Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-11 / 41. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. október 11. «► 13 Ifjúsági bibliakör alakult, ahol csak megfordult Beszélgetés Sztruhár András nem lelkészi egyházi munkással ► Már több mint negyed százada, hogy megismertem Sztruhár Andrást, aki akkoriban a Fejér-Komáromi Egyházmegye ifjúsági csendesnapjainak fő szervezője volt. Tizenéves fiatalként nagy hatással volt rám. Világi munkatárs létére - a szó szoros értelmében - lelkipásztorként szolgált közöttünk. Akkor még nem sejtettem, hogy egyszer majd valóban szolgatársak leszünk, és életének e különösen fontos szakasza után faggathatom őt életéről, hitvallásáról.- Oroszlányban születtem. Őseimet az Eszterházyak telepítették be a felvidéki Trencsén és Nyitra megyéből. Azzal az ígérettel csábították ide az evangélikus telepeseket, hogy itt szabad vallásgyakorlatot biztosítanak a számukra. Tótok voltak, akik az itteni evangélikus gyülekezetét is megalapították. Óvodás koromban nem tudtam magyarul beszélni, csak szlovákul. Dédapám egyszerű parasztember volt, akiről tudom, hogy minden vasárnapi ebéd után az egész családot leültette az asztal köré imádkozni, Bibliát olvasni. Ma is őrzöm a szibériai hadifogságában írt imádságos naplóját. Nagyanyám minden reggel és este imádkozott, munka közben is énekelt. Tőle szerettem meg az éneklést. Tizenöt évesen aztán egy istentiszteleten éreztem, hogy Isten megszólít, és erre nekem felelnem kell. Akkor jöttem rá, hogy nekem nem elég a nagyszüleim, szüleim hite, mert az a hit nem az enyém. Ebben nekem kell döntenem. És a döntés után az életem nagyot változott. Ezután már tudatosan vettem részt a gyülekezeti életben. Ebben az időben, 1962 táján, amikor későbbi apósom - Milán János - volt a lelkész, alakult meg Oroszlányban az ifjúsági bibliakör. Akkoriban egy-egy ifjúsági óra úgy kezdődött, hogy végigjártuk a fiatalokat, és magunkkal hoztuk őket...- Ezt a fajta missziót hogyan fogadták a városban?- Számunkra nem voltak negatív következményei, inkább a húgom korosztályát érték különféle atrocitások. Ő negyedikes gimnazista volt, amikor eljött hozzánk az igazgatója, és azt mondta, hogy ha nem változtat az életvitelén, akkor ő garantálja, hogy sehova sem veszik fel tovább tanulni. Isten azonban másként látta jónak - húgomat felvették az első helyre, ahová jelentkezett. Egyébként ketten vagyunk testvérek.- Es a feleségének a családja... ?- Feleségemék hatan voltak testvérek, és én - mivel szemben laktunk - gyerekkoromban a négy fiúval mindig jót fociztam a parókia udvarán. Felnőve „vettem észre” Évát, 1968-ban kötöttünk házasságot. Feleségem védőnő volt. Két lányunk született, Edit és Dóra. Mindketten pedagógusok. Ma hat unokának örülhetünk.- Mivé nőtte ki magát az egykori ifjúsági közösség?- 1963 nyarától ifjúsági táborokat kezdtünk szervezni. A Vértesbe mentünk el nyaranta egy-egy hétre. Abban az időben lelkész nem jöhetett velünk, így az alkalmakat magunk szerveztük meg. Én tizenhat évesen személyesen mentem el a csákvári erdőgazdaság vezetőjéhez, és kértem, hogy adjon engedélyt nekünk sátortáborozásra az erdőben. Mai ésszel nehezen tudom megérteni, hogyan volt bátorságom elmenni hozzá, az erdészeti vezetőnek pedig hogyan volt bátorsága engedélyt adni nekünk. Nyilvánvalóan tudhatta, hogy ez nem úttörőtábor lesz. Több éven keresztül táborozhattunk ott. Mi határoztuk meg a reggeli és esti áhítatok rendjét és azt is, hogy miről beszélgessünk. Valaki felkészült, és vezette a beszélgetést. Nagy lépést jelentett aztán, hogy Csákváron bemehettünk a parókiára, ahol Simonfay Ferenc volt a lelkész. Beengedett bennünket, és vezetett is néhány beszélgetést, de - mint mondtam - ő nem jöhetett közénk az erdőbe.- Én arra emlékszem, hogy a nyolcvanas évek közepén ifjúsági hétvégéket szervezett havonta egyszer az egyházmegye valamelyik gyülekezetében.- Már az első táborozás után megfogalmazódott bennünk, hogy minden évben kellene még legalább egy egész napos együttlétet szervezni, meghívva erre más településről is a fiatalokat. Ezért szerveztünk azután egész napos kirándulásokat, de adódott kétnapos „zarándoklat” is. Néhány évvel később gondoltunk arra, hogy jó lenne ezt a példát más gyülekezeteknek is átadni, megpróbálni az ottani fiatalokat is aktivizálni. Együtt leszünk velük egy napot vagy hétvégét abban a reményben, hogy ott is beindul az ifjúsági munka. A nagy élmény ebben az volt, hogy ott aludtunk matracokon a gyülekezeti termekben. Az éjszakai beszélgetések sokszor hajnalig tartottak, és -mondanom sem kell - igazi barátságok, sőt párkapcsolatok is szövődtek. Általában szombat délutánonként kezdtünk, vasárnap délelőtt részt vettünk az istentiszteleten, majd kirándultunk egyet a környéken, esetleg útközben mi tartottunk áhítatot...- Igen, ez a kép él bennem is, ahogy megjelent a Bibliával, és prédikált nekünk a pusztában. Mindezek után nem volt kézenfekvő, hogy a teológián tanuljon tovább?- A pályaválasztásom némi vívódással járt. Többek példája inspirált arra, hogy a teológiát válasszam. Akkor én mégis úgy éreztem, hogy Istennek velem világi állásban van terve, úgy szeretne felhasználni a gyülekezeti szolgálatban. És ha a teológiát választom, akkor a nyári táborokban sem vehettem volna részt többé. így inkább Almásfüzitőre mentem dolgozni a timföldgyárba, közben tanultam. Majd átkerültem Oroszlányba az ottani Duna Cipőgyárba műszerésznek, karbantartás-vezetőnek. A következő munkahelyem az oroszlányi vízmű volt, itt dolgoztam üzemvezetőként az elmúlt évi nyugdíjazásomig.- Világi állása mellett mindig talált magának feladatot a gyülekezetben, az egyházban is...- Az ifjúsági munkát én vezettem Oroszlányban, szerveztünk gyermek-istentiszteleteket is. Éreztem, hogy ehhez jó volna alaposabb teológiai tudással is felvérteződni, ezért örömmel végeztem el 1979 és 1982 között az első hároméves tanfolyamot az evangélikus teológián. Számomra ez az együttlét, tanulás felejthetetlen volt. Olyan emberekkel lehettem együtt, akiket korábban nem ismertem. A gyülekezetben már huszon-egynéhány évesen megválasztottak presbiternek, majd fiatalon a gyülekezet felügyelője lettem, később - két cikluson keresztül - az egyházmegye felügyelőjeként is szolgálhattam. A zsinat munkájában az újrakezdés óta részt veszek... Alapító tagja vagyok a gyülekezeti kórusnak, azóta is énekelek benne. El kell azonban árulnom, hogy az általános iskola felső tagozatában fel voltam mentve énekből. A tanárnőm azt mondta, megkíméli magát attól, hogy énekeljek, mert rettenetes hangom volt. Hogy belőlem végül is kórustag lehetett, az azt mutatja, hogy nem születik senki botfüllel. Kiművelhető a hallás, valamilyen szintre mindenki eljuthat az éneklésben.- Hogyan viszonyultak a világnézetéhez a munkahelyein, a munka mellett végzett iskolában?- Almásfüzitőn négy éven keresztül egy református családnál, Selmeczi Lajos feleségének családjánál leltem közösségre. Akkoriban Szőnybe jártam a református gyülekezetbe, ott is megszerveztük az ifjúsági közösséget és egy kis énekkart. A szabályozástechnikai képzést adó műszaki iskola Komáromban volt. Emlékszem, egyszer egy kérdőívet kellett - név nélkül - kitöltenem. Amikor a hittel kapcsolatos kérdésre leírtam, amit gondoltam, a tanárom megkért, hogy töltsék ki egy másikat, mert ebből még bajom lehet. Azt mondtam, hogy amit leadtam, azt úgy is gondoltam. Nem is lett semmi gondom. Munkatársaim is tudták mindezt, és ez inkább tiszteletet, megbecsülést váltott ki bennük. A vízműbe kerülésem előtt a cipőgyárba kijött egy ember, beültetett az autójába, és elbeszélgetett velem. Később kiderült, hogy a párttitkár volt. Én elmondtam, hogyan gondolkodom, ennek ellenére felvettek a vízműhöz. Oroszlányi vezetőm Pannonhalmán végzett diák volt, hívő katolikus, akivel jól együtt tudtunk gondolkodni, dolgozni, erősíteni tudtuk egymást.- Miközben a pártállam szocialista városnak kiáltotta ki Oroszlányt, áldott alkalmak, személyek voltak a helyi evangélikus gyülekezet életében. Gondoljunk például Nagy Dánielre, aki bányász létére kórust alapított...- A mi életünkben is áldás volt ez az időszak. De mindez nem magától jött. Tudom, hogy a gyülekezeten belül volt egy bibliakörös csoport, és ők már 1962 előtt rendszeresen imádkoztak azért, hogy a gyülekezetben legyen ébredés. És az Úristen a Hajdúságból, Tetétlenből ide küldött egy embert, aki a bányában dolgozott mint frontbányász, és nálunk befogadó közösségre talált. Én a hitéletem szempontjából is nagyon sokat köszönhetek Nagy Dánielnek. Igen, kijön a bányából, és énekkart szervez. És a széncsata idején kijelentette, hogy vasárnap délelőtt nem vállal műszakot, pedig brigádvezető volt. Szombat éjszakára bement, de vasárnap délelőtt ott volt az istentiszteleten...- Arról még nem beszélt, hogy végül lelkipásztor is lett. Hogyan érte a felkérés?- A korábbi esperes, Bencze András kérdezett meg, hogy elvállalnám-e három hónapra a bokodi gyülekezetben a helyettesítést, mert a helyettes lelkész váratlanul külföldi szolgálati lehetőséget kapott. Korábban már besegítettem időnként Bakonyszombathelyen, Sárbogárdon, Sárszentmiklóson néhány hétig, ez a „besegítés” azonban lényegében az istentiszteletek megtartására korlátozódott. Bokodon az igehirdetés és a szentségek kiszolgálása mellett esketés, temetés is várt rám, amit korábban soha nem végeztem. Napokig gondolkodtam, hiszen ebben az időben egy szolgáltató üzemnek voltam a vezetője, márpedig rendszeresen előfordulnak olyan helyzetek, amikor az első számú vezetőnek is a helyszínen kell intézkednie. Végül a három hónapra igent mondtam.- És ha azt mondják, hogy hét évre kellene segíteni? Hiszen ennyi lett belőle.- Akkor biztosan nem vállalom. Mindig meghosszabbították a megbízásomat. Hálás vagyok az Úristennek, hogy egy olyan helyzetben szólított meg, amikor úgy éreztem, hogy a szolgálati lehetőségek bezáródnak körülöttem. Kiemelt egy helyzetből, belehelyezett egy másikba. Visszatekintve hálás vagyok az Úrnak azért is, hogy ezt a hét évet a bokodi közösségben élhettem meg. Rengeteg ajándékot kaptam ezen keresztül. Élményt, ami egész életemben elkísér.- Nem okozott problémát az ifjú pároknak vagy a gyászoló családoknak, hogy nem visel Luther-kabátot?- Kezdetben előfordult, hogy - egyetértésemmel - a korábban ott szolgáló lelkészt kérték fel temetésre. Később ez már nem volt jellemző. Sokat jelentett, hogy a felügyelő személyében valóban szolgatársra, komoly segítőtársra találtam Bokodon, s hogy volt két pedagógus is, ők végezték a hitoktatást. Azt ugyanis nem tudtam volna vállalni. így is Isten csodájának tartom, hogy a hét év alatt mindössze egy ifjúsági óra maradt el azért, mert a munkahelyemen váratlan esemény történt.-A titulusa hivatalosan így szólt: „nem lelkészi egyházi munkás”. Megbékélt ezzel?- Gyülekezetemben „tisztelendő úrnak” szólítottak. Kántorom azt mondta, az rendben van, hogy nem vagyok pap, mégis lelkész, mert lelkészi munkát végzek. Ez persze jogilag nem helyes. A hét év alatt mindenesetre rendbe kellett tenni a parókiát, a templomkülsőt és a torony belsejét, a hátsó épületet és a kerítést. Beindult az ifjúsági óra és az óvodai hitoktatás, a baba-mama klub, no és a falu felé is nyitni akaró missziós programok. Adventben, böjtben pedig négynapos evangélizációs alkalmakat szerveztünk.- Nyáron lezárult életének ez a fejezete. Hogyan telnek nyugdíjas napjai?- Nem unatkozom. Visszakerülve az oroszlányi gyülekezetbe próbálok aktívan tevékenykedni, Bokodon pedig egy ideig még én vagyok az utódom principálisa. Felajánlottam, hogy bármikor szívesen segítek. ■ Menyes Gyula A keresztény hit és a pénz Nemzetközi missziói konferencia Litvániában ► A Gesellschaft zur Ausbreitung des Evangeliums (GAE) elnevezésű nemzetközi missziói társaság, amely mintegy százéves múltra tekint vissza, nemrégiben tartotta éves konferenciáját a litvániai Klaipeda melletti Girulaiban. A fenyőrengeteg csendje, amelyet csak időnként szakított meg a közeli Baltitenger morajlása, ideális feltételeket kínált a nyolc országból érkezett lelkészek és missziói munkások tanácskozásához. Egyházunkat Smidéliusz Zoltán nemespátrói lelkész, Szabó András esperes és e sorok írója képviselte. A konferencia fő témája A keresztény hit és a pénz volt... A megnyitón litván evangélikus püspök köszöntötte a résztvevőket. Egyháza bemutatása kapcsán Mindaugas Sabutis elmondta, hogy ők - ellentétben az észtekkel és a lettekkel - mindig elnyomásban éltek a katolikus többség részéről. Az államtól szinte semmilyen támogatást nem kapnak ma sem, ám a fiatal püspök elárulta, hogy kis létszámuk ellenére nagy terveik vannak. Jaan Berenson, az észt bibliatársulat elnöke nyitó előadásában kifejtette, hogy a kérdéssel három témakörben kell foglalkozni, úgymint tulajdon, felelősség és együttműködés. A tulajdonról tudni kell, hogy nem a miénk, hanem minden az Úré, ami a földön van. Még a nem hívők is elfogadják, hogy a tulajdon a jövő generációké is egyben. A felelősség azt jelenti, hogy becsületesen kell dolgozni minden munkakörben, mert csak akkor van eredmény. A legnagyobb nyereség azonban a kegyesség megelégedéssel. Az együttműködés pedig azt jelenti, hogy a keresztényeknek nem elegendő időnként összejárni, hanem bizony együtt is kell dolgozniuk, hiszen amit egy gyülekezet elér, az minden tagjának az erőfeszítését tükrözi vissza. Másnap reggel Bence Imre budavári esperes áhítata következett, aki airról szólt, hogy ahol a kincsünk van, ott lesz a szívünk is. Érdekes visszaemlékezést hallgathattak meg a résztvevők Luidvikas Fetingis lelkésztől, aki a szovjet idők nehézségeiről és üldözéséről szólt. Ő személy szerint világi hivatását adta fel, hogy lelkész lehessen. A teológiát - nagy nehézségek árán - Észtországban végezte el. Dr. Heinz-Gerhard Koch fürthi lelkész, teológiai referens A reformáció iránymutatása a pénzzel való bánásmódhoz címmel tartott előadást. Kifejtette, hogy az úgynevezett protestáns államok nem véletlenül gazdagodtak meg, hanem azért, mert a tisztességes haszon elve miatt a kamatokat alacsonyan tartották, és így az adósok nem mentek tönkre, hanem fejlődhettek. Az utolsó napon a konferenciára érkezettek a plikiai gyülekezetben vettek részt istentiszteleten. A német származásúak többsége egykor elmenekült vagy kivándorolt innen - Fetingis lelkész azonban a kis létszám ellenére is össze tudott „trombitálni” egy színvonalas fúvósegyüttest, sőt szeretetházat is alapított. ■ Koháry Ferenc
