Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-11-22 / 47. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. november 22. »- 11 „Örökkévaló mennyei házunk v ■ Gáncs Aladár „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk” (2l<or 5,1) Aki megtalálta Jézust, vagyis hazatért az elhagyott atyai házba, arról elmondhatjuk, hogy rálépett arra a hazafelé vezető útra, amely hazavisz örökkévaló mennyei házunkba. Sajnos kevés szó esik erről a készülődésről. Sőt kereszténységünk éppen azzal vesztette el vonzerejét, hogy nem beszélünk a legnagyobb többletünkről: hogy Jézus ígérete szerint helyet készített számunkra a mennyben, és hazavár. Ezzel kapcsolatban alá kell húznunk, hogy a Bibliát sokan félreértik: mintha a múlandóságot hirdetné. Holott a Szentírás fő üzenete nem az, amit a Prédikátor könyvében olvasunk, hogy minden hiábavalóság, és nem is az, hogy minden test fű, megszárad és elhervad - hanem hogy Urunk feltámadt, és minket is feltámaszt. János evangéliuma 8,51-ben Jézus azt mondja: „Bizony, bizony mondom néktek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha’.’Luther erről azt mondja: „Most látjuk csak, milyen nagy dolog keresztyénnek lenni... Bár meghalása külsőleg ugyanolyan, mint az istenteleneké, de belsőleg ég és föld a különbség. Mert a keresztyén ember elalszik a halálban, és általa bemegy az örök életbe.” A keresztény embernek igazi kincse és hitének legjellemzőbb vonása, hogy itt a múlandó életben tudatosan készül haza. Hazafelé tartó ember. Zsid 11,13-ban azt olvassuk: „...vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön’.’ Hadd idézzük itt megint Luthert: „Úgy nézzünk hát jelenvaló életünkre, ahogy az idegen vándor tekint arra a földre, amelyen ő külföldi és vendég csupán. A vándor nem mondhatja: ez az én hazám. Hiszen nem odavaló. A vándor nem telepszik meg azon a földön, melyen zarándokol, sem szállásán, ahol éjszakára lepihen. Szíve és gondolata másutt jár. A vendégfogadóban csupán étkezik és megszáll, aztán tovább vándorol - hazafelé... biztonságra, békességre, örökkévaló örömre." Isten igéje szüntelen emlékeztet bennünket az örök életre. Ha az egyház történetét figyeljük, az első keresztényeknél, sőt később évszázadokon át a középkor végéig középpontban állt az örök élet várása. Ezt tükrözték az egyházművészet alkotása is. A legtöbb keresztény ábrázolásnak így vagy úgy szinte állandó témája volt az örök élet reménysége. A katakombaművészetben feltűnik a bibliai témák sokasága, amelyek itt a halál közelében a halál legyőzésének üzenetét tartalmazzák. Sokszor szimbólumszerűen emlékeztetnek arra, hogy Isten minden nyomorúságból és pontosan a halálból is ki tudja menteni az övéit. Ahogy Noét kimentette az özönvízből, ahogy Izsákot apjának késétől szabadította meg, Izrael népét a pusztában mentette meg Mózes vízfakasztása által; vagy Jónást a dühöngő tengerből és a cet gyomrából; vagy a három férfit a tüzes kemencéből; vagy Lázárt a sírból - úgy fog titeket is az Úr kimenteni a halálból, most és az utolsó napon. Az említett történeteket a katakombák falain vagy a szarkofágok oldalán jelzésszerűen ábrázolják, de aztán évszázadokon át a templomi oltárképek vagy a falfreskók visszatérő üzenete is az örök élet vigasztaló reménysége. Később ez a téma fokozatosan eltűnik az egyházművészetből, jelezve a gyülekezetek hitének sorvadását. Ma is feltehetjük a kérdést: hol vannak a feltámadás szimbólumai például sírjainkról? Nem a hitetlenséget jelzi-e egy keresztény ember sírján a szomorúfűz vagy a kettétört korsó képe, amelyek a pogány reménytelenség sivár jelképei? De menjünk tovább. Mit írunk gyászjelentéseinkre, vagy milyen részvétleveleket írunk? Van-e a sír mellett is élő reménységünk? Vagy a hitető bevitte a világ nótáját a gyülekezetekbe is: „Egyszer élünk!”, és „Együnk, igyunk, úgyis meghalunk!” A világias egyház „e világi” lett. Csak itt van reménysége, csak a bölcsőtől a koporsóig van valami... így alakult ki a földhözragadt gondolkozás. Emiatt levertek vagyunk, mint akik mázsás súlyokat cipelnek. Nem ragyog rólunk az örök élet várása és bizonyossága. Volt gyülekezetemben egy testvérünk anyját temettem. Odaléptem hozzá a sírnál: „Ne sírjon, van reménységünk!” „Nekem nincs semmi reménységem...” El kell szakadnunk a földhöz ragadó gondolkodástól. Ez jut eszembe mindig, amikor indul a repülőgép. Akik már utaztak repülőn, tudják, hogy egy rövid futtatás után megáll, majd újra indul, és akkor csakhamar elképesztő sebességre gyorsul (300 km/h), ez már az a sebesség, amellyel fel tud emelkedni. Philipp Nicolai unnai lelkész (1556-1608) átélte a borzalmas pestisjárványt. Naponta harminc-negyven koporsót kísért ki gyülekezetében. Családja több tagját is így vesztette el. De vigaszul belemélyedt a Biblia üzenetébe az örök élet bizonyosságáról. Főleg a Jelenések könyvébe. Itt született meg, a halál, koporsók, a gyász árnyékában két hatalmas éneke, melyet evangélikus gyülekezeteink évszázadok óta énekelnek. A Szép, fényes Hajnalcsillagom kezdetű ének 4. versszakát idézzük (EÉ 361): „Hadd zengje szívem énekét: / Te vagy a kezdet és a vég. / Te üdve a világnak! / Ha rám tör majd a zord halál, / Tudom, kegyelmed rám talál, / És örökké imádlak. / Áldlak, várlak / Nagy örömmel. / Csillagfénnyel jöjj sietve! / Téged várlak reménykedve.” A másik énekből is idézzünk („Harsány szó kiált...” EÉ 493/3.): „Lant, kürt, hárfa zeng a mennyben, / Az égi karban, angyalnyelven / Zeng már feléd a glória. / Minden gyöngykapu kitárva, / A trónnál angyalok közt állva, / Áld énekünk, Isten Fia! / Nem fénylett még a szem, / Nem lángolt a szív sem / Ily örömtől! / Ujjongjunk hát, / Mondjunk hálát, / Vég nélkül víg halleluját!” Aki e két ének ujjongó szövegét olvassa, nem gondolja, hogy milyen nehéz időben született. Valóban ereje van az örök élet beszédének, ha az hangzik. De hiába várjuk az ige erejét, ha nem olvassuk, nem hallgatjuk, és nem beszélünk róla senkinek. Az örök élet igéje új távlatot ad. így is mondhatnánk: más szemet, más látást ad. Milyen is a más látás? János evangélista jelképe a sas. Miért? Mert a sas magasan jár, és onnan minden kicsivé törpül, mint mikor repülőgépről nézünk le a tájra. Isten is ilyen látást akar adni. Öröm, bánat, egészség, betegség, siker, kudarc - az örök élet felől nézve parányivá tud válni. Luther azt fejti ki a következő idézetben, hogy a keresztény ember másképp látja még a halált is. „A világ... nem tud a halálban mást látni, csak rettentő ellenséget, amely véget vet az életnek és minden örömnek. A keresztyén ember új teremtés. Isten újjáalkotott műve, aki mindenről másképp beszél, gondolkodik, ítél, mint a világ. Megújul a szíve, és megújul körülötte minden. Tehát már e földön elkezdi jövendő életét, amelyet most még csak hitében hordoz... Mikor pedig meghal, csak új, igazi ember lesz belőle." Végül hadd kérdezzelek meg, kedves Olvasó, kell-e igazán az a hely, amelyet Jézus néked készít? Közismert, hogy sokan készülődnek a saját halálukra. Végrendelkeznek, van, aki kuporgatja a pénzt a temetésére. Mindez szép. De ugye érzed, hogy valami hiányzik? Ugye érzed, hogy pont a legfontosabb?... Mert a legfontosabb lenne úgy élni és úgy készülni, hogy a Jézus által elkészített helyem ne maradjon üresen. Hadd kérjelek: ne a halálodra és temetésedre készülj, hanem az örökkévalóságra! „A napnak most oly gyönyörű a fénye, hogy a legélesebb szemű ember se bírja ki ragyogását hunyorgás nélkül. Mi lesz akkor a másik életben, ha ott a nap fénye hétszer nagyobb lesz, mit most, ahogy Ézsaiás 30. fejezetének 26. versében olvassuk?! Akkor szemet is tisztát kapunk, amely ekkora fényt is elbír majd...” (Luther) MINDEN JÓÉRT A határtalan jóság a hozzád simuló irgalom a veled együttérző jelenlét a neked szenteltfigyelem a téged kereső védelem a benned lakozó csöndes öröm tegyen áldotta késszé a szeretetre erőssé a fájdalom és ínség idején ő aki megajándékozott békéjével aki melléd szegődött hűségével és soha nem hagy egyedül tegyen áldottá érlelje meg benned az öröm a hála s a bátorság gyümölcseit Részlet Varga Gyöngyi Aldáskönyvéből. A kötet a napokban jelent meg a Luther Kiadó gondozásában. HETI UTRAVALO „Legyen derekatokfelövezve, és lámpásotok meggyújtva’.’ (Lk 12,35) Szentháromság ünnepe után az utolsó héten az Útmutató reggeli és heti igéi az örök élet tényét hirdetik. De ne csak az örökkévalóság ünnepén, hanem életünk minden napján várjuk az örök élet Fejedelmét, aki mindent újjáteremt! A vezérige alapján Luther így bátorít: „Dolgozz úgy, mintha örökké élni akarnál, és mégis vedd úgy, mintha ebben az órában meg kellene halnod! Derekunk legyen felövezve, mikor a Vőlegényt várjuk. Ámde aki nincs készen, könyörögjön segítségért, s az Isten bűnbocsátó kegyelméből maga övezi fel!” „A bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 6,21; LK) Az Úr jóra fordítja az övéi sorsát, hogy „akik könnyhullajtással vetettek, ujjongva arassanak!” (GyLK 760) Jézus példázata szerint a mennyek országába a balga (Károlinál: bolond) szüzek nem nyernek bebocsáttatást, de - Krisztus gyülekezetének újjászületett tagjai, kikben az Atya-Fiú Lelke lakozást vett - „...akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. (...) Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25,10.13) A trónuson ülő Úr Isten, az örök Vagyok, aki Mindenható (lásd Jel 1,8), kijelentette: „íme, újjáteremtek mindent!’„Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak’.’ (Jel 21,5.7) A hitetlenek örök sorsa a második halál; de aki kétszer születik, csak egyszer hal meg! Mózest maga Isten temette el; Kánaánba ugyan nem mehetett be, de a mennyei hazában is szemtől szemben beszél vele az Úr. „Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt.” (sMóz 34,7) „Ezért tehát (...) teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok’.’ Akik Istenéi, azok egész magatartásukban szentek, és a Bárány vérén váltattak meg; „...akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül” (íPt 1,13.21). Életüket megváltó Urukra alapozzák, és az ítéletkor nyilvánvaló lesz, „ki mit épít erre az alapra; (...) és hogy kinek mit ér a munkája”. Akié „megmarad, jutalmat fog kapni” (lásd íKor 3,12-15). De hogyan éljünk addig? Pál kettős tanácsa így szól: „Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek”; és „bölcsen viselkedjetek a kívül állók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátokfel!’ (Kol 4,2.5) A missziói parancs hűséges teljesítésére, Krisztus titkának hirdetésére hív, hogy azt hallva ma is sokan így valljanak: „Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt 27,54) Az egyházi év utolsó napján a mennyei Jeruzsálemről olvashatunk. János lélekben látta a város tizenkét gyöngykapuját s drágakő alapkövét. De nem látott benne templomot és világítótesteket sem, „...mert az Isten dicsősége világosította meg, és lámpása a Bárány!’- „...tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, (...) csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe!’ (Jel 21,23.27) Örömmel teljes, élő hittel várjuk, amíg: „Kitárják a gyöngykaput. / Jézus nyája hazajut. / Jézus nyomán örök égi fénybe visz az út.” (EÉ 542,3) Az Úr Jézus a mi utunk, igazságunk és örök életünk is (lásd Jn 14,6; íjn 5,20)! ■ Garai András
