Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-11 / 41. szám
8 -m 2009. október 11. FASORI PANORÁMA Evangélikus Élet Evangélikus oktatási intézmények iskolalelkészei a fasori templom oltára előtt - balról jobbra : Péterné Benedek Ágnes, Makán Hargita, Barthel-Rúzsa Zsolt, Balogh Éva és Mesterházy Balázs A legjobb hagyományokat folytatva Öregdiákszemmel a húsz éve újjászületett Fasorról (Részlet Glatz Ferenc akkori művelődési miniszternek - az újraindított fasori gimnáziumban - 1989. szeptember 16-án elhangzott országos tanévnyitó beszédéből) Amikor mint a kormány tagja és a művelődési tárca vezetője köszöntőm tanévnyitónkon hazai tanulóifjúságunkat, a gyermekeikért mind több áldozatot vállaló szülői társadalmat, és kívánok jó munkát tanár kollégáimnak, nem titkolom: nem véletlen, hogy e köszöntő szavakat az újranyíló evangélikus gimnáziumból, az 1952. évi megszűnése előtt oly patinás fasori gimnáziumból mondom. Amikor a kormányelnök melegen egyetértett javaslatommal kormányra kerülésem első napjaiban, benne volt e szándékban a politikai szándék: mi az 1990-es évek Magyarországán egy sokszínű, egyének, csoportok gazdasági és szellemi törekvéseinek szabad teret biztosító társadalmat képzelünk el. Amelyik tisztában van azzal: egyéni szabadságának feltétele a másik véleményének szabadsága, és mindegyikünk szabadságának alapja az intézményesített türelem. A tolerancia. És ebben a társadalmi képben az egyházak igen erős színekkel lehetnek jelen. Mi az egyházakban - sem múltjukban, sem jelenükben - nem az úgynevezett szocializmus-ateizmus ellenes ideológia hordozóit látjuk, hanem azt a közösségmegtartó intézményt, amely népeinket évszázadokkal ezelőtt először tanította az olvasásra-írásra, és a közösségszervező értelmiség nevelésének kereteit adta, a közösségi együttélés alapnormáinak kialakítója és biztosítója volt. Felemelkedett volna-e Európa az elmúlt évezredben az egyházak nélkül? Megmaradtak volna-e Közép-Európa népei közösségi sajátosságaikban, ha nincs például Magyarországon az első magyar anyanyelvű kultúra bölcsője, a római és a keleti egyház, majd az évszázadokon át nemzetmegtartó erejű protestáns egyházak? De hogy maradt volna fenn a románság, a szerbek, az ortodoxia, a szlovákság a katolikus, a városlakó németek az evangélikus, református, a zsidók az izraelita egyház nélkül? És vajon a 20. század végén nem szorul-e rá a társadalom azokra a hagyományőrző és közösségmegtartó intézményekre, melyek közül az egyház oly maradandónak bizonyul? Minden egyházfeletti ellenőrző funkciótfeladni, az egyháznak mint a magyar állampolgárok egy részének kulturális, szociális és lelki életszükségleteit biztosító intézménynek a jogos támogatást megadni. Ez az új kormány egyházpolitikájának kiindulópontja. És e meggyőződéstől hajtva is örömmel vettem a miniszterelnök támogatását törekvésemhez: az egyházpolitika kerüljön - mint Európában mindenütt - a helyére, a szakigazgatáshoz, a művelődési tárcához. A másik indítóok, ami a tanévnyitón idehozta a minisztert: a legjobb magyar iskolahagyományok mai folytatását láttam itt már a tavasszal Gyapay Gábor barátom irányításával. Az iskola felvételije mentes a formaságoktól: a tanári kar maga felvételizted a gyermekeket, elbeszélget velük, elsősorban képességeiket vizsgálja, nem pedig a bizonyítvány alapján dönt. A tanári közösség választja az igazgatót, de a döntés fölött ott áll az iskolafenntartó - ez esetben egyházi - közösség vótuma is, a szülők képviselete is. Szigorú követelmények még a tanárokkal szemben is. A felekezeti vonatkozásban a teljes tolerancia. Vajon nem olyan iskolaszervezési jegyek ezek, amelyekből világi iskoláink meríthetnek? S amikor visszagondolok mint kutató az iskola volt neves diákjainak levelezésére, csak reménykedem mint miniszter, hogy a diák- és tanárközösségi régi formák is újraélednek e falak között: az ifjúsági segélyegylet, amely maga döntött- a szociális jogosultságról, a tanárok és diákok közös dal- és zeneegylete, az önképzőkörök és nem utolsósorban a diáksportkör. Színes otthont, kibontakozási lehetőséget nyújtva munkánk értelmének, egy nálunk jobb generáció felnövésének. És kívánhat-e többet egy tanár az 1989/1990- es tanév megnyitóján? A fasori gimnázium húsz évvel ezelőtti újjáalakításával kapcsolatban olyan tények vannak, amelyek nem ismertek széles körben. Véleményem szerint ezek fontosak, így a dolgok pontos megismeréséhez újabb adatokat szolgáltatnak, és árnyaltabb képet adnak az egyházi iskolák visszaállításának első és talán legfontosabb kérdéseiről. Gondolataim hitelességét azzal szeretném alátámasztani, hogy mások által írt, már megjelent és megjelenés alatt álló írásokat idézek. A kérdés természetesen összetett, de látni kell, hogy volt egy kiváltó ok, amelyet követtek az események. Az első kiváltó, elindító ok az volt, hogy a nyolcvanas években - a pártállam gyengülésének idején - felerősödtek a híres, nagy múltú, méltatlanul elvett iskola visszaállításának, visszaadásának gondolatai. Az iskola volt diákjai, akik a szellemi élet minden területén jelentős pozíciókat töltöttek be, szerették volna iskolájukat még életükben újra működésben látni. A diákok közül huszonnyolcán lettek a Magyar Tudományos Akadémia tagjai, tiszteletbeli vagy külső tagjai, huszonnyolcán részesültek Kossuth-, Állami vagy Széchenyidíjban, huszonhatan szerezték meg az MTA doktora és harminckilencen a kandidátusi fokozatot. Ezek kiegészülnek a külföldön élő egyetemi tanárokkal és más vezető beosztású személyekkel, nem elhanyagolható szellemi potenciált alkotva. „Külföldi és hazai öregdiákok, közéleti személyiségek erős erkölcsi, érzelmi hátteret adtak a gimnázium újraindításán dolgozó politikai törekvéseknek” - ismeri el Frenkl Róbert is az EvÉlet 2009. július 5-i számában, és igen fontos szerepet játszottak a folyamat elindításában. Ismeretes, hogy 1984-ben alakult meg a Hazafias Népfront keretében egy hagyományőrző egyesület, amelynek titkolt célja volt az iskola újraindítása. A havonta tartott üléseken - amelyeken más irányú, sokoldalú elfoglaltsága miatt Frenkl Róbert barátom csak nagyon ritkán vett részt - jelen voltak a pártállam emberei is. Látták, érezték és jelentették, hogy az igény mind külföldön, mind belföldön egyre erősebb lett. (Ezekről az eredményekről az októberi Fasori Örökdiák különszámban dr. Vitális György, a korábbi főtitkár cikke fog beszámolni részben kronológiai sorrendben, részben az aktív résztvevő hitelességével.) Ezen túlmenően - véleményem szerint - nagy szerepet játszottak azok az öregdiákok, akik a pozíciójuknál fogva a politikai döntéshozókkal kapcsolatban voltak, és mindent megtettek szeretett iskolájuk visszaállításának érdekében. Cselőtei László professor emeritus, akadémikus, az akkori parlament tagja, egy bizottság elnöke A mezőgazdaság vonzásában című könyvében (Agroinform Kiadó, 2004) egy fejezetet szentel a fasori gimnáziumnak (6.9 fejezet, A „Fasor” ébredése [1984-1989] [„Nem halt meg, csak aluszik”]). Ebben írja: „Őszintén szólva nem értettem..., hogy a rendszer miért nem használta ki azt a nimbuszt, ami iskolánkat nemcsak itthon, hanem nemzetközi síkon is övezte. Magam az 1970-es évek elején az MTA egyik elnökségi ülésén is szóba hoztam ezt. Az Oktatási Minisztérium államtitkára azonban nem lelkesedett az »elit« iskola gondolatáért." „1985 tavaszán a Fasor védelmében annak az indokoltságát bizonyító, már széles körben ismertté vált állásfoglalás született. Ennek alapján egyesületünk első elnökével, Petri Gáborral - aki az MTA tagja, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora, országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja volt - az Országgyűlésben az egyik szünetben megkerestük az evangélikus egyház szintén országgyűlési képviselő püspökelnökét - aki akkor egyben az Evangélikus Világszövetségnek is elnöke volt -, és szót váltottunk vele szándékunkról, annak lehetőségeiről. Ő természetesen már tudott a dologról, és egyértelműen foglalt állást. Mint mondta, a korábbi két évtizedben már három alkalommal kezdeményezte ezt az ügyet, de mindig határozott elutasításra talált. Megvalósulását természetesen ő is kívánatosnak tartja, de csak akkor kéri, ha esély van annak kedvező fogadtatására. Az álláspont világos volt, ennek megfelelően kellett cselekednünk. Petri Gábornak az egyetemen hallgatója volt az Állami Egyházügyi Hivatalt és az oktatásügyet is felügyelő miniszterelnök-helyettes asszony, ezért őhozzá fordult. A válaszlevél biztató volt. »Elgondolásait senki sem utasította el, de jelenleg igen sok a bizonytalanság.« Időt kért a további tájékozódásra, és bár nem mondott egyértelmű igent, de mindenképpen többet kaptunk a »talán«-nál. Sajnos néhány hét múlva egyesületünk elnöke elhunyt, s így mint társelnökre ezen a téren rám maradt ügyünk továbbvitele. Előbb levélben, majd személyesen kerestem meg a miniszterelnök-helyettes asszonyt, aki további tájékozódásra kért időt. Egyben érzékeltette, hogy az egyház részéről még nem alakult ki az ügyben egyértelmű vélemény. Az év végén a kérdés hullámai külföldön is megjelentek. Az evangélikusok egyesült államokbeli lapjában az iskola visszaállítását indokolva Eisenhower elnököt idézték. Eszerint amikor megtudta, hogy az Egyesült Államok vezető atomtudósai jelentős részben a »Fasor« növendékei közül kerültek ki, kijelentette: »Ezt a kitűnő iskolát mindenestül át kellene telepíteni Amerikába.« Ugyanott Wigner Jenő, az akkor Princetonban élő Nobel-díjas tudós is elismerően nyilatkozott volt iskolájáról és az egyházi iskolák által nyújtott minőségi nevelés eredményességéről. Közben sokasodtak és kiszélesedtek a tájékozódás-tájékoztatás csatornái. Volt osztálytársam, Gyapay Gábor - az újjáalakuló gimnázium első igazgatója, kiváló történész -, aki a kérdés gyakorlati részét összefogta, történész barátainál, így Köpeczi Béla akkori oktatási és művelődésügyi miniszternél egyengette az utat. Közben az egyházon belül is kialakulóban volt az állásfoglalás. 1986 második felében az egyház közgyűlése bizottságot küldött ki a gimnázium visszaállításának előkészítésére (...), Szentágothai János akadémikus pedig az Országgyűlésben vetette fel iskolánk ügyét.” Tehát a bemutatott idézetből is látszik, hogy a volt öregdiákok nem „politikai alkuba” kényszerültek, hanem próbálták meggyőzni a politikusokat, hogy a Fasort mint egy nemzetközi kincset fel kellene használni az oktatás fejlesztése érdekében. Ezt tehát - ellentétben Frenkl iskolatársam véleményével - tudomásom szerint pártolta Köpeczi Béla miniszter is. Mindezekből látható, hogy a fasori diákok és más személyek is az élet minden területén, ahol dolgoztak, az adott lehetőségekkel élve (az Akadémia elnökétől az Országos Tervhivatal főosztályvezetőjéig) az iskola visszaállításának ügyét támogatták. Az egyház, mint Frenkl doktor is írja, „először mereven elutasította” a törekvést, majd miután az erkölcsi támogatáson kívül jelentős külföldi anyagi támogatás is érkezett, megváltoztatta az álláspontját. Nyilvánvalóan anyagi kérdések is szerepet játszottak a nemleges, majd pozitív hozzáállásban. Véleményem szerint egy ilyen nagy horderejű mozgalom (az egyházi iskolák egy részének visszaadása) több parallel szinten játszódik le. Mindez csak egy adott történelmi pillanatban lehetséges, és ezért indították el a Fasor régi diákjai kihasználva a lehetőségeket, személyes kapcsolatokat, hazai és külföldi erkölcsi nyomást, amelyet aztán - némi hezitálás után - az egyház is kihasznált. Az idő múlásával mindenki úgy érzi, hogy tett valamit az ügy érdekében. Ez így is van, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az indítást humanista szellemű volt diákok kezdeményezték. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez a több éven át tartó, széles alapokon nyugvó mozgalom meghozta az eredményt. Az országban elsőként a fasori gimnáziumot adta vissza az állam. Mi voltunk a faltörő kos, amely példaként szolgált más egyházaknak is iskolájuk visszaszerzéséhez. Ez volt az első lépés, amely oda vezetett, hogy ma már mintegy száz egyházi iskola működik Magyarországon. Fasori üdvözlettel: ■ Dr. Liptay György, a Fasori Öregdiákok elnöke Fasori öregdiákok az október 3-ai ünnepség utáni fogadáson
