Evangélikus Élet, 2009. július-december (74. évfolyam, 27-52. szám)
2009-08-16 / 33. szám
Evangélikus Élet »PRESBITERI« 2009. augusztus 16. ► 9 Vajon mi fér bele nálunk egy evangélikus templom áhítatába? Szeretet - reménység - állhatatosság Gáncs Péter püspök az Evangélikus Élet 2009/25. számában tette fel a címben szereplő kérdést. Ugyancsak az idén, a 9. számban jelent meg egy közlemény püspökeink aláírásával Mi való a templomba? címmel. Megkérdezhetnénk azt is, hogy a templomban való viselkedésnek milyen szabályai vannak. A hasonló kérdéseken időszerű elgondolkozni, mivel nagy zűrzavar és tájékozatlanság tapasztalható ezen a területen. Nem hiszem, hogy központi szabályozásra, kőbe vésett törvényekre lenne szükség, de nem árt, ha összegyűjtjük tapasztalatainkat, elmondjuk véleményünket, ötleteinket, javaslatainkat és esetleg bevált módszereinket is a nem kívánt jelenségek elkerülésére vagy felszámolására. Persze már az is érdekes, hogy ki mit érez „nem kívánt jelenségnek” Kezdjük a tapsolás kérdésével, amely Gáncs püspököt a cikk megírására késztette! A tapsot nevezhetjük a templomhoz méltatlan „emberi tetszésnyilvánításnak” ha tiltani akarjuk, de nevezhetjük „az öröm, a hála és a köszönet megnyilvánulásának” is, ha meg akarjuk engedni. Nyugat-európai tapasztalataim alapján azt mondhatom, hogy a tapsolást általában nem tiltják a templomokban. Finn barátomtól tudom, hogy náluk csak néhány évtizede engedik meg, korábban tiltva volt. Hazai viszonylatban is ritkán tapasztaltam a taps tiltását. Érdekes példa a kőröshegyi műemlék templom, ahol már láttam változást mindkét irányban (a plébános személyének megváltozásával). A Deák téri templom azonban különleges hely ebből a szempontból, mert ott sok évtizedes hagyománya van a taps mellőzésének és annak is, hogy prédikáció nélkül nem rendeznek zenei alkalmakat (és minden koncert ingyenes). Ennek ellenére a cikkben említett taps nem egyedülálló. Szinte minden Bach-héten előfordult eddig, mivel a hallgatóságban mindig vannak későn jövők, akik nem hallják a taps mellőzésére vonatkozó felhívást, és vannak külföldiek, akik ha hallják is, nem értik. Az, hogy ebből bátortalan próbálkozás vagy tomboló tapsvihar lesze, többnyire csak a véletlenen múlik. A püspök által említett „ellentétes érzelmeket” nem is a felcsattanó taps váltotta ki, hanem az a tény, hogy ő a hagyománnyal szemben foglalva állást a „pillanat varázsának felszabadult elfogadását” választotta. Azt, hogy helyesen döntött-e, ő sem tudja, de én sem szeretném megítélni. Még az első Bach-hetek valamelyike után - tapasztalataimra hivatkozva - kértem a presbitériumot, hogy szakítsunk a hagyománnyal (a prédikációt is feleslegesnek éreztem olyan hangversenyeken, amelyek nem egy konkrét ünnephez kapcsolódnak). Javaslatomat akkor leszavazták, és azóta az én álláspontom is megváltozott: bár nem bofránkozom meg a tapson, jobban örülök, ha elmarad. Azt látom ugyanis, hogy azoknak a templomoknak, ahol rendszeresen rendeznek hangversenyeket a gyülekezettől különböző szervezetek (belépti díjjal), nagyon megváltozott a „légkörük”. Egy ismerősöm azért hagyta ott a Mátyás-templomot, mert gyakran fordult elő, hogy „csak pénzért mehetett be a saját templomába, és sokszor vesztették el a kontroll lehetőségét a templom gazdái” A Deák tér nagyon alkalmas lenne koncertek rendezésére (a város központjában van, nagy a befogadóképessége), de eddig - éppen a hagyomány hangoztatásával - sikerült megakadályozni az idegen koncertrendezési próbálkozásokat. Jó lenne, ha ez még sokáig így maradna! Az áhítathoz csend kell, ezért az áhítatot minden zaj megzavarja. A hagyományos zajok (bot, esernyő, szemüveg vagy egyéb tárgyak leejtése) gyakorlatilag elkerülhetetlenek. Korunk sajátos zajkeltő eszközei, a mobiltelefonok azonban szinte minden istentiszteletet megzavarnak. Feltűnően elhelyezett piktogramokkal talán csökkenteni lehetne ennek előfordulását. Sajátos zajforrást jelentenek a kisgyermekek. Egy családi istentiszteleten óvodáskorú kisfiam felfedező sétára indult a templomban, és amikor én ebben meg akartam akadályozni, az istentisztelet szervezői leintettek, hogy „itt a gyerekeknek mindent szabad”. Ezután családi istentiszteleten többet nem vettem részt, mert ezzel nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy a gyerekeket a lehető legkorábban arra kell nevelni, hogy a templom különleges hely, ahol különleges szabályok érvényesek. Persze tudom, hogy ezek betartása kisgyermek számára lehetetlen, ezért óvodáskorú gyermekeket (keresztelés kivételével) egyáltalán nem vinnék templomba, hanem csak gyermek-bibliaórára. Amikor már elsajátították a gyermekek az olvasás alapjait, akkortól lehetne szoktatni őket az istentisztelethez úgy, hogy az első - mozgalmasabb - felén vegyenek részt, tanulgassák az énekeket, amelyek szövegét már el tudják olvasni, a második felét töltsék gyermekbibliaórán. Az istentiszteleten való teljes értékű részvételre a konfirmációval lehetne felkészíteni őket (a konfirmáció időpontját célszerű lenne tizenöt-tizenhat éves korra emelni). Ezután vehetnének részt a teljes istentiszteleten. Az áhítat megzavarásának fontos segédeszköze a hangosítás. Tudom, hogy néhány év múlva magam is azok közé fogok tartozni, akiknek a hallása már meggyengült. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a hangosítás „idegen elem” a templomban. Olyan, mintha rádión hallgatnám az istentiszteletet: valami befészkelte magát a lelkész közé és közém. Persze vannak konkrétabb problémák is a hangosítással: gerjed a mikrofon, állandó alapzaj hallatszik a hangszóróból, feltűnő hangerőváltozások, felerősített koppanások stb. Sokszor a beállítás hibájából a megfelelő hangerő ellenére sem érthető a beszéd. Meggyőződésem, hogy a lelkészt is zavarja a technika jelenléte: eggyel több dologra kell odafigyelnie. Tudom, hogy a templomok „alapzaja” is megnőtt, fegyelmezetlenebbek a hívek, mint gyerekkoromban voltak, a külvilág zajai is felerősödtek, de rossz módszernek tartom a zajok túlkiabálására való törekvést (ráadásul ebben mindig alul is fogunk maradni). Sokkal inkább a csend visszaállításán kellene munkálkodnunk! Sajnálatos dolog az, ha a templom csendjét a közelben zajló fesztiválok, választási kampányrendezvények stb. zavarják meg. Több esetben vettem már fel sikerrel a kapcsolatot az ilyenek szervezőivel, és intéztem el, hogy a templomban zajló eseményeket ne zavarják meg. Jó lenne, ha a templomok környékét „szakrális területté” lehetne nyilvánítani, ahol ilyen eseményeket nem szabad rendezni. Ingyenes zenei rendezvényeken nem ritka a sétálgatás, ki-be mászkálás stb. Sikeres ötletnek bizonyult ezek visszaszorítására az, hogy feltűnő jelzéssel (kitűzővel) láttuk el az erre vállalkozó rendezőket, amivel nyilvánvalóvá tettük jelenlétüket. Számtalan zavaró tényezőt sorolhatnánk még: elmebetegek vagy hajléktalanok randalírozása, illetlen viselet, illetlen viselkedés (például csókolódzás vagy a közeli gyorsétterem menüjének elfogyasztása a templomban), de megemlíthetnénk a készületlen igehirdetőt, az unalmas prédikációt, az igénytelen zenei produkciókat, a karzat és az oltártér együttműködésének diszharmóniáját és a felolvasásban elkövetett bakikat is. Nem akarom most olvasóimat ezek részletezésével untatni már csak azért sem, mert hatékony megoldást nem nagyon tudok rájuk javasolni, legfeljebb azt, hogy ne hagyjuk szó nélkül. Úgy gondolom, nyilvánvalóan látszik, hogy az áhítat törékeny portéka, és nagyon kell rá vigyázni. Annál is inkább, mert az áhítat a templom egyik legnagyobb vonzereje. Hiánya esetén ne csodálkozzunk, ha - turistákon kívül - csak kevesen látogatják templomainkat! ■ Herényi István Még tart a nyár, de minden bizonnyal, akinek megadatott, már az eddigi élményeket is igyekszik magában megőrizni, illetve tovább is adni, ha úgy érzi, másokat is megörvendeztethet velük. Nézegetem a gyékényesi, surdi, nemespátrói, liszói gyülekezeti tagokkal együtt megtett erdélyi kirándulásról készült fényképeket. Utunk célja a hétfalusi csángók tőlünk mintegy ezer kilométerre lévő tatrangi evangélikus gyülekezetének meglátogatása volt. Bár Tatrangnak az orosházi gyülekezet révén van testvérgyülekezete, Székely Levente lelkész és családja már több mint egy évtizede ápol baráti kapcsolatot Smidéliusz Zoltán gyékényesi és nemespátrói lelkésszel és családjával. így indulhattunk útnak egy busszal, az ottani testvérek szíves meghívására. Mint filmkockák peregnek előttem a képek. Már a hosszú úton is együtt figyeltünk Isten igéjére, imádságban kértük a Szentlélek közösségteremtő munkáját. Néhány jeles erdélyi városon áthaladva felidéztük történelmünk egy-egy dicső, legtöbbször tragikus eseményét. A Fogarasi-havasokat, a Kárpátok vonulatait megpillantva először a táj szépsége ragadott meg bennünket. Akik már jóval előbb is jártak e tájon, a szemmel látható fejlődésről beszéltek, mind az úthálózat, mind a megélhetési körülmények tekintetében. Akik először tehettük meg ezt az utat, olykor megdöbbentünk a szegénység, a félig kész épületek láttán, s bizony, mint nálunk is, itt is feltűnt környezetünk védelmének egyre nyugtalanítóbb hiánya! A vendéglátóink által összeállított gazdag program bőven kínált számunkra élményeket. A román királyok nyári kastélyának, a sinaiai Peleinek páratlan művészi értékei s a lenyűgöző természeti környezet mindannyiunkat bűvkörükbe vontak. Majd a 13. században épült prázsmári erődtemplomot tekinthettük meg. A Kárpátok középső vonulatán fekvő vidéket a magyar királyok Németország északnyugati részéről származó szászokkal népesítették be a 12. század folyamán. A kézműiparral és földműveléssel foglalkozó lakosság egy-egy templomerőd köré szerveződött, ugyanis az új telepesek már kezdettől fogva a tatárok, majd a törökök folytonos rabló hadjáratainak voltak kitéve. A tizennégy méter magas, hat méter széles fallal körülvett, kereszt alaprajzú, gótikus stílusú templomban hallgattuk meg a beszámolót a még ott élő evangélikusok életéről. Az Úr menedéket, oltalmat nyújtó jelenlétét éltük át napi elcsendesedésünk során. Megcsodáltuk a vulkanikus eredetű Szent Anna-tó szépségét. Megrendültén olvastuk az 1848-49-es szabadságharcban a Nyerges-tetőn a haza határait életük feláldozásával védő székelyek emlékére állított kopjafák üzeneteit, köztük Kányádi Sándorét: „Szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa.” Úgy gondolom, mindnyájunkat megérintett és elgondolkodtatott az egyik emlékoszlopra írt intés: „Szenteld, ó, magyar, hazádnak kebled szent érzelmeit. Romlott szív és romlott elme, kit hazája hű szerelme szép tettekre nem hevít!” Ennek üzenete hazafelé tartva ismét felerősödött szívünkben, amikor az aradi vértanúk emlékműve előtt együtt énekeltük a Himnuszt. Csoportunk legidősebb tagja ekkor vette elő azt a nemzeti színnel körülfont kis koszorút, mely addig ott rejtőzött útipoggyászában, s csendes főhajtással helyezte az obeliszk talapzatára. Alkalmunk volt gyönyörködni Brassó óvárosi részében és a várost körülölelő hegyekben is. Sok szép látnivaló volt utunkon, de legjobb a tatrangi gyülekezet vendégszeretetére visszagondolnunk. Talán a prázsmári erődtemplom szószékén olvasható három szó: „szeretet - reménység - állhatatosság” az, amellyel összefoglalhatnám mindazt, amiben részünk lehetett általuk. Az éjfélkor kenyérért kopogtató barát jézusi példázata jutott eszembe, amikor éjféltájban terített asztallal fogadtak bennünket a testvérek, majd a csoport nagy része előtt otthonukat is megnyitották. Lelkészük és munkatársai - mint gyakorlott vendéglátók - széppé, emlékezetessé, bensőségessé tették a találkozás alkalmát. S annak öröme, hogy nyelvi nehézségekkel nem kellett megküzdenünk (hiszen otthonról - haza jöhettünk), a vasárnapi istentisztelet közös ünneplésével, az úrvacsorái asztalközösség áldásával teljesedett be. Isten igéjét Smidéliusz Zoltán hirdette a vasárnap igéje, Gál 5,13-14 alapján. Hálás szívvel, meghatottan éltük át a Krisztusban nyert szabadság ajándékát. A „szeretetben szolgáljatok egymásnak" apostoli parancsát érettünk is gyakorló testvérekért szívből adunk hálát. Isten őrizze meg őket szeretetében és erősítse az élő reménységben! Küzdelmeik közepette tanúsított állhatatosságuk legyen számunkra is bátorító a próbás időkben. Reméljük a viszontlátást Somogy- Zalában. ■ Deme Dávid
