Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)

2009-09-20 / 38. szám

Evangélikus Élet EVANGÉLIKUS ÉLET 2009. szeptember 20. » 3 Századik munkaévkezdés A kőbányai evangélikus gyülekezet centenáriuma ^ A főváros mai X. kerülete a múlt század elején még álmos, vidéki vá­roshoz volt hasonlatos, míg a környéken hirtelen ugrásszerű fejlődés­nek nem indult a gyáripar. A lakosság számával az evangélikusok lét­száma is nőtt, akiket Majba Miklós hitoktató lelkész kutatott fel. Ál­dozatos, sokrétű munkájának köszönhetően a Pesti Evangélikus Egyház egyik lelkészi köreként 1909 szeptemberében elindultak a rend­szeres istentiszteleti alkalmak egy iskolai tornateremben. Ezért a száz esztendőért adtak hálát a kőbányai hívek múlt vasárnap, a tanév- és munkaévkezdő istentiszteleten. „Áldjad, lelkem, az Urat, és nefeledd el, mennyi jót tett veled!” - választot­ta prédikációjának alapigéjéül az Út­mutató heti igéjének kijelölt zsoltár­verset Fabiny Tamás püspök, a gyü­lekezet egyik korábbi lelkésze. Szemé­lyes emlékeit is felelevenítő igehirde­tése ráirányította a figyelmet a kőbá­nyaiak gazdag múltjára, a templom­építés folyamatára és örömére, a múlt és a jelen hűséges, áldozatokat is vállaló gyülekezeti tagjaira, vala­mint az egyházközségben korábban - nem mindig könnyű körülmények között - szolgáló lelkészekre. Az ünnepi istentisztelet liturgiá­jában a püspök mellett Smidéliusz András és Benkóczy Péter, a gyüleke­zet előző és jelenlegi lelkésze is részt vett. S mivel ezen a vasárnapon kér­ték Isten áldását az új tanévre is, Ecser Blanka furulyajátékkal, Kiss Veronika és Regős László Pál pedig imádságok felolvasásával szolgált a liturgiában. Az ünnepi közgyűlésen több ko­rábbi lelkész üdvözlő szavai után Verbai Lajos polgármester is kö­szöntötte az egybegyűlteket. Az alka­lom szeretetvendégséggel zárult a templom alatt lévő gyülekezeti terem­ben, amely színpaddal is el van látva. Az sem kulisszatitok, hogy 1991. ok­tóber 30-án ebben a helyiségben tar­totta első előadását Udvaros Béla vezetésével az Evangélium Színház. ■ BZs Ledöntötték Luther szabadkai szobrát Ismeretlen elkövetők ledöntötték Luther Márton szobrát Szabadkán az evangélikus templom előtti park­ban - írta hétfői számában a Magyar Szó című vajdasági napilap. Vasárnap délelőtt az istentisztelet­re érkező hívek vették észre, hogy va­laki vagy valakik ledöntötték a Lu­­ther-szobrot. Dolinszky Gábor, az Ágostai Hitvallású Evangélikus Ke­resztyén Egyház Szerbiában-Vajda­ságban lelkésze a Magyar Szónak el­mondta, hogy esténként gyakran fi­ataloktól hangos a tér, amelyen Lu­ther Mártoné mellett Kálvin Já­nosnak és Szabadka történetírójának, Iványi Istvánnak a szobra áll. A lelkész szerint nem Luther vagy az evangélikusok ellen irányult a tá­madás, hanem egyszerűen a Luther­­szobor volt a legközelebb a vandálok­hoz. Mivel a mellszobor talapzata hozzávetőlegesen háromszáz kilo­grammot nyom, csak szándékosan dönthették le - véli a lelkész. Weiss Rudolf, az egyházi zsinat vi­lági alelnöke abban bízik, hogy a rendőrség mielőbb kézre keríti az el­követőket. A magyar és német hívek templo­ma előtti teret a három szoborral két éve alakították ki Szabadkán. M MTI A cél a gyümölcstermés Dunakeszi hívek ünnepe a hetvenéves falak között ^ „ Születésnapon vagyunk együtt!” - kezdte meg a hálaadó isten­tiszteletet Kovács László lelkész a dunakeszi templomban szep­tember 13-án délután. „Bár egy templom életében hetven év nem sok, egy gyülekezet vagy egy ember életé­ben jelentős állo­más” - folytatta a gondolatot immá­ron Fabiny Ta­más, az Északi Egyházkerület püspöke, miután felolvasta az ige­hirdetés alapigé­­jét, Jn 15,5-öt. pök ebből a kiadványból olvasta fel Bolla Árpád, a gyülekezetben tizen­négy évig szolgáló lelkész 1971-es kör­levelének pár mondatát, utalva a nehéz időkre, melyekben a Krisztus­ban maradás tartotta meg a kicsiny nyájat. MekisÁdám esperes szintén a múltat idézte, majd elmondta, Templomot azért épí­tünk, hogy legyen hol megélni a közösséget, és hogy együtt ma­radjunk meg Jézus­ban, a szőlőtőben. Jó gyümölcsöt csak az tud teremni, aki őben­ne marad. Ha leszaka­dunk, jaj nekünk! Zá­ró szavaiban a püs­pök köszöntötte azo­kat, akik először voltak a templom­ban, majd a régi tagokhoz fordult, fel­szólítván őket: „Maradjatok tovább­ra is! Isten igéjére lehet építeni: higgyétek el, örök!” Az istentiszteletet követő közgyű­lést a gyülekezet felügyelője, Karvai Ottóné vezette, akinek az évforduló­ra összeállított, képekkel és doku­mentumokkal teli füzetecskéért is igen hálásak lehettek a jelenlévők. A szeretetvendégség alkalmával a püs­hogy a súlyosabb problémáktól men­tes dunakeszi gyülekezetre mindig derülten és nyugodt szívvel gondol. A hálaadó istentiszteleten, a zsú­folásig megtelt dunakeszi templom­ban nem az épület került közép­pontba, hanem a falak mögötti közös­ség és a hálaadás a gyümölcsöket ter­mő múltért azzal a reménnyel, hogy Isten nem hagyja el ma sem azokat, akik valóban benne maradnak. ■ Horváth-Hegyi Áron Üzenet az öltözőből Az evangélikus presbiterek országos találkozójának (EPOT) nyitóáhítatá­ban hatalmas öltözőhöz hasonlítot­tam a pestszentimrei Sportkastély impozáns épületét, melybe félidei szünetre, eligazításra érkeztek gyü­lekezeteink presbiterei. A kép talán némi magyarázatra szorul: presbitereink az általános egyházi tisztújítás keretében 2006- ban hatéves szolgálatra kötelezték el magukat. így most, három esztendő után igencsak aktuális volt megkér­dezni: vajon hogyan is áll a mérkő­zés? Mit nyújtottunk eddig a pályán? Csapatunk nyerésre vagy vesztésre áll? Megtaláltuk-e a helyünket a küz­dőtéren, vagy csupán közelről szem­léljük a játékot? Vajon mit sikerült megvalósítani a presbiteri eskü felelős vállalásaiból? Ismerjük-e egyáltalában egyházunk törvényes rendjét, melynek elfogadá­sára és megtartására ígéretet tet­tünk? Valóban őrizzük és építjük-e gyülekezetünk belső békéjét? Kész­ségesen támogatjuk-e mindebben egyházi elöljáróinkat? Vajon példá­san élünk-e? Miben járunk elöl a gyü­lekezet szolgálatában? Súlyos, szin­te gyónási kérdések ezek, melyekre minden megválasztott és esküt tett presbiternek személyesen kell vá­laszt adnia Isten előtt. Ha deficites az első félidő mérle­ge, ha vádol megannyi mulasztá­sunk, akkor érdemes meghallanunk az első EPOT igei mottójának felol­dozó, bátorító üzenetét: „Isten mun­katársai vagyunk!’ Mesteredzőnk, Pál apostol, nem vádlóan kérdezi: va­lóban Isten munkatársai voltatok az elmúlt három esztendőben? Sokkal inkább bátorítóan hirdeti a lehetősé­get: Isten munkatársai vagyunk, le­hetünk az induló második félidőben! Őszintén szólva: a mérkőzés állá­sa nem túl biztató, a továbbjutási esé­lyek erősen kétségesek. A globális gazdasági és morális válság nem­csak kívülről szorongatja egyházun­kat, de pusztítóan jelen van belülről, gyülekezeteink mindennapos életé­ben is. Ezzel szembesítenek minket a makacs tények, egyházunk, gyüle­kezeteink sokkoló népmozgalmi és egyéb statisztikai adatai. Mit tehetünk mindezzel szem­ben a következő esztendőkben? Elő­ször is tudomásul kell vennünk, hogy a játéktér adott: ott kell játsza­nunk, ahol Mesterünk pályára küld. Nem a külső körülményekkel, az el­lenféllel kell foglalkoznunk: ezek ob­jektív adottságok. Amin viszont változtathatunk, és kell is, hogy változtassunk, azok a bel­ső feltételek: a mi személyes felké­szültségünk, hozzáállásunk, erőn­létünk, küzdeni tudásunk. Nem lehet arra számítani, hogy majd csak ki­húzzuk valahogy ezt a három évet. Nem lehet döntetlenre, tisztes vere­ségre játszani. Elfogadhatatlan a jól ÉGTÁJOLÓ (t> ismert mentegetőzések széles skálá­ja: kis egyház vagyunk, az elmúlt negyven év, a kommunizmus, a ka­pitalizmus, a korszellem, a gonosz média, a „balsors, aki régen tép” és hasonlók. Mindezeket a körülményeket jól is­mertük már három esztendővel ezelőtt is, amikor önként igent mondtunk, mi több, esküt tettünk a felelős presbite­ri szolgálatra. Most Mesterünk szem­besít egyéni és közös vállalásunkkal: „Isten munkatársai vagyunk!" Milyen szépen zengett az ének a sportcsarnok­ban, a nyitóáhítat végén: „Elfogadtál és elhívtál, élő Jézus, Mesterünk. Kegye­lem, hogy veled járó tanítványok lehe­tünk.” (EÉ 475,1) Ezzel érkeztünk meg az EPOT kulcskérdéséhez: valóban tanítható tanítványok vagyunk-e? A találkozón gazdagon bomlott ki a presbiter szó sokrétű tartalma: elöljáró, vén, lelki munkás, küldött... De mindenekelőtt és -fölött: Krisztussal járó tanítvány, aki hajlandó nap mint nap tovább ta­nulni a Mesterrel járó élet elméletét és gyakorlatát. Nem tudom, kiben mi maradt az első EPOT után. Várjuk az őszinte visszajelzéseket. Lehet, hogy vannak, akik mást vártak. Talán a korábbi or­szágos találkozók felhőtlen fesztivál­hangulatát. A „jó nekünk együtt len­ni” erőt adó, de kissé önző és gyor­san múló örömét. Ám a pestszentimrei „öltözőbe” nem csak ezért hívattunk. Hiszem, hogy ebben az együtt töltött hét órá­ban is kaptunk erőt adó igét, átélhet­tük a közös éneklés és a testvéri talál­kozás örömét. De az EPOT másról (is) szólt: a felvállalt szolgálat felelős­ségéről. A közösen kimunkálandó stratégia megvalósításáról. Arról, hogy mit tehet minden egyes presbi­ter a maga helyén azért, hogy evan­gélikus egyházunk valóban az egy­mással szolidáris gyülekezetek közös­ségévé formálódjék a közeljövőben. Természetesen elképzelhető, hogy akad olyan presbiter, aki nem tudja vállalni a tanítványi összjáték szabá­lyait: a közös tanulás és szolgálat ter­heit. Erről is esett őszinte szó az öl­tözőben, az ünneprontás szándéka nélkül. A sportképnél maradva: bát­ran lehet cserét kérni a félidőben. Ha valaki netán lesérült volna, nem ta­lálja a helyét a csapatban, képtelen az összjátékra - becsületesebb, ha cse­rét kér. Természetesen változatlanul helye van a gyülekezet közösségében, de a presbiterség nem válhat üres for­malitássá, örömtelen nyűggé. Reméljük, hogy kevesen akarnak élni a csere lehetőségével. Szeretném hinni, hogy a legtöbben megújult re­ménységgel, ébredő és erősödő ta­nulási vággyal, felelős küldetéstudat­tal tértek vissza gyülekezetük küz­dőterére. Indul, sőt már meg is kezdődött a második félidő. Talán még nem kés­tünk el ezzel a közös öltözőbe vonu­lással, kollektív önvizsgálattal és kö­zös útkereséssel. Valami elkezdő­dött a pestszentimrei Sportkastély­ban, aminek folyatását az egyház Ura megáldhatja. Hála minden köz­reműködőnek, a remek házigazdák­nak; köszönet a lőrinci és imrei csa­pat vendégszeretetéért! Igyekszünk majd lapunk presbiteri oldalán feldolgozni a jelenlévőktől sms-ben érkezett sok-sok kérdést. így folytatódhat a megkezdett közös gondolkodás, erősítve az evangélikus presbiterek formálódó, szolidáris, tanuló közösségét. Gáncs Péter püspök Déli Egyházkerület

Next

/
Oldalképek
Tartalom