Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-10-04 / 40. szám
2 •« 2009- október 4. FORRÁS Evangélikus Élet Oratio SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP - ÉZS 2,1-5 Nem sodor el semmi oecumenica Atyánk! Áldott a neved, mert asztalt terítettél, és köré ültettél bennünket! Minden méltóságnál magasabbra emeltél: gondoskodó jóságod körébe vontál. Hallgasd meg könyörgésünket azzal a határtalan szeretettel, amellyel megformáltál, megváltottál és megőrzői bennünket tenyereden! Urunk! Kezedbe tesszük le mindazt, amit önmagunkról gondolunk. Fojtsd el bennünk naponként eredményességünk, tekintélyünk, hatalmunk és népszerűségünk vágyát, és tégy minket tanítványaiddá, akiknek bölcsessége a te szavadban rejlik! Szabadíts meg az önigazolás és a másoknak való megfelelés kényszerétől! Vezess az előtted való alázat útjára, taníts másokat megbecsülni, a többiek tetteiben és szavaiban a jót és számunkra építőt meglátni! Urunk! Egyházunk, gyülekezeteink iránti aggodalmunk, aprólékos igazságkeresésünk közepette sok-sok sebet ejtünk. Csendesítsd le egymással szembeni indulatainkat, nyugtasd meg aggódó igazságféltésünket! Adj derűt, hogy ne féljünk attól, hogy neked bajod esik. Segíts lelkiismeretünknek, hogy mások helyett csak önmagunkat vizsgáljuk! Segíts szavainkban, hogy mások helyett csak rólad és tőled szóljanak! Segíts tetteinkben, hogy Lelkeddel megmértek és megharcoltak legyenek! Urunk! Előtted van az életünk: botlásaink, küzdéseink, örömeink és fájdalmaink. Lakjál bennünk, amikor utunkat járjuk! Ne engedj elcsüggedni, kétségbeesni, kapkodni vagy csalódni. Őrizz meg a hitben, hogy Önmagunkat, közösségeinket, szeretteinket kezedben tudhassuk! Formáld csendes, személyes imádságainkat is, hogy a te közelségedből szóljanak mindig! Urunk! Igéd szilárdan áll népek, országok, korok és rendszerek fölött. Tudod, hogy mikor ki mit és milyen indulattal tesz, nyilatkozik vagy dönt. Szolgád és eszközöd mindenki, akár ismer téged, akár nem. Irgalmadba ajánljuk hát mindazokat az embertársainkat, akiknek hatalma van mások élete, sorsa fölött. Légy világosság a számunkra mindig, amikor ránk bízol valakit! Őrizz meg felelőtlenségtől, felületességtől, felsőbbrendűségtől családunkkal, környezetünkkel szemben! Tégy jó szomszéddá, munkatárssá, főnökké és beosztottá! Segíts leleményesen megtalálnunk mindazt, amit tennünk jó! Segíts kezedbe letenni mindazt, ami vár ránk és a körülöttünk élőkre! Urunk, te ismersz minket úgy, ahogyan kell. Add meg hát imádságaink révén is azt az áldást, amire szükségünk van, s teljesítsd be rajtunk napról napra a te akaratodat, mert az a jó nekünk. Jézus Krisztusért, őáltala fordulunk hozzád! Ámen. www.myluther.hu Az asszony kilépett a sűrű cserjésből a tópartra. A fákat nézte, ahogy leveleiket hullatták a vízbe. Mintha megannyi apró csónakot bocsátottak volna útjukra.- Őszülök - gondolta az asszony, pedig nem is látta tükörképét a vízben. Régen mennyivel szebb volt minden. Érdekes, hogy fiatalságából inkább a nyarakra emlékezett és a tavaszokra. Igen, azok a tavaszok!- Már a tavasz sem tud felébreszteni. Megöregedtem. Én is ősz vagyok. Valami mély szomorúság járta át, tudta, hogy ez egész nap elkíséri majd. Lehet, hogy senki más nem veszi észre, olyan lesz, mint máskor. De már készülődött. Tudta, hamarosan minden befejeződik. Szeretjük a valóságot. Szeretjük megragadni a körülöttünk levő eseményeket, tárgyakat, embereket. Ebben nagy ellenségünk az idő. Mire kimondom, néven nevezem, semmivé foszlik. Talán nincs is valóság? Én magam is szertefoszlom. Van értelme bármit is megfogalmaznom az igazságból, ha az igazságom velem együtt semmivé lesz? Az asszony kilépett a sűrű cserjésből a tópartra. A fákat nézte, ahogy leveleiket hullatták a vízbe. Mintha megannyi apró csónakot bocsátottak volna útjukra.- Végre elkészült - gondolta az asszony. A tópart túlsó oldalán ott állt a ház. Az ő háza. Az ő otthona. Mennyi fáradság, mennyi munka! Hányszor gondolta, hogy soha nem A 96. GENFI ZSOLTÁR ► A gyülekezeti éneklésnek és a zenének az istentiszteletben betöltött szerepéről a nagy reformátorok nem vélekedtek egyformán. Luther a gyülekezeti ének fontossága mellett a többszólamú éneket és a művészi orgona- és hangszeres muzsikát is fontosnak tartotta. Zwingli azonban nemcsak á szobroknak és képeknek, de még a zenének és a gyülekezeti éneknek sem hagyott helyet az istentiszteleten. A középutat képviselő Kálvin azt tanította, hogy a zene Isten egyik nagy adománya, ezért mi, keresztények egyedül az ő dicsőségére szolgálhatunk vele. Az érzékeinket gyönyörködtető zene azonban világi csábítást rejt, ezért csak fegyelmezetten élhetünk vele, nehogy elvonja figyelmünket az igéről. Az Isten dicsőítésére egyedül méltó éneknek pedig a Szentírás szavát, azön belül is a Zsoltárok könyvét tartotta. így született meg 1562-ben - hosszú és tudatos alkotómunka eredményeként - a Genfi zsoltároskönyv, melyről a Cantate rovat múlt heti cikkében, a Szemem a hegyekre vetem című énekünk kapcsán már bővebben is szó esett. A 96. zsoltár a dicsőítő hangvételű zsoltároknak azon csoportjába tartozik, mely Jahve királyságát, egyetemes uralmát hirdeti meg: „Énekeljetek új éneket az Úrnak, énekelj az Úrnak, te egész föld!” (Zsolt 96,1) A genfi zsoltár (GyLK 735) ezt azzal fofogja megérni a végét. De most végre állt a ház. Már belül is kész van. Ez innen a tópartról nem látszott.- Legyőztelek - mondta ki hirtelen hangosan. Valóban, a tó, az itteni, kicsit laza talaj sok fejtörést okozott az építészeknek. Volt, aki azt mondta, ide nem is lehet építeni. A ház viszont most állt, és a tó, a nagy ellenség a kert díszévé lett, legyőzetett. Szeretjük a valóságot. Ahogy fejlődnek körülöttünk az események, maga a folyamat örömmel tölt el minket. Talán ez a megoldás. Nem körülírni kell, nem megfogalmazni, nem definiálni, hanem élni benne. Hagyni, hogy fejlődjön, épüljön, elkészüljön. A folyamatok fejlődései elfeledtetik velünk múlandóságunkat. Embernek érezhetjük magunkat. Végre azok vagyunk, akinek lennünk kell. Az asszony kilépett a sűrű cserjésből a tópartra. A fákat nézte, ahogy leveleiket hullatták a vízbe. Mintha megannyi apró csónakot bocsátottak volna útjukra.- Elveszítem ezt a helyet - remegett át rajta a gondolat hirtelen. Ha hallotta volna valaki, azt mondta volna, ostobaság. Boldog családként éltek a nagy házban, mindenki szerette őket. Béke, jólét, vidámság. Az asszonyra azonban ellenállhatatlanul telepedett rá a veszély érzete. Se fáradtnak, se betegnek nem érezte magát. Igaz, a kor elszállt felette, de ez természetes, különben is van még néhány jó éve. Nem ennek az árnyai vonták szomorúságba. Gondolatban végigjárta élete zegét-zugát. kozza, hogy a föld minden teremtményét Isten magasztalására szólítja fel: „E földön őnéki minden / Dicséretet énekeljen, / Jóvoltát hirdesse mindennek!” (1. vsz.) A zsoltárszöveg a pogány népeket is megszólítja: „Népek törzsei! Magasztaljátok az Urat!” (Zsolt 96,7) Egyben missziói parancs is megfogalmazódik benne, melyet a genfi zsoltár két helyén így éneklünk: „A pogányok közt dicsőségét, / Hirdessétek jótéteményét!” (2.VSZ.); „Ne rejtsétek a pogányoktól, / Hogy e nagy Úristen országok” (7. vsz.) A dicsőítő zsoltárok felépítése gyakran hasonló mintákat követ.- Semmi baj sincs - állt fel, próbált megnyugodni, de hiába. A tó hullámokat vetett, mintha kinevette volna, ahogy a fövenyes partot kóstolgatta. Szeretjük a valóságot. Olykor ránk nehezedik, hogy a végén minden elpusztul. De létezik a most. És ez a most az, amiben cselekednem kell, lehet. Most adódnak feladataim, lehetőségeim. Most találkozom emberekkel és helyzetekkel. Ezt a mostot kérik egy napon számon rajtam. A hegymászónak sem szabad lefelé néznie. A felfelé néző is elszédül. Arra kell koncentrálnunk, ami közvetlenül előttünk van. Kis lépésekkel előre, egyszerre csak egyet. A jövő nem a mi dolgunk. Az asszony kilépett a sűrű cserjésből a tópartra. A fákat nézte, ahogy leveleiket hullatták a vízbe. Mintha megannyi apró csónakot bocsátottak volna útjukra.- De szép - mondta ki, maga is meglepődve a hangos szón. Nem maradt semmije. Mindenkit elveszített, akit szeretett, a ház másoké lesz, ő is csomagol, mennie kell. Összetört volt és fáradt. Már nem érzett erőt magában semmiféle újrakezdéshez. Inkább várakozott. Szerette volna, ha itt ér véget, de még ez sem adatott meg neki.- De szép - mondta újra, mintha kapaszkodni szeretett volna a mondatba. És akkor ott megértette, hogy van értelme mindennek. Ő maga is mint apró csónak hányódott, de most kész volt megragadni az evezőket. Nem tudta, merre vezet az útja, de érezte, hogy van út, amely az övé. A bevezető sorok után, melyek hálaadásra buzdítanak, legtöbbször magyarázat következik, mely Isten jótéteményeit és csodatetteit sorolja fel, vagy az ő nagyságáról beszél: „Mert nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, félelmesebb minden istennél” (Zsolt 96,5) A zárószakasz általában ismételt hálaadásra hív fel, ezzel foglalva keretbe az egész zsoltárt. Ez a zárómotívum a 96. genfi zsoltárban himnikus hangvétellel szólal meg: „Örvendjen az ég hangossággal, / A föld örüljön vigassággal, / A tenger zúgjon, a mező / Zengedezzen és az erdő / Az Úr előtt nagy hál’adással!” (8. vsz.) ■—p -----t—1— 4M M—A ----------------------É - ne - kel - je - tek, min-den né - pék, Új i--------------------------- ---------------1-C-T r J é - ne - két az Úr - is - ten - nek! föl-dön n ru né - ki min-den kel - jen, Jó - vol-tát hir-des-se min-den - nek! 2. A pogányok közt dicsőségét, Hirdessétek jótéteményét! Mert nagy és erős az Isten, Hát inkább tisztelje minden, Hogynem mint egyéb isteneket! 5. Az Úrnak dicsőség adassék, És az ő neve dicsértessék! Adjunk őnéki hálákot, Minden kedves ajándékot Tornácaiban szent helyének! 8. Örvendjen az ég hangossággal, A fold örüljön vigassággal, A tenger zúgjon, a mező Zengedezzen és az erdő Az Úr előtt nagy hál’adással! 9. Eljő az Isten törvényt tenni, És mind e földet megítélni. És igazsággal e földet, Tisztasággal a népeket ítéli: a jókat megmenti. Énekeljetek, minden népek! A VASÁRNAP IGÉJE Szeretjük a valóságot. Ézsaiás pedig a legigazibb valóságot tárja fel. Az asszírok már fegyvereiket tisztogatják, hadba állnak, készülődnek ellenünk. Isten népének felépített állama hamarosan porba hull. Az emberekre szenvedés és félelem vár. Nincs jövő, a múlt kínzó emlék marad csupán. Isten büntetése kiteljesedik. Nincs mit tenni. A valóság rettenetes. Az idő, az Istentől elszakadtság felemészt mindent. Csakhogy a valóság nem ez. A valóság a könyörülő Isten. Ő fölötte áll az ember múltjának, jelenének és jövőjének. Fölötte áll saját haragjának is. Ha mindent elveszítünk is, ha minden látható ellene szól ás, ha minden emberi csinálmány porba dől is, felragyog a valódi valóság. És a fegyverekből kapa készül, ő megtanít ösvényein járnunk, kimagaslik múlt, jelen, jövő kérdései közül az ő háza, az ő országa, az ő valósága. Mi pedig a múlandó jelenben az ő jövőjének, az ő valóságának, az ő országának embereivé leszünk, tudva, mi a teendőnk, tudva, hová tartozunk. Rettenthetnek az asszír csapatok, az öregség, a betegség, a magány és a halál. Meggyötörhet sikertelenség, szegénység, gyász. Ránk borulhatnak múlt, jelen és jövő árnyai, nekünk felragyog a Krisztus valódi valóságként, minket megmentő valóságként. Pedig ősz volt. A fák leveleiket hullatták a vízbe. Mintha megannyi apró csónakot bocsátottak volna útjukra. ■ Koczor Tamás CANTATE Eged Iflcn diczfríinc. A záró, 9. strófa eszkatologikus tartalmat hordoz, amikor az utolsó ítélet képét festi elénk:„...mert eljön, hogy ítélkezzék a földön. Igazságosan ítéli a világot, pártatlanul a népeket’.’ (Zsolt 96,13) Ez a mi újszövetségi értelmezésünk szerint Krisztus újraeljövetelét, a második adventét jelképezi. A 96. genfi zsoltár szövege a kor ismert francia költőjének, Théodore de Béze-nek a munkája, aki a lausanne-i egyetemen a görög nyelv professzora, később a genfi akadémia vezetője is volt. A magyar fordítást Szenei Molnár Albert református lelkész-nyelvtudósnak köszönhetjük. Az Énekeljetek, minden népek feldolgozásai közül az egyik legjelentősebb Jan Pieterszoon Sweelinck (1562-1621) négyszólamú kórusműve, mely hűen adja vissza az eredeti dallam himnikus lendületét. Sweelinck, aki több genfi zsoltárdallamot is feldolgozott kórusra, s a vokálpolifónia egyik utolsó művelője volt, mégsem kórusszerzőként, hanem mint az északnémet orgonaiskola nagy mestere vált ismertté. A zsoltár a hívő ember ösztönösen mondott imádsága, mellyel örömében, fájdalmában, szükségében önkéntelenül is megszólítja Istent. így lehet a zsoltár a hálaadás, az öröm szava; de a belőlünk előtörő érzések, kétségek, kérdések megfogalmazása is. Olvasásuk és éneklésük is imádság a gyülekezet ajkán! ■ Fekete Anikó
