneplő gyülekezetét. Az istentisztelet végén - amelynek liturgiájában részt vettek a gyülekezet korábbi lelkészei is - Kákay István országos irodaigazgató tolmácsolta a Magyarországi Evangélikus Egyház köszöntését. Rámutatott, hogy Szarvas egyházunk sarokköve, nemcsak méretét, hanem a fenntartott intézményeket tekintve is. Az egyházkerület nevében Radosné Lengyel Anna felügyelő, a helyi önkormányzat nevében pedig Babák Mihály polgármester mondott köszöntőt, és kérte Isten áldását az ótemplomi gyülekezetre. ■ László Jenő Csaba Az egyházak szerepe a romák integrációjában címmel rendeztek európai parlamenti konferenciát december 2-án Brüsszelben. Képünkön a magyarországi egyházi delegáció két tagja: Gáncs Péter evangélikus püspök és dr. Székely János római katolikus teológus, esztergom-budapesti segédpüspök. Brüsszeli adventi remények Lapunk előző számában olvashattak arról, hogy a december elsején életbe lépett lisszaboni szerződés 17. §-a szorgalmazza az Európai Unió és az egyházak közötti dialógust és együttműködést. Járóka Lívia EU-s képviselőnk azonnal élettel töltötte meg a paragrafus szövegét, amikor már december másodikára, mintegy ötven magyar meghívottal, konferenciát szervezett az Európai Parlament épületébe az egyházak szerepéről a romák társadalmi befogadásában. A hazai ökumenikus delegáció tagjaként magam is felszólalhattam az Antall Józsefről elnevezett brüsszeli épületszárny tanácskozótermében. Ebből szeretnék néhány gondolatot megosztani olvasóinkkal, hiszen a romakérdésben is igen nagy szükségünk van a közös tájolódásra, útkeresésre. Kérdés, hogy a cigány kisebbség feszültségterhes, áldatlan magyarországi állapotát megmásíthatatlan történelmi tényként fogadjuk-e el. Vajon a magyarok cigányellenessége, illetve a cigányok magyarellenessége olyan tradíció, amely nemzedékről nemzedékre, szinte törvényszerűen öröklődik, és amelyet időről időre gátlástalanul és felelőtlenül kihasználhatnak a legkülönbözőbb politikai erők? Vagy pedig, mindezzel szemben, hisszük és reméljük, hogy a többségi és a kisebbségi társadalom összefogással, kölcsönös erőfeszítésekkel megtörheti ezt az átkos örökséget? Amikor áldatlan állapotról, átkos tradícióról beszélek, kitűnik, hogy nem romológusként, szociológusként vagy politikusként kívánok hozzászólni társadalmunk egyik legsúlyosabb problémájához, hiszen nem vagyok a terület szakértője. Evangélikus lelkészként, teológusként keresem a választ a sokunkat egyre közelebbről érintő és kínzó kérdésekre. Jézus zseniális terapikus módszerével közelítek a problémához, aki elsőként az alapkérdéssel szembesít: „Akarsz-e meggyógyulni?”János evangéliumában (5,6) a Mester ezt a kérdést szegezi a harmincnyolc éve beteg, béna embernek, aki hiába várja a gyógyulást a Betesda tavánál. A névtelen beteg őszinte válasza is szinte szállóigévé vált: „Uram, nincs emberem..!’ Különösebb erőltetés nélkül áthangzik ez a dialógus mai, sok tekintetben ugyancsak bénult helyzetünkbe. Mi is évtizedek óta várjuk a csodát, a gyógyulást, többek között a romaügyben is. De vajon tényleg akarunk-e gyógyulni? Nemcsak ők, mi is? Nemcsak mi, ők is? Vajon manapság, szemben az úgynevezett „megélhetési romaügyesek” népes csoportjával, nem éppen azok az elkötelezett emberek hiányoznak-e a leginkább, akik mindkét oldalon készek végre moz-ÉGTÁJOLÓ dúlni és mozdítani, konkrétan, önzetlenül, áldozatkészen tenni valamit az igazi gyógyulásért?! A brüsszeli találkozón számos ilyen elkötelezett hazai szakemberrel találkozhattam, akik a gyógyítva gyógyulás áldott küzdelmére odaszánják az életüket. Hála Istennek, egyházunkban is akadnak ilyenek. Közülük hadd emeljem ki Bakay Pétert, egyházunk romaügyi referensét, aki a közelmúltban egy konferencián provokatív élességgel tette fel a tisztázandó alapkérdést: „Vajon a cigányság számunkra áldás vagy átok?! Miért ez a végletes, sarkított megfogalmazás? Talán mert ők maguk, a cigányok is végletesek, szélsőségesek? Egyik pillanatban mindenüket odaadnák, másik pillanatban mindenünket elvennék... Egyik pillanatban önfeledten ünnepelnek, másikban összeomlanak...” Köztudott, hogy a cigányok himnuszukban szinte vádolóan perelnek Istennel: „Megátkoztál, meg is vertél, örök csavargóvá tettél.” Hány évszázad, hány nemzedék keserű tapasztalása csapódik le ezekben a drámai sorokban?! S milyen döbbenetes, hogy a magyar nemzeti himnusz is, végső soron, áldásért könyörgő imádság: „Isten, áldd meg a magyart...” Kölcsey Ferenc költői vallomásában ugyan nem esik szó arról, hogy a magyar nép átok alatt lenne, de balsorsról, bűnhődésről annál inkább... Vajon - többek között - nem köthetne-e össze minket az átokból való szabadulás közös vágya és az áldás utáni őszinte szomjúság?! Lehet, hogy túl radikálisnak tűnik a sarkos felvetés: átok vagy áldás?! Szimpatikusabb, főleg pedig kényelmesebb lenne egy diplomatikus, langyos megoldás: hagyjuk egymást békén... Jól ismert, divatos közhelyek: élni és élni hagyni, békés egymás mellett, egymás nélkül élés... De úgy vélem, a mai kiélezett helyzetben már kevés a koegzisztencia, több kell: proegzisztencia, egymásért élés. Egymás elfogadása, befogadása, nem bagatellizálva, nem elhallgatva a feszültségeket is generáló, valós különbségeket mentalitásban, kultúrában, tradícióban, értékrendben. Meggyőződésem szerint a romák ügye nem csupán társadalmi, politikai, gazdasági, etnikai, oktatási és egyéb szakkérdés. A megoldás felé vezető úton nyilvánvalóan szükség van a komplex, széles körű együttműködésre. Nélkülözhetetlen az olyan tekintélyes politikai erők támogatása is, mint az Európai Parlament. De lelkészként, teológusként úgy látom: az igazi fordulatnak mindenekelőtt a fejekben és szívekben kell megtörténnie, hogy átok helyett áldássá lehessünk egymás számára: romák és magyarok. Hiszem és remélem, hogy ebben a gyógyító folyamatban az egyházak is fontos segítő szolgálatot tölthetnek be, különösen is a tudatformáló oktatás, nevelés és a személyes pásztorolás, lelkigondozás területén így válhatunk az áldás közvetítőivé. Ez írhatja csak felül számos kallódó embertársunk keserű tapasztalatát hazánkban, amely a roma himnusz már idézett, keserű soraiban is megszólal: „...örök csavargóvá tettél.” Nem! Mi ezzel szemben kérjük: „Isten, áldd meg a magyart...” és a romát - rajtunk keresztül is! Ez a mi adventi reménységünk, Brüsszelben és Budapesten. Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület
