Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-12-06 / 49. szám
Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. december 6. !► 3 Penúél Budapesten Evangélikus gyülekezet lelkészének iktatása katolikus templomban Lelkésziktatás Béren ► Ha valaki vasárnap délelőtt tizenegy órakor ellátogat a főváros IX. kerületébe, és felkeresi a Gát utcai - egyébként éppen József Attila szülőházával szemben található - római katolikus templomot, izgalmas felfedezést tehet: az említett helyen és időben évek óta a ferencvárosi evangélikus gyülekezet tartja istentiszteletét. Ez év adventiének első vasárnapján a szokottnál is különlegesebb alkalomra kerülhetett sor a közösség életében. Győri Gábor, a Pesti Egyházmegye esperese ugyanis ekkor iktatta be hivatalába az egyházközség három éve itt szolgáló, majd a közelmúltban megválasztott lelkészét, Koczor Tamást. Igehirdetésében az esperes rávilágított arra, hogy advent első vasárnapja különösen is a szerény kezdetekről szól. Ahogy annak idején kölcsönkapott szamár hátán vonult be Jeruzsálembe, úgy ma Ferencvárosban is szerény keretek között, kölcsönkapott templomba érkezik meg az alázatos király: Jézus. „Vajon lehet-e erre a szerény kezdetre jövőt építeni?” - tette fel a kérdést az igehirdető. Majd Ézs 40,6-8 alapján szólt Isten ígéretének garanciájáról is: „...de Istenünk igéje örökre megmarad” „Ez a de olyan fordulópont, amely Ferencvárosban is elég ahhoz, hogy igazi adventünk legyen, és a reménység ne szégyenüljön meg” - zárta bizonyságtételét Győri Gábor. Koczor Tamás íMóz 32,30-32 alapján hirdette Isten igéjét. A beiktatott lelkész a Jabbók-gázlónál Istennel tusakodó Jákob győzelméről és szégyenéről vallott. Elmondta: Az emberrel szemtől szemben álló Isten egyszer csak úgy jelenik meg, mint aki hagyja magát legyőzni, és ennek során valódi veszteséget és szenvedést él át. Ugyanakkor Istennel szemben aratott győzelmét az ember mélységes szégyenként tapasztalja meg, amely számára azonban életújító erő. így nevezi el Jákob Penúélnak - Isten arcának - küzdelmük színhelyét. „Ez a hely mi magunk vagyunk - fogalmazott a lelkész -, mert mi éljük át, hogy szemtől szemben álltunk Istennel, győztünk, és ebben a szégyenletes győzelemben üdvösségre, boldogságra, tisztaságra szabadult fel az életünk.” A templomépítés lehetőségéért évek óta küzdő gyülekezet új pásztorát elsőként elnöktársa, Kerekes Árpádné felügyelő köszöntötte. Elmondta többek között, hogy milyen felbecsülhetetlen az a segítség, amellyel a helyi katolikus gyülekezet támogatja a ferencvárosi evangélikusokat. Köszöntőt mondott továbbá Gáncs Péter, a Déli Egyházkerület püspöke, Müller György középső-ferencvárosi plébános, Cseüj lovszky Ferenc, a Pesti Egy- i házmegye espereshelyettese, o Deák téri lelkész és Krámer £ György, az Északi Egyházkerület püspökhelyettese, Dél- Pest megyei esperes. Az ünnepi alkalmon részt vett Radosné Lengyel Anna, a Déli Egyházkerület felügyelője is. A liturgiái szolgálatot az iktató esperes mellett Cselovszky Ferenc és Marossy Attila lelkészek végezték, az istentiszteletet a gyülekezet énekegyüttesének zeneszáma színesítette. ■ S. A. ► Advent első vasárnapjának délutánján azért gyűlt össze a béri egyházközség és a környező gyülekezetek evangélikus népe, hogy ünnepi keretek között végre megtörténjék Thuránszky István lelkész beiktatása. Nem volt ugyanis szokványos az iktatásig vezető út, hiszen Thuránszky Istvánt eredetileg helyettesítő lelkésznek helyezte ki D. Szebik Imre püspök a nógrádi településre még 2004 nyarán. Nem egy gyors bemutatkozó szolgálat, hanem többéves együttélés és tapasztalat után döntött tehát - egy emberként - a gyülekezet. Mindez kétségkívül növeli a megválasztás értékét, és jó reménységet ad a jövőre nézve. Thuránszky István a Gödöllői Agrártudományi Egyetemet végezte, amikor elhívást kapott a lelkészi szolgálatra. 1993-ban fejezte be tanulmányait az Evangélikus Teológiai Akadémián. Nyolc évig a nagybörzsönyi gyülekezetét gondozta, majd két éven át az oroszországi Kalinyingrádban végzett missziói szolgálatot. Ezután rövid ideig püspöki titkár volt az Északi Egyházkerületben. A béri gyülekezeti szolgálat mellett két évig mint országos cigánymissziós referens is működött. Közben kárpótlási összegből megépült az impozáns gyülekezeti ház, amely neki is sok feladatot adott. Két éve a bokor-kutasói gyülekezetben helyettesítő szolgálatot is ellát. E sorok írója igehirdetésében advent első vasárnapjának ősi óegyházi evangéliuma (Mt 21,1-9) alapján szólt a lelkészi szolgálat pilléreiről: a tanítványoktól megtanulhatjuk az engedelmességet, Jézustól az alázatot, a sokaságtól pedig azt, hogy merjünk örülni az érkező Jézusnak. E három pillér stabil alapot ad a szolgálatnak: engedelmesség, alázat és öröm. A beiktatott lelkész íPt 1,22-25 alapján vallott Isten igéjének bűnt megítélő hatalmáról, amely minden megtisztulás alapja. ■ Szabó András Hogyan lettem szatmári? Nem is tudtam eddig, hogy szatmári vagyok - a napokban hozta tudomásomra Kolozsvár legújabb polgármestere. Őszintén szólva meg is lepett ez az újszerű hír, mert tudomásom szerint a Partium eme szép kisvárosához egy-két baráti szálon kívül nemigen köt semmi. Rokonaim nincsenek a városban, ismerőseim is kevesen, magam sem sokszor fordultam meg ott. Politikailag passzív olvasóimnak most az orruk alá tudom dörgölni, hogy miért is jó politikusaink nagyszerű nyilatkozataira, odamondogatásaira, netán világmegváltó „böszmeségeire” odafigyelni: na nem azért, hogy jópofa adoma- és viccgyűjteményt állítsunk össze, hanem mert így és csakis így tud meg az ember magáról, a világról meg egyebekről olyan váratlan és furcsa „igazságokat” amelyekre azelőtt gondolni sem mert, amelyek egy ilyen magamfajta köznapi embernek eszébe sem jutottak volna. így tudható meg például, hogy miként lesz a fekete szürke, jobb esetben fehér, hogy a rossz tulajdonképpen más perspektívából nézve jó, a hazugság az igazság egy formája, az ostobaság pedig a legszebb bölcsesség. Amit régebben - elmaradottabb társadalom- és jogszemlélettel - lopásnak neveztek, az ma törvényes végkielégítéssé, sikerdíjjá, illetménnyé vagy privatizációvá eufemizálódott. Ezekhez hasonló, lényeglátó politikai nyilatkozatból kellett megtudnom a minap Apostu nevű „tősgyökeres” kolozsvári polgármesterünktől, hogy mi, a Kolozsvár főterén békésen tiltakozó néhány százan ostoba, szatmári huligánok vagyunk, engem is beleértve. Szatmáriságom ellen nem is lenne semmi kifogásom, csupán az a baj, hogy erről eddig én mint érintett semmit sem tudtam. Mind ez ideig - édesanyám állítását elfogadva - úgy tudtam, hogy 1964 áprilisában Civitas Coronensisben, azaz Brassó városában láttam meg a napvilágot, 2004 októberétől pedig - személyemet igazoló mindenféle papírral bizonyíthatóan - kolozsvári illetőségű lettem. Határozott ismeretről tanúskodó kinyilatkoztatásával sikerült Apostu polgármesternek engem és másokat is teljesen elbizonytalanítani, mert magam sem tudom, hogy időközben nem lettem-e valóban szatmári huligán, tekintettel arra, hogy a nyelv történetében bizonyos szavak, kifejezések jelentésváltozáson esnek át. Egyébként új keletű szatmáriságomnak is megvan a maga furcsa kis története. Történt pedig, hogy Kolozsvár magyar-román politikai, nemzeti viszonyának igazi szakítópróbájává lett a valamikori Vásártér, a későbbi Főtér, újabb kori nevén a Piata Unirii, amely magyarul „az egyesülés terét” jelenti. Mondanom sem kell, hogy ez a tér, a város szíve kincses városunk jelképévé vált. Ez adja meg karakterét, jellegét, hangulatát a köréje nőtt és egyre növekvő, közel félmilliós nagyvárosnak. Ha valami igazán Kolozsvár, akkor ez a tér mindenképpen az. Itt található a híres Mátyás-szoborcsoport, a monumentális méretű Szent Mihály-plébániatemplom, a barokk építészet egyik erdélyi remeke: a Bánffypalota, a főtér keleti sarkán pedig a város egyik legszebb épülete, az evangélikus templom és természete-ÉGTÁJOLÓ sen a mindent egybekapcsoló virágos, fás, pázsitos dísztér. Itt, ezen a téren minden egyes négyzetméter megkerülhetetlenül a városépítő, szervező és fejlesztő magyar évszázadokra utal, a mi kultúránkra, épített örökségünkre, szellemi hagyatékunkra. Ennek a térnek minden szépsége mellett lelke volt, együtt élt, dobbant, lüktetett, eszmélt a várossal. Ez a dísztér dacolva idővel, változó konjunktúrával valami olyasmire utalt, valami olyasminek vált állandó mementójává, amit az innen-onnan ideszármazott „percpolitikusok” nemzetféltő új városatyák - akik sohasem lettek vagy lehettek volna kolozsvárivá - sehogyan sem tudtak megemészteni, feldolgozni, sajátjuknak érezni. Ezért lett később ez a zavarba ejtően szép főtér mások szemében szálka, persze nem külleme, inkább jelentéssel teli puszta léte zavarja őket. Lett is aztán elég hajcihő a főtér körül; Funar, a hírhedt kolozsvári bírónk hazafias találékonysággal fogott neki a tér „rehabilitálásának”. Irdatlan, trikolóros zászlórudakkal, trikolóros padokkal, ilyen-olyan dákoromán múltat feltáró gödrökkel meg bőséges kosszal ékesítette a teret, és örvendeztette évekig - elsősorban a város magyarjait. Az újabb, progresszívebben hazafias városvezetés Apostu polgármesterrel az élen más módon, de hasonló szándékkal igyekezett befejezni Funar korszakos művét. Egy-két divatos klisével összefoglalták a „teendőket”: korszerűsíteni kell a főteret, vissza kell adni a lakosságnak. Sohasem látott hangyaszorgalommal neki is fogtak atyáink afféle „city square”-t gyártani, úgy európaiasan, megglobalizálva az egészet, mert ez ma már így trendi. Lett is a valamikor csodálatosan zöld és tiszta dísztér helyett lapos, sivár kőmező, amolyan globalizált ízléstelenség. Nos, mint aki jól végezte dolgát, apostoli polgármesterünk november 4-én a félig kész teret az évek óta körülkerített, beállványozott szoborcsoporttal együtt át is adta - ünnepélyes keretek között, nagy csinnadrattával, ortodox papi áldással, államelnöki biztatással és egyebekkel - az istenadta népnek. Egy icipici szépséghibája mégis lett a dolognak, nevezetesen, hogy az ominózus ünnepségre a magyar egyházakat, politikai és civil szervezeteket elfelejtették meghívni. S ha ők nem hívtak, kivonultunk mi, önként, saját terünkre egy villámtüntetés erejéig - szaknyelven flash mohra -, felhívni a „feledékenyek” figyelmét arra, hogy él itt körülbelül nyolcvanezer magyar, akinek van némi köze a térhez, a város jellegéhez és múltjához. Apostu úr szemrebbenés nélkül fújta ünnepi mondókáját, mint a rádió, míg mi - néhány százan - hátunk közepét mutattuk neki, s néhány emlékeztető feliratot. Ezt a váratlan hátulnézetet reagálta le kissé indulatosan az egyébként moldvai származású városvezetőnk, aki megállapította, hogy ő nemigen tud magyarokról Kolozsváron, és ezek a hátmutatók ott értesülései szerint Szatmárnémetiből idecsődült, ostoba huligánok. Mert aki nem értékeli e nemes térmodernizációt, az nacionalista, irredenta, sovén, trappista, szatmári. így tudtam meg két fontos dolgot: az egyik, hogy szatmári lettem, a másik, hogy ékes magyar nyelvünk új szóval, pontosabban - Apostunak hála - egy régi tulajdonnév új jelentésével gyarapodott. Szatmári, azt jelenti: huligán, garázda, rendbontó - netán civil kurázsi...?! Gergely Balázs történész írja a Főtér és felelősség című cikkében: „A Főtér most még befejezetlen. Ebben az átmeneti időszakban is biztosítani kell, hogy a Kolozsvárra kerülő magyar fiatalok is magukénak érezzék a teret... Mert megnyitva s lecsupaszítva itt van előttünk, de továbbra is a mienk lehet. Tűzzük ki célul - a fiatalok kezdeményezésével összhangban -, hogy időről időre, hónapról hónapra oda szervezünk bizonyos eseményeket, hogy újra belakjuk, és otthonossá tegyük a teret a kolozsvári magyar közösség számára. Ez még rajtunk múlik!” Rajtunk is, szatmáriakon! Adorjáni Dezső Zoltán püspök Erdélyi Egyházkerület
