Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-11-22 / 47. szám

Evangélikus Élet PANORÁMA 2009. november 22. » 9 Sírrestaurálás Nagyenyeden Rekviem Nem messze a nagyenyedi vártemp­lomtól, a Torockó felé vezető úton fekszik a református temető. Tipiku­san erdélyi sírkert: néhány sír felke­resése felér egy kiadós hegymászás­sal. Főleg, ha több évszázada elhalt eleink síremlékét látogatjuk meg, akiket valamiért - talán az akkor többször meg­áradó folyótól is védve - a domb tetején helyeztek örök nyugalomra. Ott alakították ki a nagyenyedi Bethlen Gá­bor Református Kollégi­um tanárainak parcelláját is, amely, úgy tűnik, a ma­gyar nyelvterületen az egyetlen érintetlen tanári sírkertként maradt fent, hiszen nem temetkeztek rá, mint például Kolozsvá­ron a Házsongárdi temető­ben. Az elmúlt két évszá­zad azonban erőteljesen rajta hagyta a nyomát a sírköveken, ráadásul a gaz is mindent benőtt. A nagyenyedi Dr. Szász Pál Egyesület vezetősége elhatározta, hogy restaurál­­ja a sírokat, és visszaadja őket az emlékezetnek, mert aki nem tiszteli az őseit, az méltó a pusztulásra. így Kiss Zoltán segítsé­gével - aki a kolozsvári Házsongár­di temető sírjainak restaurálását is végzi - most négy sírt sikerült hely­reállítani. A három egykori tanárt, akinek síremlékét megtisztították, Rácz Levente, a Dr. Szász Pál Egyesü­let elnöke méltatta a reformáció em­léknapján rendezett ünnepségen. Köteles Sámuel (1770-1831) 1818- ban foglalta el a kollégium bölcsésze­ti tanszékét. Őt tekinthetjük a magyar filozófiai szakszókincs megterem­tőjének. 1830-ban megválasztották a Magyar Tudós Társaság rendes tag­jává. Diákjai rajongtak érte, halála után közadakozásból emelték sír­emlékét, amelyen a következő felirat áll: „Emlékezetére, hogy szívből tisz­telték / Hálás tanítványi könnyek közt emelték”. Vájná Antal (1804-1876) 1844-től az újonnan felállított pedagógiai tan­szék vezetője volt. Az 1849-es pusz­tulás után Incze Dániellel vállalták a kollégium újjáépítését, az oktatás teljes vertikumának visszaállítását. Kasza Dániel (1822-1873) 1855-től természettudományokat oktatott, majd felügyelői teendőket látott el. Rektorprofesszorként a kollégium gazdasági ügyeinek megszervezője és fellendítője volt. A negyedik sír a tanári parcella szé­lén található, és mondhatni kilóg a sorból. Nem csoda, hiszen Imreh Miklósné Bodola Klára gazdasszony volt. Annál többet, mint amit a sírfel­irat elárul, a helytörténészek sem tudtak róla kideríteni. így hát a resta­urálást leginkább a síremlék kultúrtör­téneti értéke, valamint egyedi formá­ja és precíz domborműve miatti mű­vészeti értéke tette indo­kolttá, ráadásul az állapota sürgette a javításokat. A restaurálási munkákat a magyar állam is támogat­ta - amint Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul el­mondta -, mert az erdélyi örökség emlékhelyeinek megőrzését az anyaország­nak is segítenie kell. A kü­lönböző támogatásokon túlmenően sokkal fonto­sabb az a tény, hogy a szór­ványvidék összefogott, és együttes erővel igyekszik emlékeit ápolni, illetve az ifjabb nemzedéket is be­vonni az értékmentésbe. “ A temető rendezése t; nem áll meg a négy sír i restaurálásánál. A munka LL. ° tovább folyik. Lassan talán " azoknak az evangélikus < elődöknek a sírjai is kike­rülnek a vadborostyán alól, akik ott tanítottak vagy tanultak az elmúlt évszázadokban. Hiszen a hét­falusi csángó evangélikusság - ha nem akart a brassói szász Honterus­­gimnáziumban tanulni - leginkább a nagyenyedi református kollégiumot választotta. De itt képezték az evan­gélikus lelkészeket is, amikor a má­sodik világháborúban a dél-erdélyi evangélikusokat határ zárta el a ko­lozsvári teológiától. A nagyenyedi re­formátus temető tehát része az egye­temes magyar emlékezetnek, kultúr­történetünk egyik jelentős állomása. ■ Veres Emese-Gyöngyvér ombunker a föld alatt lakórházban döntöttek. Végül megérkezünk abba a - nemrég felavatott - helyiségbe, amely A háborús orvoslás eszközei 1944-1980 című orvosi műszertörté­neti bemutatónak ad otthont. Utunk második részében először az intézmény villamosenergia-ellátását szolgáló gépek között haladunk el. Mint az egész intézményben minden, itt is gondos kezek munkáját dicséri, hogy az áramfejlesztők mind a mai na­pig üzemképesek. A gépterem után a vízellátó bázis berendezéseihez érke­zünk. Utunk során számtalanszor láthatjuk, hallhatjuk, hogy mennyi le­leménnyel, ügyességgel oldották meg ennek a kis föld alatti birodalomnak az üzemeltetését a munkájukat szív­­vel-Iélekkel végző szakemberek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint következő állomásunk, a leve­gőellátást, tisztítást végző gépterem. Ahol a berendezések a legcseké­lyebb gyári alkatrész-utánpótlás nél­kül is olyan épségben maradtak meg, hogy mind a mai napig - zárás után- naponta beindítják őket. Közben már átértünk az egykori atombunker létesítményeibe. Megtudhatjuk, hogy a hidegháború éveiben hogyan te> - vezték el a politika akkori urai a í - kosság - ide bejutó csekély részérek- túlélését. Megnézhetjük, hogyan kellett volna mentesíteni a bemene­külő embereket, milyen eszközök álltak rendelkezésre az úgynevezett légoltalmi osztagosok részére a sugár­szennyezés és a környezet állapotá­nak mérésére. Még belegondolni is borzalmas, amit azóta - olyan szo­morú események, mint például Cser­nobil kapcsán - már tudunk: nem lett volna elegendő három hétig vé­dett helyen tartózkodni - ahogyan akkoriban képzelték, tervezték - a túléléshez. Máskor meg mosolyra késztető a diktatúra szigorúan titko­san kezelt létesítményének fenntar­tásával megbízottak leleményessége és naivsága. Megoszlanak a vélemények, hogy kinek érdemes és hány éves kortól szabad meglátogatni a Sziklakórhá­zat. A mi csoportunkban volt idős is, gyermek is, de senkit nem viseltek meg a látottak, viszont valamennyi­en érdeklődve csodálkoztak rá a kü­lönleges élményre. A mintegy egyórás túrát csak ve­zetővel lehet megtenni. Az útvonal mindenhol jól ki van építve, ké­nyelmesen járható, a szintkülönbség sem jelentős, csupán néhány lépcső­fokot kell leküzdeni. A túrák minden egész órában indulnak. Nyitva: keddtől vasárnapig délelőtt tíztől es­te hét óráig. Csoportoknak érdemes előre bejelentkezni, mivel így a mú­zeum munkatársai felkészülhetnek a fogadásukra, és ezt a belépő árá­ban viszonozzák. Információhoz a www.sziklakorhaz.hu honlapon vagy a 30/689-8775 telefonszámon lehet jutni. A belépő sajnos nem olcsó, de a családoknak, nyugdíjasoknak, gyermekeknek biztosítanak ked­vezményt. ■ Gyarmati Gábor Ezt az érzést már ismerem. Megyek a kórházi folyosón, és azt kérdezem ma­gamtól, mit keresek most itt, ebben az alkalmatlan időben. Belül meg egy hang folyamatosan azt állítja, hogy ide kell jönnöm. A kórterem előtt a folyosón emberek állnak. Jöttömre fölnéz mindenki, a csoportból valaki a nyakamba borul: „De jó, hogy itt vagy!” Nem gondol­tuk volna, hogy ilyen hirtelen ide jutunk... Odabenn András a legutolsó küzdelmét vívja. Hosszú hónapok remény­kedő, elkeseredő, minden erőt dacosan csatasorba állító játszmái simulnak el benne nemsokára. Amikor ágya mellett ülve hallgattam, sokszor jutottak eszembe Nemes Nagy Ágnes sorai: „Nem akarok meghalni, nem, / éveim bár­hogy sokasodnak, / s keserűjén is a napoknak / újabb napokra éhezem.” Legyen meg Isten akarata - mondta rendszerint, de nem lehetett vele be­szélni arról a lehetőségről, hogy mi lesz, ha mégsem gyógyul meg. Ilyenkor mindig másra terelte a szót. Határozottan, ellentmondást nem tűrve. Néhány napja annyit mondott: megbeszélte Istennel, hogy megéri még a tavaszt. Az orvosa már hetek óta mondogatta a feleségének, pusztán az a tény is hihe­tetlen, hogy még mindig él... Andrásnak kellett valamiért ez az idő, s kel­lett valamiért ez a játszma, hogy nem mondtuk ki, amiről tudomásunk volt. Most már meg kell küzdeni minden lélegzetvételért. Jól mondja a görög szó: agónia, harc ez a legjavából. Az öntudatlanságból újra meg újra a fájdalom ránt­ja ki: „Fáj” - mondja újra meg újra összeránduló arccal. Úgy tűnik, már nem sokat ér a napokkal ezelőtt beállított fájdalomcsillapító. Igen, lehet, mondja a nővér, de a főorvos utasítása nélkül nem változtathat az adagoláson. Olyan büszke hangú cikkeket olvastam a korszerű fájdalomcsillapításról. Az új gyógyszerekről, amelyek hatékonyan csillapítják a fájdalmat, s ame­lyek mellett viszonylag tiszta marad a tudat.- El lehetne érni valahogy a főorvos urat? - kérdezem.- Nem, sajnos. Külföldön van, a jövő héten jön haza.- A jövő héten? - Összeharapom a szám. András hangosan nyög. Nagyon fegyelmezett ember egyébként. Hatalmas fizikai erejének minden morzsáját összeszedve igyekezne minél csendesebb lenni. Edit, a felesége ott ül a fejénél, halkan beszél hozzá: bízza magát az is­teni szeretetre, ne féljen elindulni, ha úgy látja. Körben megfogjuk egymás kezét, ahogy már jó néhányszor, és együtt imád­kozunk. A Miatyánk ismerős szavai kicsit visszahozzák Andrást közénk, a szája mozgásán látjuk, hogy velünk mondja ő is. Editet nem érte váratlanul ez a helyzet. Az orvosi vélemény ismeretében már hetek óta számított arra, hogy búcsúzkodni kell hamarosan, s most na­gyon erősen és nyugodtan igyekszik helytállni ezekben az órákban. Minden lelki fájdalom mellett még a szorongással is meg kell küzdenie, hiszen öt óra múlt, az osztályt pedig minden látogatónak el kell hagynia es­te nyolckor. Talán akkor őt is elküldik majd. Az ajtót bezárják. Kulccsal. Ez köztudott minden látogató számára, ki is írták a bejárati ajtóra jó nagy be­tűkkel. Érthető. Fontos a betegek éjszakai nyugalma, no meg az illetéktelen betolakodók ellen is védenek a bezárt ajtók.- De biztosan nem vonatkozik ez mindenkire minden helyzetben - mon­dom a nővérszobában. - Például most, amikor már lehet, hogy nem éri meg a beteg a reggelt. Nyilván itt maradhat valaki mellette.- Természetesen nem - mondja a nővér. - Nem szeghetem meg a szabályt - mondja lassan, tagoltan, hogy megértsem végre. De nem akarom megér­teni. Olyan keveset tehetünk egymásért az utolsó úton. Mégis, ez a kevés na­gyon sok. A legtöbb. Elkísérhetjük a másikat a kapuig, foghatjuk a kezét, a jelenlétünkkel is éreztethetjük a szeretetünket.- Biztosan ön sem szeretne egyedül meghalni. Ezt lehet, hogy nem kellett volna mondanom? Talán túl drámainak vagy hatásvadásznak tűnik a mondat, ahogy próbálom alkalmazni az eszköztá­ramat. Hátha meg tudom értetni vele valahogy... Nem hiszem el, hogy nem sikerül. A nővér felveti a fejét, élesen a szemembe néz. Rendkívüli engedélyt a főorvos adhat. Aki most - mint tudjuk - elérhetetlen.- Sajnálom - mondja szépen artikulálva a nővér. Ennyit tud tenni egy éjszakás nővér egy haldoklóért?! Hogy sajnálja?! Ezt már nem kérdezem meg hangosan. Kifordulok a nővérszobából. Takarékoskodni kell a fájdalomcsillapítóval, minden adaggal szigorúan el kell számolni, semmilyen mértékű pazarlás nem megengedhető. Ezt meg­értem. Bár ezt is nehezen. De takarékoskodni az emberséggel?! A kö'nyörü­­lettel?! A rugalmassággal?! A folyosón azt mondom Editnek, hogy úgy érzem, András biztosan meg­éri a reggelt, menjen majd haza nyugodtan. A kőkockákat nézem, míg ke­gyesen hazudok. S belül egy imádság fogalmazódik meg: „Add, Uram, hogy nyolcig meghaljon! Add, hogy együtt tudjanak lenni az utolsó pillanatig!” Otthon este fél nyolckor megszólal a telefon. A kijelző András számát mu­tatja. Edit az. András fél nyolc előtt két perccel elment. Meggyújtok egy mécsest. Az imádság meghallgattatott. András végig érezhette hozzátartozói sze­­retetét. Edit a párja mellett lehetett az utolsó lélegzetvételig, és ez a tudat majd segítséget jelent neki a gyász feldolgozásában. A nővérnek nem kellett koc­káztatnia az állását extra adag fájdalomcsillapítóval vagy az előírások megsze­gésével, a főorvos büszke lehet munkatársai szabálykövető magatartására. Beletelik valamennyi időbe, amíg feldolgozom ezt a halált, ezt az agóniát. S nem a halál szükségszerű ténye miatt. Több halál tanúja voltam már; tudom, milyen az, amikor a megbékélést követően érezhető közelségbe jön egy másik világ. Nem megingatták, hanem megerősítették a hitemet ezek a történések. Az emberi dimenzióban megélt érzéketlenség szomorít el és ébreszt ben­nem tehetetlen dühöt. Olvastam valahol: ha többet szeretnénk tudni a társadalomról, amelyben élünk, figyeljük meg, hogyan bánik a kiszolgáltatottakkal. Azokkal, akiknek valami miatt nem áll módjukban kiállni az érdekeikért. A társadalom peremén élőkkel. Hajléktalanokkal, fogyatékosokkal. Az életbe érkezőkkel és az életből távozókkal: a születőkkel és a meghatókkal. Még mindig töretlenül hiszem, hogy az emberség, az egymásra figyelés, a tapintat nem pénz függvénye. A legne­hezebb anyagi helyzetben, a legmélyebb gazdasági válságban is bánhatunk egy­mással emberhez méltóan. „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedj étek velük..!’ - mondta egyszer Valaki. Én például nem akarok egyedül meghalni. ■ Balogh Éva kórházlelkész

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom