Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-11-15 / 46. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. november 15. ► 3 Dunáninnen - Dunántúl... Sztehlo-ünnepség Nagytarcsán ► Folytatás az 1. oldalról A kreativitás, a kezdeménye­zőkészség és a közjó iránti el­kötelezettség hármasával jel­lemezte dr. Csepregi Zoltán rektor a bányai egyházkerüle­tet. Megmutatkozott ez töb­bek között abban a küzde­lemben, amelyet a bányaiak a nyolc évig működő pesti pro­testáns főiskola felállításáért, majd a népfőiskolái mozgalom elindításáért folytattak, de ugyanez fedezhető fel a kerü­let félreállított püspökének, Ordass Lajosnak a bátor helyt­állásában is. Kerepeszki Anikó doktoran­­dusz Szabó József püspök alak­ján keresztül mutatta be a szolgálat és lelkiség kettőssé­gét a dunáninneni egyházke­rületben. A dunántúli egyházkerület­tel kapcsolatban többek kö­zött a megtartó gyökerek fon­tosságáról szólt D. Keveházi László nyugalmazott lelkész, egyháztörténész. Az ország ezen részén mélyen gyökere­ző kereszténység és a dunán­túli pietizmus megerősítheti azt a felismerést, hogy egy-egy tájegységnek kegyessége is le­het. Hiszen Dunántúlon - a nemzetiségi színességen túl - a pozitív ortodoxia keveredett az élő kegyességgel. „E kerü­let szereti múltját; kis gyüle­kezeteiben, szórványaiban is ragaszkodik templomaihoz; és nemcsak a túlélés ösztön­zi, hanem igazán keresi a jö­vő útját” - hangzott az elem­zésben. A teológiai, egyháztörténe­ti előadások után a jelenlegi evangélikus egyházkerületek karakteréről dr. Varga Gyön­gyi egyetemi docens beszélge­tett a kerületek jelenlegi és volt püspökhelyetteseivel: Szabóné Mátrai Marianná­val, Krámer Györggyel és Ve­tő Istvánnal. A kerekasztal­­beszélgetés - melyen szó esett a kerületi jelképekről éppúgy, mint a különböző kegyességi formák-hagyomá­­nyok jelentőségéről és az új kezdeményezések fontossá­gáról - a Jelenések könyvére utaló rövid mottóhoz kap­csolódott: „...az egyházkerü­let angyalának írd meg...” A délután hátralévő részé­ben további két évfordulóra emlékeztek az egybegyűltek: dr. Fabiny Tibor emlékkönyve elkészültének tizedik évfor­dulójára, illetve a két éve el­hunyt egyháztörténész-pro­­fesszor nyolcvanötödik szüle­tésnapjára. A Megújulás és megmaradás című tanul­mánykötet, melyet a szerkesz­tők 1999 szeptemberében egy példányban nyújtottak át az akkor hetvenötödik születés­napját ünneplő professzor­nak, idén a Luther Kiadó gon­dozásában több száz példány­ban is megjelenhetett. Az emlékülés keretében dr. H. Hubert Gabriella iroda­lomtörténész mutatta be a könyvet. Ez a kiadvány - mint mondta - Fabiny Tibor sokszí­nű egyéniségének egyik legfon­tosabb és minden tevékenysé­gét átható oldala, az egyháztör­­ténész-professzor előtt tisz­teleg. Azt pedig, hogy Fabiny Tibor nemzetközi tudós volt, mutatják az emlékkötetbe író hajdani munkatársak és bará­tok, az osztrák, német, francia és finn szerzők nevei. A tudós lelkészről külön is megemlékezett D. Keveházi László, dr. Korányi András egyetemi docens, Herzog Csa­ba Fébé-lelkész, valamint a Bécsből érkezett dr. Kari Schwarz professzor. Az emlékülésen közremű­ködött a Evangélikus Hittudo­mányi Egyetem énekkara Wulfné dr. Kinczler Zsuzsan­na vezetésével. ■ Smidéliusz András Krámer György, dr. Varga Gyöngyi, Szabóné Mátrai Marianna és Vető István a kerekasztal-beszélgetésen !► Folytatás az 1. oldalról Nemcsak ismereteket adtak át a népfőiskolák, hanem az evangélium szellemétől átha­tott, minden körülmények kö­zött megtartó erőt is. Molnár Lajos A nagy tarosai népfőisko­la című könyvében nagyon szépen leírja, miként kaptak hangzott el - feltette a kér­dést: „Mit tenne ma Sztehlo?” Molnár Lajos előbb említett könyve idézi őt: „Mulasztása az egyháznak, hogy érdekek és elismerések elnyerése cél­jából egyes emberi ambíciók­nak adja oda magát... Elfelej­tette hirdetni a bűnt. Nem merte nevén nevezni, hogy ez lehetőségét folyamatosan fel­kínálta nemcsak szavaival, ha­nem kezeivel is. Ezt is tenné a ma egyházában. A templomi ünnepségre a koronát a Kalevala kórus mű­sora tette fel, melyben gyönyö­rű, többek között finn dalla­mok is felcsendültek. A kórust Katonáné Malmos Edit vezé-D. Keveházi László előadása a templomban alapvető gazdasági ismerete­ket a hátrányos helyzetű pa­rasztfiatalok, s miként kaptak hozzá lehetőséget a teljes élet­változásra. A könyv második felében volt népfőiskolások vallanak arról, hogy életük Jé­zus lett, teljesen megváltoztak, s nekik ez most már sokkal na­gyobb gazdagságot jelent, mint sok hold föld. Nem nyer­ték meg a világ minden kin­csét, de megnyerték lelkűk üdvösségét! D. Keveházi László nyugal­mazott esperes, egyháztörté­nész a tőle megszokott, me­leg, barátságos élménybeszá­molójában, előadásában - mely már a templomban pedig bűn az életben, mely­ből romlás származik. így nem lát tisztán szociális kér­désekben sem. A jótékonyko­dással és a szociális lelkiisme­ret hangoztatásával elhall­gattatja a lelkiismeretét az egyház. A szociális kérdés azért kérdés, mert bűn van.” Úgy gondolom, ezt minden­képpen tenné Sztehlo: bát­rabban nevezné néven a dol­gokat a liberalizmustól és különféle érdekektől egyre inkább áthatott egyházban. Az előadásban elhangzott az is, hogy nem áttéríteni, ha­nem megtéríteni akart. Senki­re sem erőltette rá a saját hi­tét, de a jézusi életváltozás nyelte. Személyes élményeit osztotta meg a jelenlévőkkel Outi Karanko-Pap, a Kaleva­la Baráti Kör elnöke, aki Svájc­ban találkozott Sztehlo Gábor­ral, amikor kivitte neki Luther­­kabátját. „A szeretet halkan lép... és áthatja az egész életet” - ol­vashatjuk a nagytarcsai Szteh­­lo-szobor alján a lelkész sza­vait. Az alkotás Sztehlót Bib­liáját magához szorítva áb­rázolja. D. Keveházi László azt mondta, aki nagyon a szívé­hez szorítja Bibliáját, az bár­mit képes megtenni ember­társaiért. Ezt láttuk Sztehlo Gábor életútján. ■ Baranka György Elkötelező örökség Lapunk előző számában rövid tudó­sítást olvashattunk arról, hogy az Orosházi Evangélikus Óvoda, Álta­lános Iskola és Gimnázium felvette Székács József nevét. Gondolom, leg­több kedves olvasónk hamar napi­rendre tért a hír felett... Pedig úgy vé­lem, hogy már maga az „iskolakeresz­telő” ténye, de különösen is a széká­csi örökség aktualitása megérdemel még egy kis figyelmet. Nem biztos, hogy tudatosult ben­nünk, hogy a névadás joga az egyik leg­nagyszerűbb emberi privilégium, amit Istentől kaptunk. Megkapóan kedves részlete a teremtéstörténetnek, ami­kor a világmindenség Ura és Alkotó­ja, akár egy gyöngéd, figyelmes szülő odaviszi Ádámhoz a neki formált ál­latokat, „hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi” (íMóz 2,19). A Teremtő ajándékait igazán ak­kor fogadjuk el személyesen, amikor nevet adunk nekik, mint ahogy ő is akkor fogad el minket személy sze­rint, amikor keresztségünkben ne­vünkön szólít, ahogy ez a klasszikus próféciában olvasható: „...neveden szólítottalak, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Ebbe az összefüggésbe érdemes elhe­lyezni azt az örvendetes feladatot is, amikor már jó előre nevet választunk születendő gyermekünknek. S ezért kapnak nevet még kedvenc háziálla­taink is... Némi túlzással ebbe a sorba illeszt­hető az is, amikor egy intézmény ne­vet választ, ezzel is kifejezve szemé­lyes kötődését az adott közösség­hez. Egyházi intézmény esetében a névválasztás egyfajta hitvallás is, a névadó lelki, szellemi örökségének tu­datos felvállalása. Egyúttal elismeré­se annak is, hogy az immár „megke­resztelt” néven szólított intézmény­ben hálás szívvel felfedeztük Isten ajándékát. Ugyanakkor egy-egy nevet fel­venni és hordozni elkötelező felelős­séget is jelent. Egyfajta rang, ha va­laki „benkás, berzsenyis, kossuthos, petőfis” diák vagy éppen pedagógus lehet... Jómagam immár negyven éve érettségiztem a nyíregyházi Köl­csey Ferenc Gimnáziumban, de ma is él bennem a „kölcseys” öntudat. A szatmárcsekei költő többet jelent számomra, mint a Himnusz szerző­je, hiszen sokkal részletesebben ta­nultunk róla, mint más iskolák di­ákjai. Meggyőződésem, hogy bölcsen döntöttek az orosháziak, amikor a kétszáz éves jubileum apropójából felvették a város szülöttének, Székács József püspöknek a nevét. Nemcsak azért, mert ezzel ők lettek a Székács­ról elnevezett első oktatási intéz­mény hazánkban, hanem azért is, mert a székácsi örökség még igazán ÉGTÁJOLÓ (t) fel nem tárt és ki nem aknázott kin­cse egyházunknak. Ezt az örökséget remekül sum­mázta az ünnepi alkalomra készült meghívóra választott, székácsi ars po­etica: „Igazságot szólni szeretetben!" Telitalálat volt a névfelvételi ünnep­ség időzítése is - éppen október 31- re -, hiszen a bibliai ihletettségű mottó reformátori örökségünkkel is tökéletes összhangban van. Igazság és szeretet, törvény és evangélium összetartozása nem csu­pán elvont dogmatikai tétel, hanem alapvető vonása Luther Márton sze­mélyiségének is. Ez a felismerés nemcsak teológiai és pedagógiai el­veit határozta meg, de gyakorlati életét is fémjelzi. így tiszteljük ben­ne egyszerre a Szentírás doktorát, a tudós bibliafordítót és a szerető hit­vest és édesapát. Abban az iskolában, ahol Jézus a Mester, Székács is - Lutherhez ha­sonlóan - szorgalmas és engedelmes tanítvány volt. Nála sem vált külön a szív és a fej, az érzelem és az érte­lem, a hit és a tudás. Egyszerre volt tudós pap, az Akadémia megbecsült tagja, iskolaalapító és a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap első szerkesz­tője, valamint a gyengéket felkaroló Egyetemes Gyámintézet szolgálatá­nak elindítója, hat gyermek gondos édesapja... Öröksége nemcsak az orosháziak számára inspiráló kihívás, hanem számomra is személy szerint elköte­lező, nem mindig könnyű örökség. Azon a szószéken prédikálhatok, ahol híres árvízi beszédével joggal vívta ki „az ország papja” megtiszte­lő címet... Képével naponta találko­zom a püspöki hivatal tárgyalójában. Ott, ahol oly sok ülés zajlik, időnként igazság-, máskor pedig szeretet-de­­ficittel... Ott, ahol ezen az őszön fe­gyelmi tanácsi tárgyalások sorát va­gyunk kénytelenek folytatni lelkészek, felügyelők, gyülekezetek keserves kríziseivel szembesülve... A Luther-kabátos Székács József csak némán „figyel” minket az impo­záns méretű festményről. Ujjával az igazság és a szeretet forrására, az előt­te lévő nyitott Bibliára mutat. Ne­künk szegeződik a megkerülhetetlen kérdés: vajon igazat szólunk-e szere­tetben?! Vajon döntéseinkben vállal­juk-e az igazság és a szeretet gyakran egymásnak feszülő kettősségét, amelynek döbbenetesen prédikáló szimbóluma a golgotái kereszt? A keresztfának erről a tündöklő tit­káról olvashatunk Fabiny Tibor val­lomásában, a közelmúltban megjelent Irányváltás (Luther Kiadó, Hermene­­utikai Kutatóközpont, 2009., 120. o.) című kötetben: „Krisztus keresztjének pedig két fókusza van: az egymásba állandóan átjátszó igazság és szeretet. Krisztusban csodálatosan megvalósult e két, látszatra ellentétes irányú erő egysége. (...) Az igazság megóvja a sze­­retetet attól, hogy a nagylelkűségből gyengédséggé váljék (...) A szeretet vi­szont megóvja az igazságot az igazság­talanság keménységétől (...) Az igaz­ság a szeretetfénye és sava, a szeretet pedig az igazság tüze és melege” A jubileumi év végéhez közeledve hadd idézzek befejezésül egy igencsak aktuális Székács-imádságrészletet: „Irtsd ki közülünk a közszeretet, az egyetértés, a testvéresedés akadálya­it... s add meggondolnunk, hogy te minden népben lakozol...” Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület A SZERZŐ FELVÉTELE

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom