Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-09-06 / 36. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. szeptember 6. » 13 Honnan hová, evangélikus egyház? ► A szeptember 12-i országos presbitertalálkozó bevezető előadásának címe igen ambiciózus. Feltételezi, hogy a jelenlegi helymeghatározáson túl a jövő cselekvési irányát is meg lehet határozni a rendelkezésre álló húsz percben. Előrebocsátom: korántsem hiszem, hogy az általam leírtak és mondandók általános érvénnyel bírhatnak. Evangélikus közösségünknek éppen az az egyik különleges értéke, hogy az egyház testének különböző tagjaiként mindannyian más sajátos tapasztalatot, sokszínű egyházképet hordozunk magunkban. Ezeknek a tapasztalatoknak a kicserélése a találkozó egyik legfontosabb célja. Amikor azonban most országos ügyeinkről ejtek szót, azt sem rejtem véka alá, hogy nagyon is fontosnak tartom az országos problémák iránti fogékonyság növelését. Biztos vagyok benne, hogy csak akkor lehetnek sikeresek a helyi kezdeményezések, ha ezek egy szélesebb körű testvéri együttműködés részeként is értelmezhetők. „Isten munkatársai vagyunk.” (lKor 3,9) EPOT EVANGÉLIKUS PRESBITEREK ORSZÁGOS TALÁLKOZÓJA Helyzetünk a számok tükrében Napjaink „számszerűsített” világában bizony mi is rákényszerülünk, hogy egyházunk állapotáról statisztikák, grafikonok formájában adjunk számot. A számok persze nem azonosak a lelkekkel, de azért ne álltassuk magunkat azzal, hogy éppen egy egyház életének alakulásáról ne adnának viszonylag pontos képet a kimutatások. Az adatok bizony megrázóak. Amennyire örömteli az a tény, hogy a rendszerváltás óta örvendetes módon bővült intézményrendszerünk, olyannyira elkeserítő, hogy az egyháztagok egyre fogynak. A kazuális szolgálatok számának alakulása talán még pontosabban mutatja, hogy a rendszerváltást követő szabadság nem az egyházi élet valós kiteljesedését, csupán intézményi megerősödését vonta maga után. A külső körülmények változása A rendszerváltozás és a nyugati típusú demokráciamodell átvétele önmagában nem jelent garanciát a vallásosság, az egyházak életének kibontakozására. Azt már a rendszerváltás hajnalán is tudtuk, hogy az elvilágiasodás mértéke a „szabad világban” - furcsa módon - szinte azonos mértékű a szocialista országokban tapasztaltakkal. A szocializmus öröksége és az ebből az időszakból ismert felemás modernizáció azonban felerősítette azt a kicsit ideologikus, kicsit pragmatista kérdésfeltevést, hogy a modern világban mi keresnivalójuk is van az egyházaknak. Ez az állapot máig tart, a kérdésre adandó, az elvilágiasodott tömegek számára is közérthető válasszal pedig mindmáig adósak vagyunk. S bár állam és egyház szétválasztásának Eötvös József-i elvét gyakran emlegetjük, nem sikerült úgy megoldani az egyházfinanszírozás kérdését, hogy az egyházak a társadalomban valóban önálló és öntudatos szereplőként tudjanak megjelenni. Az embereket leginkább foglalkoztató kérdésekben (például szociális, gyermekvállalási, bevándorlási, etnikai), amelyekre biblikus alapon irányt adó választ lehetne adni, nehéz definiálni pontosan, hogy hol húzódik a határ az egyháztól elvárható elkötelezett közéletiség és az egyoldalú pártpolitizálás között. Az ország túlpolitizáltsága okán ez a dilemma hatványozottan és még gyakrabban merül föl, amit a politikusok - egyházias vagy épp egyházellenes módon - ki is használnak. Eközben az ország gazdasági, társadalmi helyzete, közegészségügyi állapota az utóbbi években vészesen leromlott. Megroppant a közbizalom, a hagyományos közösségek is nehéz helyzetbe kerültek. Ennek hatására Magyarország nemzetközi érdekérvényesítő képessége is megromlott, a magyar nemzeti közösség védelme, értve ez alatt a határon túli magyarság jogainak érvényesítését és egyúttal a hazai kisebbségek iránti toleranciát, nehézkessé, olykor kilátástalanná vált. Ez egy olyan egyház számára, melynek fontos a határon túli magyar evangélikusok ügye, ugyanakkor többnemzetiségű gyökerei miatt élő bizonyítéka a tolerancia lehetőségének, különösen elszomorító fejlemény. Még tágabb összevetésben egyre inkább úgy tűnik, hogy Magyarország a kontinensen egyre inkább a perifériára szorul, európai uniós tagságának számtalan előnyét sem képes úgy kamatoztatni, hogy az mindenki számára átélhető legyen. Pénzügyi és energiafüggőségünk hosszú időre meghatározza fejlődési pályánkat, miközben elmulasztottuk széles körben tudatosítani azokat a civilizatorikus célokat, melyek számunkra, hitvalló keresztények számára a teremtett világ iránt érzett felelősségben foglalható össze: környezetvédelem, energiatakarékosság, tudatos táplálkozás, egészséges életmód. Ez a mulasztás csak fokozza sebezhetőségünket, kiszolgáltatottságunkat. Hogyan tovább? Lehet, hogy a fenti helyzetleírás sokak számára túl pesszimistára sikeredett. De sajnos itt is csak a gazdasági, népegészségügyi, közvélemény-kutatási adatokra támaszkodtam, melyekkel azonban itt nem akarom terhelni az olvasót. Ám ha csak a saját egyházi statisztikáinkra tekintünk, nem kerülhetjük meg a kérdést: hogyan tovább? Ha még inkább élére akarom állítani a kérdést: mit teszünk annak érdekében, hogy Isten előtt el tudjunk számolni a kapott lehetőségekkel? Tudatos és összehangolt cselekvés szükséges! Mi, magyarországi evangélikusok nagyon nem vagyunk egyformák. Kegyességünk is más és más. Ha tudatos cselekvésről beszélek, akkor nem az imádság erejében kételkedem, csupán a Szentlelket váró vitorlák felvonását sürgetem. Egy megroppant országban miért pont az egyház lenne mentes a visszásságoktól? Ugyanakkor persze számos romlásunknak a mi magunk restsége az oka. Ennek tudatában indítottuk el Élő kövek egyháza címmel az evangélikus stratégia megalkotását. Sokan már a stratégia szó hallatán is berzenkednek, túl világiasnak, mi több, militánsnak tartják. Kedves Testvérek, nem kell ettől megriadni, hisz nem az elnevezés a lényeg, hanem az, hogy tere, alkalma van a közös gondolkodásnak. Országosan és helyi szinten is. Az első dokumentumban mindenki számára megfogalmaztuk a szempontokat, amelyek alapján áttekintheti saját gyülekezetének helyzetét is. Az ősz folyamán elinduló kérdőíves belső közvélemény-kutatás a már meglévő - és mint láttuk, elég lehangoló - statisztikákon túl további részletekre is rákérdez. Ennek módszertanáról az esperesek már értesülhettek. Ami azonban már most egyértelmű, az a stratégia következő négy súlypontja: ♦ Lelki, spirituális megújulás ♦ A képzés, önképzés szükségessége ♦ A gyülekezetépítés módszertana ♦ A lelkészi munka támogatása és kritikája A lelki, spirituális megújulás, amely cél és egyben eszköz is, a legkevésbé lehet a tudatos cselekvés tárgya. Emberi gyengeségünkben törekedhetünk rá, imádkozhatunk érte, és persze azért megteremthetjük az együttlétek alkalmait. Legfőbb és - mint láttuk a statisztikából - leginkább fogyatkozó kincsünk a hívő ember, akit meg kell becsülnünk. Kedves Presbitertársak, magunkat is meg kell becsülnünk, ezért fontos a képzésben, önképzésben való részvétel. így válhat módszeresebbé a gyülekezetépítés is, mely sokkal inkább az élő kövek egymásra rakására, mint új épületek felhúzására kell vonatkozzon. Mindnyájan tudjuk, hogy a közös cselekvésnek milyen óriási közösségfejlesztő ereje van. Ha ez egy Istennek tetsző cselekedet, például a gyülekezet látókörébe került szegények, elesettek, betegek közös felkarolása, akkor ez a testvéri, lelki közösséget is meg tudja erősíteni. Ha van valami jó országunk mai helyzetében, akkor az az, hogy nem nehéz megtalálni az ilyen fajta cselekvés lehetőségét. S bármily rossz állapotban is van sok gyülekezetünk, megvannak a szervezetek,. lelkészek, felügyelők, presbiterek, Ti, kedves Testvérek, akikkel rendszeresen összejövünk, beszélgetünk, ügyintézünk, tehát nem a semmiből kell megteremteni a cselekvő, hívő emberek közösségét. Ez egy olyan óriási előny egy ennyire darabjaira szakadt társadalomban, amellyel élnünk kell! Egyházunkért közösen viseljük a felelősséget, ez természetes. Ugyanakkor mégiscsak fokozott felelőssége van lelkészeinknek, espereseinknek, püspökeinknek. Ha a népmozgalmi adatokra nézünk, nem lehet mindent a korszellemre fogni. Óriási hibák történtek az utóbbi évtizedekben a lelkészi munka minőségbiztosítása terén. Vajon hány helyen maradnak el a családlátogatások, hány helyen nem megyünk a konfirmandus korú, megkeresztelt, anyakönyvezett gyerekek után? Hány fiatalt vesztünk akkor, amikor a nagyvárosba költöző egyetemistára otthoni lelkésze nem hívja fel városi kollégájának a figyelmét? A kérdéseket még hosszan folytathatnám. De persze meg is fordíthatjuk a kérdést: hányán tekintik csak formális tisztségnek a gyülekezeti felügyelői, presbiteri posztot, s hagyják ezáltal magára a lelkészt. Miközben mi, laikusok állandóan számon kell kérjük lelkészeinken a „pásztorságot” azt is vállalnunk kell, hogy ennek érdekében felszabadítjuk őket egy sor szervezési tevékenység alól! Kedves Testvérek! Mint a helyzetleírásból is kiderült, nagy a baj! Kívül és belül, a világban, az országban, a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Ebben a helyzetben azonban nem csüggedni, hanem imádkozni és cselekedni kell! A világi közvélemény - tapasztalatom szerint - igen pozitívan látja egyházunk közéleti megjelenését,.ami jó. Belül azonban látható, hogy jóval szorosabb koordinációra, a gazdasági és szervezési fegyelem megerősítésére lenne szükség. A tevékenységünket érintő törvények egyre összetettebbek lesznek, így ezek ismerete is egyre inkább szakképzett munkaerőt igényel. Él az egyházban egy furcsa rögeszme arról, hogy az Országos Egyházi Iroda voltaképp nem is szükséges, vagy legalábbis, hogy ott túl sokan dolgoznak. Ez tévedés. Az összefogottabb cselekvéshez szükség van egy ilyen méretű szakapparátusra. A működésén persze lehet javítani, mint ahogy bizottságaink, választott testületeink „áramvonalasításán” létszámának csökkentésén is érdemes elgondolkozni a választási ciklus most kezdődő második felében. A nagyobb anyagi áldozatvállalás önmagában kevés, de - bármekkora is a szociális elesettség - legalább ne szégyelljünk beszélni róla. Az evangélikus ember hagyományosan aktív része környezete közéletének. Emberközelben kell lennünk, láthatóvá kell válnunk! Olyan a helyzet ma Magyarországon, hogy égető szükség van ránk. Szükség van imádságunkra és tetteinkre, odafordulásunkra, lélekkel telt intézményeinkre. Tennünk kell azért, hogy ne nyíljon tovább az olló növekvő számú intézményeink és csökkenő számú híveink között! Legyünk valóban az élő kövek egyháza, mely a gyülekezetek szolidáris közössége! ■ Prőhle Gergely országos felügyelő Kmifirmánin 1990 1995 2000 2004 2007 5. oldal Országos presbiteri találkozó. 2009. szeptember 12.
