Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-07-05 / 27. szám
EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. július 5. » 3 Evangélikus Élet Nagy lehetőség, nagy felelősség Billentyűzet helyett talicska ► „Istenünk a meglepetések Istene” - kezdte igehirdetését Gáncs Péter püspök, amikor lelkésszé avatta Grendorf Pétert és Grendorf-Balogh Melindát. Többek között arra utalt, hogy a pestszentlőrinci templomban június 27-én tartott alkalmon - a meghívóval ellentétben - nem egy, hanem két fiatal állt az oltár elé. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem képviseletében dr. Bácskai Károly adjunktus, a helyi gyülekezet részéről pedig Győri Gábor esperes vett részt az ordinációban. A Péter és Melinda által választott vezérige (Zsolt 139,23a és 2MÓZ 4,12) mintha párbeszédet alkotna: a zsoltá’ ros kéri Istent, hogy vizsgálja meg, a mózesi igében pedig az Úr buzdítja Lelkészavatás Lőrincen szolgáját, hogy menjen, és tegye a dolgát. Az ordináció a küldés ünnepe, de nem mestereket küldünk ki Krisztus szolgálatára, hanem tanítványokat, akikkel együtt megy a Mester - hangsúlyozta a püspök, és örömének adott hangot, amiért a fiatalok házaspárként indulnak, így közös ügyet szolgálva egymás támaszai lehetnek. Az úrvacsoraosztást az új lelkészek mentoraikkal, Lindákné János Zsuzsannával és Cselovszky Ferenccel közösen végezték. Különleges volt, hogy a bevezető imádság személyes megfogalmazásban hangzott fel. Az ünnepi istentiszteleten a Lőrinci Grádicsok énekkar is szolgált. Péter útja nem vezetett egyenesen a lelkészi pálya felé. A Kőbányai Zenei Stúdióba járt, és basszusgitáros lett. A Deák téri templomba először Bach zenéje vonzotta, de mélyen érintették id. Pintér Károly igehirdetései is. Az az év, amelyet aztán polgári szolgálatosként töltött ott, életének új irányt adott. Id. dr. Hafenscher Károly felkészítése után 2003-ban kezdte el teológiai tanulmányait. Három éven át az egyetem újszövetségi tanszékének demonstrátora volt. Zenélt a Tamás-mise zenekarában. Melinda a pestszentlőrinci gyülekezetből indult. Számára Havasi Kálmán és Győri Gábor lelkészek voltak meghatározóak. Lőrinci gyermekmunkásként elindította a vasárnapi óvodásalkalmat. A Deák Téri Gimnáziumban érettségizett 2003-ban. Harmadéves teológusként köztársasági ösztöndíjas volt. Egy szemeszteren át Kanadában tanult, s közben a torontói magyar gyülekezetben szolgált - ennek felügyelője, dr. Mekis Éva jelen volt az ordináción. Melindát rokoni szálak fűzik a csővári gyülekezethez. Péter és Melinda 2008-ban kötöttek házasságot. A hatodévet a hévízgyörki, illetve a Deák téri gyülekezetben töltötték. A frissen avatott lelkészeket az istentisztelet után köszöntötte Nánási József felügyelő és az ifjúság a helyi egyházközség részéről, Smidéliusz Gábor a Deák téri és Tóth Gáborné a hévízgyörki gyülekezet nevében, Lengyel Anna kerületi felügyelő, valamint az ordinációt végző szolgálattevők. A püspök egy-egy tarisznyával és a lelkészi oklevéllel bocsátotta a szolgálat útjára új beosztott lelkészeit, Grendorf Pétert augusztus í-jétől Rákoskeresztúrra, Grendorf-Balogh Melindát pedig a Deák térre - részben gyülekezeti, részben országos ifjúsági munkára - küldve, hozzátéve, hogy nagy a lehetőség, a felelősség, a kihívás... Végül a frissen ordinált lelkészek szülei és a lőrinci gyülekezet vendégül látták az ünneplőket. ■ Hulei Enikő „Terepet rendezni ilyen időben nem lehet” - gondolták a Magyarországi Evangélikus Egyház, Országos Irodája ötfős küldöttségének tagjai (és az Evangélikus Élet szerkesztőségének képviseletében e sorok szerzője), amikor június 24-én reggel útra keltek. Iván napjára virradóra kisebb-nagyobb megszakításokkal már egy hete csak esett. Sebaj, azért az Élim Evangélikus Szeretetotthon új, frissen festett, parkettázott, csempézett szobáinak, fürdőszobáinak takarításában még mindig segédkezhetnek. Mire azonban Nyíregyházára értek, az esőfelhőket messzire fújta el a szél, és a nap is kisütött - a nagykapuban pedig húsz köbméter föld várta Kákay István irodaigazgatót és kollégáit, Halász Gabriella diakóniai referenst, Hesz Erzsébetet, az oktatási osztály szakreferensét, Osváthné Szabó Ágnest, a központi iktatás felelősét és Boros Miklós gépjárműreferenst. Természetesen gereblye, lapát és talicska is akadt, így az elkövetkező néhány órában tárgyalás, levélírás, adminisztráció helyett a szabad levegőn tüsténkedtek. Bozorády Zoltán igazgató lelkésszel, Bogár Ágnes otthonvezetővel, valamint az intézmény néhány további munkatársával együtt feltöltötték és előkészítették a kijelölt virágágyások helyét, hogy ha az intézményben gondozott-nevelt negyvenegy halmozottan sérült és árva lakó kinéz az udvarra, legalább egy kis darabon ne a november óta tartó építkezés és felújítás törmelékeit lássa. Bár az országos iroda munkatársai nem értek a végére minden rájuk váró feladatnak - a díszcserjék elültetésére már nem maradt idejük -, azért látványos munkát végeztek. Gyümölcsét - ha előbb nem is, de - az október 10-ei szentelési ünnepségen bárki „ellenőrizheti”. ■ Vitális Judit Az utolsó talicskafordulók egyike - (balról jobbra) Huszáráé Trizner .Mária fejlesztő pedagógus, Kákay István, Bozorády Zoltán, Bogár Ágnes és Boros Miklós A hazai pálya előnye Ne tekintse az olvasó a püspökök témaszegénységének, hogy a mai Égtájoló is az egyház és az oktatás kérdésével foglalkozik. Húsz évvel a fasori gimnázium újraindulása után számottevő iskolahálózat birtokában, ugyanakkor a tengernyi feladatot látva talán nem szorul magyarázatra, hogy miért folytatom most az egy hete Ittzés János püspök által megkezdett gondolatokat. Tudatosan az országos evangélikus pedagóguskonferencia résztvevőit kívánom megszólítani, bennük a munkatársakat szeretném köszönteni. Amikor egy-egy evangélikus iskola tanáraival találkozom, rendszerint - talán nem túl modorosán - „kedves kollégáknak” szólítom őket. Ezzel egyrészt kérem őket, hogy engem, a botcsinálta tanárt - aki éveken át boldogan tanítottam a fasori gimnáziumban - fogadjanak be magúit közé. Másrészt jelezni kívánom nekik, hogy ők a lelkészek közveüen munkatársai lehetnek. Évtizedeken át kevés példa volt erre a kölcsönös nyitásra. Talán néhány pedagógusként dolgozó papné vagy az iskolai hitoktatást a legnehezebb időkben is végző lelkész áldozatos helytállása segített annak a szakadéknak az áthidalásában, amelyet elsősorban az ideológiai különbséget már az iskolai oktatásban is hangsúlyozó hatalom ásott annak idején. Ez a mély árok már csak azért is mesterséges képződmény volt, mert az egyházak évszázadokon át iskolafenntartók voltak, és a „templom és iskola” Reményik Sándor által oly megrendítően ábrázolt összetartozása természetes adottságnak számított. A lelkész és a tanító harmonikus együttműködése egy-egy közösség tartópillérét jelentette. Ők osztoztak a bajban is. Elég, ha csak arra utalok, hogy az ellenreformáció idején gályára hurcolt protestánsok között nemcsak prédikátorok, hanem iskolamesterek is voltait. A hajdani evangélikus kántortanítók áldott szolgálatára pedig még ma is sokan emlékeznek. Ugyanakkor micsoda egyéni és közösségi tragédiákat okozott a „népi demokrácia” azon döntése, amely a kántortanítókat választás elé állította: vagy egyházi, vagy iskolai kötődésüket haladéktalanul és teljes mértékben meg kell szüntetniük! Azon nemzedék tagja vagyok, amely nem járhatott evangélikus iskolába. Emlékszem, milyen sokat jelentett ezért annak idején számomra, amikor egy kötetben felfedeztem Reményik Sándor Ha nem lesz többé iskolánk című versét. Húsz évem minden elszántságával mondtam együtt a költővel: „...esküszünk / Mindenre, ami szent nekünk: / így, iskolátlanul / Egymásból olyan nemzedéket nevelünk, / Hogy mind az idők végezetéig / Megemlegettetünk.” Igen, nekünk nem volt evangélikus iskolánk. (Hogy a fogadalom nyomán olyan kiemelkedő nemzedékké váltunk-e, nem tisztem eldönteni. Azt azért tapasztalom, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és ez nagyon jó.) Én személy szerint nem ismerhettem meg, mit jelent az iskolai hittanóra, egy-egy tanévkezdő csendesnap. Isko-ÉGTÁJOLÓ latáskámba a tízórai mellé nem került be az énekeskönyv vagy a Biblia. Utóbbi egyszer-egyszer azért velem volt, ám csaknem baj lett belőle. Például amikor a hírhedten ateista igazgatóhelyettes rajtakapott, hogy Melocco János barátommal egy Újszövetséget lapozgatunk a folyosón. Előző nap együtt néztük meg A hetedik pecsét című Bergman-filmet, és meg akartuk ismerni forrásait a Jelenések könyvében. (Talán így ösztönösen is megéltük az „egymásból olyan nemzedéket nevelünk” szándékát.) A mi tanáraink nem vettek részt egyházi pedagógustalálkozón. De Isten gondoskodott arról, hogy utat találjanak hozzánk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a fizika kedvenc tárgyam lett volna, de Sólyom Ilona tanárnővel titkos lelki kapcsolat kötött össze minket. Talán nem indiszkréció, ha felidézem: amikor édesapja, Sólyom Jenő professzor - édesapám atyai jó barátja - haldoklott, akkor a tanárnő könnyes szemmel jött oda hozzám a folyosón, és talán még arra is kért, imádkozzunk értük. Szinte csak az őskeresztények titkos jelképét, a halat nem rajzoltuk a homokba... A mi nemzedékünknek volt egy szörnyűséges tantárgya, amelyet negyedikes gimnazistaként kellett tanulnunk. Úgy hívták, hogy „világnézetünk alapjai” A tanárok többsége alighanem kényszeredetten lenyomta diákjai torkán a marxizmus-leninizmus és a tudományos szocializmus száraz gombócait. Nekünk, a budapesti Veres Pálné Gimnázium negyedik céseinek azonban volt egy olyan tanárunk, aki a borzalmas tankönyvet félretéve filozófiát, esztétikát és hasonlókat oktatott, nem középiskolás fokon. Akit persze azért is szerettünk, mert vágányán hosszú volt a haja, és szombat délutánonként beállt hozzánk focizni. Neki, Turcsányi Ervin tanár úrnak és - közvetve - a „világnézetünk alapjai” nevű tantárgynak még abban is része volt, hogy a teológiára jelentkeztem. Tizenhét éves diákként arra kaptam ugyanis lehetőséget, hogy Karl Barth és Rudolf Bultmann teológiáját mutassam be egy úgynevezett kiselőadás keretében. Ma már tudom, hogy a tanár úrra apósa is hathatott, hiszen Benczúr László akkori angyalföldi lelkész Barth tanítványának számított. Tanár és lelkész jó összjátéka volt ez. Olyan, mint egy jó ütemű kényszerítő átadás ama szombat délutánok egyikén. Mindezzel azt akarom csak mondani - a sportból vett képnél maradva -, hogy mi akkor idegen pályán kellett, hogy játsszunk. Ma már azonban hazai pályán is megmérkőzhetünk. Egy-egy félidő itt is negyvenöt percig tart... Kérdésem az, hogy tudunk-e élni a hazai pálya előnyével? És persze jó csapatokat tudunk-e toborozni? A „hazai pálya” azt jelenti, hogy az egyház magáénak tekinti iskoláit, és a tanárok, diákok, dolgozók magukénak tekintik az egyházat. A gyülekezetek áldozatokra is készek iskoláikért, óvodáikért. Az egyház nem egyszerűen az állami normatív támogatást osztja szét az intézményei között, hanem hozzáteszi sokak lelki, szellemi és anyagi erőfeszítését. A lelkész nem szégyelli elismerni, hogy sokat tanulhat a pedagógustól, a tanár pedig igénybe veszi a lelkigondozó segítségét. Valamennyi egyházi munkaágat meghatároz az a tudat, hogy iskoláink és kollégiumaink vannak. Ez érződik a sajtóban, a gyűjteményekben, a hittudományi egyetemen, de még a diakóniában vagy a fiatalok között végzett munkánkban is. A diákok és a tanárok pedig örülnek annak, hogy hazai pályán mérkőzhetnek meg, vagyis magukénak tekintik az egyházat. Fabiny Tamás püspök Északi Egyházkerület Grendorf Péter és Grendorf-Balogh Melinda
