Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-10-18 / 42. szám

2•2009.október 18.

ÚT/TfíRS^j

Bizalom nélkül nem megy...

Gondolatok a teremtés hete kapcsán

Assisi Szent Ferenc

Naphimnusz

Felséges Úr, mindenható s jó mindenek felett!

Tied a dicsőség, dicséret, áldás és minden tisztelet!

Minden Téged illet, Felség, egyedül s nincs ember, aki Téged méltón emleget.

Dicsérjen s áldjon, én Uram kezednek minden alkotása, különösen bátyánk-urunk, a Nap, ki nappalt ád, világít és minket megvidámít.

Fényes ő és ékes ő és sugárzó roppant ragyogása felséges arcod képmása.

Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok, kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók.

Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,

az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő,

kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon, én Uram, húgunk, a Víz,

oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő.

Áldjon, Uram, mi testvérünk a Tűz, kit világul az éjszakába gyújtasz.

Szépséges és hatalmas, erős és felvidult az.

Áldjon, Uram, mi Földanya-nénénk, ki tart és táplál minket, hogy megélnénk, ki füvet hajt és gyümölcsöt terem és sok színes virággal élénk.

Áldjon, én Uram,

minden ember, kit háborúság, baj, gyötrelem ért, de tűr és megbocsát szerelmedért.

Boldogok, kik mindent békén viselnek,

Te nyújtasz nekik, Felség, egykoron babért.

Áldjon, én Uram, mi nővérünk, a testi Halál, ki minden élő embert megtalál.

Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak, boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak, nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat, s adjatok hálát Neki, s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

(Dsida Jenő fordítása)

ÚTITÁRSUNK, A BIBLIA

Vigasztalás ellankadtaknak

Ézsaiás könyve III. (56-66. fejezet)

A figyelmes olvasó észreveheti, hogy Ézsaiás könyvének kezdete, középrésze és a vége nemcsak tartalmában, de a feltételezhető idői háttérben is különbözik egymástól. Az első harminckilenc fejezet egy nagy befolyású, papi próféta otthon élő gyülekezetének szól. A 40-55. fejezetek célja egy fogságba hurcolt nép erősítése. Az utolsó tizenegy fejezet viszont már szót sem ejt elhurcolásról és fogságról, hanem mintha csalódott és biztatásra, vigasztalásra szoruló néphez szólna. Vannak kutatók, akik ezt a három egységet egy prófétai könyv három részének tekintik. Legtöbben azonban úgy gondolják, hogy inkább beszéljünk első, második és harmadik Ézsaiásról, mert így világosabbá válik, hogy a három résznek miért annyira különböző a háttere és üzenetének súlypontja.

A szerzőről azt tudjuk meg csupán, hogy önmagát Isten Lelke hatása alatt cselekvőnek tartotta, és hogy a vigasztalás a legfőbb feladata (61,1-2). Rögtön hozzá is tehetjük, hogy amikor Jézus először

mutatkozott be a názáreti zsinagógában, szó szerint azt mondta magáról, amit ez a próféta is annak idején. Isten felkentjének vallotta magát, aki a szegények, a gyászolók, a foglyok, a vakok és rabok végett jött e világra. S amikor a felolvasást befejezte, kijelentette, hogy ezek a prófétaszavak most őbenne teljesedtek be.

Egy mondatrészt azonban Jézus szándékosan kihagyott a prófétai üzenetből. Gyógyítani, vigasztalni, vak szemeket megnyitni, foglyokat megszabadítani jött el, hangoztatta. Vallotta magáról, hogy ezzel itt „az Úr kedves esztendeje”. De az Ézsaiásnál itt következő mondatrészt, tudniillik hogy „Istenünk bosszúállása napját” hirdetné, elhagyta. Ilyenről Keresztelő János szeretett beszélni. Jézus azonban nem vállalta ezt a feladatot

„Minden mi él, csak téged hirdet. Minden dicsér, mert mind a műved. Azzal, hogy él, ezt zengi néked: dicsérlek én, dicsérlek téged!”

A fenti idézet, amely egy jól ismert ifjúsági énekből való, óhatatlanul eszembe juttatja egy kedves emlékemet. Valamikor a kilencvenes évek közepén történt, az első olyan táboraim egyikében, ahová már nem gyerekként, hanem „nagyként”, mintegy segítő státuszban mentem. Persze korántsem voltam még felnőtt, de tekintve, hogy a táborozók átlagéletkora tíz-tizenegy év körül volt, „joggal” gondolhattam a magam talán tizenhét évével, hogy „bizony, én már nagy vagyok itt.” Az idézett sorok pedig nem másért jutottak eszembe, mert itt vettem először gitárt a kezembe a D, h, G, A akkordokat próbálgatva, melyek ennek az éneknek a kíséretéhez voltak nélkülözhetetlenek. A táborvezető, aki egyébként az énekek gitáros kíséretét is biztosította a tábor ideje alatt, erre a - gyakran kívánt - énekre mindig átadta nekem a hangszerét, és türelemmel nézte el ügyetlenkedésemet. Ugyanez a türelem jellemezte a táborozókat is: egy szóval sem nehezményezték, hogy éneklés közben, az akkordváltás előtt eleinte öt-hat másodpercet is kellett várniuk, amíg ez a „gitározni akaró lány” végre megtalálta és elpengette a helyes akkordfogást.

Nem untatni akarom most az olvasót saját személyes történeteimmel, csak példaként jutott eszembe ez az emlék. Annak példájaként, hogy a bizalom talán a legfontosabb eszköz, amely a fejlődésünkben szerepet játszik. Bízott bennem a táborvezető, és bíztak bennem a gyerekek is, hogy gyakorlással menni fog. És ment. Idővel már csak két másodpercet kellett várni a megszólaló akkordra, majd flottul megszólalt a szükséges pillanatban. De tovább is megyek. Majd másfél évtized távlatából ez a történet nekem az említett táborban betöltött funkcióm, akkori helyzetem metaforája is egyben: „köztes” korosztályként - sem gyerek, sem igazi táborvezető nem voltam

(Lk 4,17-20). Ő teljes volt kegyelemmel és igazsággal - ahogy azt János evangélista fejezte ki.

Harmadik Ézsaiás kételkedőknek és megfásultaknak kellett hirdesse az isteni biztatást. Akik Istennel nemigen számoltak, mert hirdették, hogy „az Úr keze rövid” (59,1) - azaz nem számottevő hatalom már az emberek életében. Ez kihatott az emberek szociális viselkedésére is. Panaszt emel ezért a próféta az elnyomás és az „őrállók” tehetetlensége ellen, ami egyenes következménye az Isten-nélküliségnek.

Nem nehéz észrevenni, hogy a próféta bizonyos keserűséggel kénytelen ebből a tényállásból kiindulni. Mintha csak visszatértek volna a nép régi bűnei. A gazdagoknak kisebb gondja is nagyobb annál, semmint a szegényekkel tömég ekkor - mindkét „generációtól” megkaptam azt a bizalmat, ami hozzásegített ahhoz, hogy azzá legyek, ami később lettem: (remélhetőleg mások szemében is) felelős táborvezetővé. Felelősség - bizalom. Bizalom - felelősség. Tyúk-tojás dilemma? Vajon melyik a feltétele melyiknek? Az én olvasatomban első a bizalom, és ebből alakul ki a felelősségérzet.

De hogyan függ össze mindez a teremtéssel, még inkább a teremtés hetével? Isten példát állít elénk: bízik bennünk. Megteremti annak a lehetőségét, hogy felelős, szabadon gondolkodó emberek legyünk. Hogy mint amolyan „köztes generáció” az ő munkatársai legyünk. Hogy felelősen bánjunk a ránk bízottakkal. A ránk bízott emberekkel, a ránk bízott természeti értékekkel. De szépen is hangzik mindez! Mégis mindnyájan érezzük, hogy „kilóg a lóláb”, ez nagyon nincs így. És miért nem? „Minden rossz oka a bűn, amely megrontja az emberi életet. Ezért imádkozunk így: szabadíts meg a gonosztól.” Könnyű lenne most mindent a Konfirmációi kátéból egykor jól megtanult szövegrészlettel magyarázni (lásd 44. kérdés: Miért van a világban betegség, ínség, háború, halál, ha Isten gondját viseli?), és mindent a bűnre, a sátánra fogni. Magam nem kedvelem a világ efféle polarizálását, mert az ilyen gondolkodás, érzésem szerint, a saját felelősségünket akarja kisebbíteni.

Be kell látnunk: nem tudunk mindig felelős magatartással válaszolni Isten bizalmára. Nem azért, mert mindenáron bűnt akarnánk elkövetni, hanem azért, mert sokszor mi magunk sem tudjuk, hogy mi a helyes út. Gondolkodó emberekként nem tehetjük meg, hogy az „ok-okozatok” útvesztőjében ne relativizáljunk bizonyos bűnöket (még akkor sem, ha elfogadjuk azt a lutheri tézist, miszerint Isten a bűnt elítéli, de a bűnöst szereti!), ugyanakkor mégis gátat kell szabnunk a világ önpusztításának. Lehetséges lenne ez? Ha másként nem is, de tendenciaként talán igen. Ha követjük a bizalom modelljét. Illetve

rődnének. A rossz pásztorok nem törődnek azzal, hogy a nép között gombamódra ütik fel fejüket a régi, elfelejtettnek hitt babonaságok és hiedelmek. Senkinek sem fáj a szíve, hogy Jeruzsálem romokban hever, hogy baj van az istentiszteleti élettel. Mindenki csupán a saját jólétére gondol. Mindezzel megsérti az Urat (65,3), aki ítéletet hirdet meg az elpártolok fölött.

Ám ebben nem merül ki a próféta feladata, hiszen a vigasztalásnak kötelezte el magát. Ezt pedig sajátságos módon teszi. Mindenek előtt bűnbánatra szólít fel, mint a megtisztulás legfőbb feltételére. De ezt sem parancsoló formában teszi, hanem úgy, hogy maga is beáll, jó lelkipásztor módján, a bűnbánatot tartók közé: „Ó, ne haragudj Uram felettébb, és ne mindörökké emlékezzél meg álnokságainkcsak akkor lehetséges, ha a bizalom modelljét követjük. Mert csak ennek a révén válunk felelősen cselekvő, szabad emberekké. Ahogy

Augustinus fogalmaz: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”

Szabad emberekké akkor válhatunk, ha belső kontroliunk van, és nem külső. Ha folyamatos csalódásaink ellenére is - vagy éppen azokra adott válaszként - képesek vagyunk „beosztott munkatársként” bízni Istenben, egymásban, a teremtett világban: ha kialakul bennünk a Paul Ricoeur által elnevezett „második naivitás” képessége. Ez a hívő ember igazi szabadsága. És persze felelőssége. Ennek a képességnek a birtokában tudjuk tiszta szívvel, jó lelkiismerettel és a gyermekkor után is örömmel énekelni a teremtésnek ezt a végtelenül egyszerű dicséretét - amelyhez e sorok írójának ilyenformán nemcsak gitározással kapcsolatos, hanem tartalmi élményei is fűződnek:

„Dicsér az ég, nap, hold és csillagok, fény és sötét, nap, éj és hajnalok. Dicsér a szél, felhő és hóvihar, a víz s a tűz megannyi tiszta dallal.

Dicsér a fold, dicséri szent neved, mint jó Atyánk táplálsz, adsz eledelt, virág, gyümölcs, zöld fű, fa, hegyvidék, tó és folyó, síkság és büszke bérc.

A nagyvilág létével énekel, szavunkra vár, hogy hangja dal legyen, zengjük tehát ég és fold énekét, zengjük velük: nagy Isten, áldott légy!”

Szűcs Petra

ról. ”(64,89) Azután feleleveníti a régi próféták nagy álmát a felépítendő és dicsőséges Jeruzsálemről: „Meghajolva járulnak eléd sanyargat óidfiai (...) és így neveznek: az Úr városa. ” (60,14) Új teremtés lesz az, „mert Jeruzsálemet vigasságra teremtem, népét pedig örömre” (65,17). Ez az öröm csak fokozódik, ha az Úr munkája eredményeképpen még a természet is visszatér eredeti állapotába: „A farkas a báránnyal együtt legel. ” (65,25) Ekkor lesz igazán „imádság háza minden nép számára” az Isten temploma (56,7), amire Jézus is hivatkozik, amikor megtisztítja a templomot (Mk 11,17). És ez legyen vigasz a megtért és megújult népnek is, mert jön az Úr végső, nagy szabadítása:

„Mondjátok meg Sión leányának: Jön már Szabadítod!” (62,11) Ennek az üzenetnek végső beteljesedését ünnepli Isten népe Jézus jeruzsálemi bevonulásakor is (Mt 21,5). így él tovább harmadik Ézsaiás üzenete teljes érvénnyel ma is.

Gémes István