Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-03-15 / 11. szám
Evangélikus Élet KERESZTUTAK 2009. március 15. » 5 ► Bizonyára sokan furcsállják, és felteszik a kérdést, vajon miért kerül a lapba ez a hosszú néprajzi cikk. Az első ok az, hogy általa egy velünk élő, másképp hívő nemzetiség lelkiségébe pillantunk. Az apropó pedig egy mindannyiunkat érintő esemény: a halál. Igen sok újság és internetes lap foglalkozik a halottkultusszal. Persze érdekesebb lehet a sztárpletykák („Elvis él!”) és egyéb amerikai hiedelmek (Halloween) terjesztése. Itt az idő, hogy az évszázadok óta velünk élő cigányság kultúráját is megismerjük! Cigánytemetés - roma lélek Ifj. Káposzta Lajos riportja Elment közülünk egy fiatalember. Farkas Viktor csupán huszonnyolc évet élt. A selymesi cigány családapa hónapokon át harcolt a rákkal, amíg tavaly december elején a betegség győzött. Családja és barátai gyászolják. Ennyi a rövidhír. Most pedig nézzünk a dolgok mélyére! Vajon tudja-e valaki az olvasók közül, milyen az, amikor egy roma közösség gyászol? Voltak-e már virrasztáson vagy akár csak cigánytemetésen? Nem? Akkor most tartsanak velem. * * * Ülök a családnál selymesi otthonukban. Viktor kórházban halt meg. Ahogy mesélik, mindig lehetett nála a szobában egy-két látogató. A kórház lehetővé tette, hogy bent is aludjanak. A többiek az ebédlőben várakoztak: tíz-tizenöt családtag. Romáknál így szokás — a magyaroknak ez azonban fura, sőt néha zavaró is. A kórházi környezetbe, a csendbe nehezen fér bele a sok látogató, akik némelykor hangoskodnak, vagy éppen jajgatnak a lelki teher alatt. Most immár elcsendesedve, az átélt fájdalmat lassan feldolgozva beszélgetünk érzéseikről és magáról az elhunytról. Farkas Zoltán, az elhunyt öccse:- Az utolsó négy napot Viktorral töltöttem. Velünk volt a nővérünk is, Otília. Benn is alhattunk nála, a kórházi külön szobában, ahol az utolsó napokban elhelyezték. Sajnos ez a betegség hamar végzett a testvérünkkel: Viktornak gyorsan terjedő bőrrákja, emellett prosztatagyulladása és gombásodása is volt. Szégyellt elmenni az orvoshoz, aztán már késő lett. Négy hónap alatt végzett vele a betegség. Ebből csak tizenkét napot volt itthon. Ősszel már tudtuk, hogy súlyos a helyzet. Több helyen voltunk az ügyben, de nem lehetett segíteni rajta. Az utolsó hetekben morfiumot kapott, a legvégén kómában volt. De azért sokszor beszélgetni is tudtunk. Rákérdezett nálam: „Zoli, mit rontottam én el?” - lepergett előtte az élete. Arra gondoltam, hogy sok minden a morfium hatása. Onnan tudtam, hogy észnél van, amikor kérte, hogy távolítsam el anyut meg a fatert, hogy ne lássák az ő szenvedéseit. Kérte, hogy hívjam el a nagybátyánkat, Káneszt. Nagyon szerette őt, és mondanivalója volt neki. Sztojka Gyula „Kánesz”:- Én imádkoztam vele, ahogy kérte, cigányul is, és magyarul is. Ugyanis fiatal korától tagja volt a Roma Keresztény Klubnak. Az imádkozástól kezdve az angyali sereg ott volt mellette. A két testvére is sokat segített abban, hogy a halála békés legyen, és hogy jó helyre kerüljön. Kétszer-háromszor is meghalt, de visszakiabálták, mert nem jól választott. Ment a tusakodás: Viktor leikéért tusakodott a Jó és a Rossz. A haldoklónak ugyanis számot kell adnia az utolsó pillanatban is. Éppen ezért ne érezze magát senki sem biztonságban! Aztán egyszer csak eldőlt a Jó és a Rossz küzdelme. Viktor arca nyugodtabb lett. Megkérdezte azt is, hogy milyen a túlvilág. Elmondtam neki, hogy Jézus jön érte, és meglátja a mennyet. Farkas Zoltán:- Halála előtt négy nappal kezdődött a krízis. Azt mondta anyunak: „Jó, hogy felkeltettél, mert már majdnem meghaltam!” Egyszer csak haza akart indulni, De közben elerőtlenedett. „Rengetegen vannak itt!” - mondta. Megkért minket, hogy segítsünk elzavarni a rossz szellemeket. Látja a két már meghalt mamát - azt mondta -, őt hívják, de nem akar odamenni, mert érezte: nem oda tartozik. És tudta, hogy ezek valójában nem a két mama, hanem a rossz szellemek. Először magyarul zavartuk el őket, de aztán Sztojka Palinak eszébe jutott, hogy zavarjuk el cigányul: „Zsantár kátár naláse manusa!” („Menjetek el innen, rossz emberek!”) Erre megnyugodott. Tudtuk, hogy a szellemeket csak ő látja egyedül. Ez többször is megismétlődött. Farkas Istvánné Sztojka Borbála, az anya:- Én éreztem a rossz szellemeket, amikor bent voltak. De látni nem láttam. Kiáltott nekem: „Anyu, anyu, itt van a két mama! De a Giza mama már nem cigizik. Az ajtónál áll.” Farkas Zoltán:- Haldoklása közben voltak jelek: leesett a falról a felcsavarozott fogas. Ez a rossz szellemek jelenlétére utalt. Aztán galambokat is sokat láttunk. Volt, hogy odarepültek az ablakhoz, volt, hogy a szemközti párkányon ültek. Ez pedig a Szentlelket jelképezi. Nem sokat aludtam ez alatt a négy nap alatt, inkább a nővérem, Otília tudott pihenni. Az utolsó napon hajnali három órakor felébredt a Viktor, és így szólt: „Látom a kék eget, a felhőket, gyönyörű szép minden. Eljött értem Jézus és az angyalok, nekem mennem kell!” Ekkor megváltozott, kitisztult az arca. Arrébb álltam az ágytól, bejött Otília. Viktor éppen vett egy nagy levegőt, ekkor rákiáltott: „Viktor, ne menjél el, várd meg aput meg anyut!” Ettől kezdve Viktor beszélni nem tudott, csak lélegzett, kómába esett, amiből aztán már föl sem ébredt. Én elaludtam pár percre, a fotelben ülve. Ekkor álmot láttam: azt álmodtam, hogy bejön égy szőke nő. Papírokat hoz és egy nagy könyvet, aláírásra. Később a nővéreket megkérdeztem, hogy láttak-e valakit. De ezt a nőt senki nem látta közülük. Csupán Otíliát, aki ekkor a folyosón beszélt magában. Ő ezzel a nővel beszélt, aki nem nővér volt, hanem a szellem. Viktorért jött volna a könyvvel. Reggel behívtak az orvosok az orvosi szobába, és megmondták: már meg kellett volna halnia, de valakit még vár. Kit vár? Este fél nyolc előtt pár perccel ért be az apósa meg a kislánya. De hiába szólítgatták, beszélni már nem tudott, csak hörgött. Talán így jelezte, hogy hallja őket. Eddig bírt várni. Kettőt sóhajtott, és meghalt. Mi ordítottunk, hogy visszahívjuk. Nyitva volt a szeme, én megpusziltam, és a fülébe súgtam, hogy „menj el, ha akarsz, de ne a rossz helyre, hanem a jó helyre!” És ekkor megváltozott a szeme. Láttam, hogy valami kiszáll belőle. A lélek. Este fél nyolckor. Farkas István „Jani” Viktor apja (Fater):- Én mindig azt mondtam neki: „Viktor, te nem halhatsz meg!” Nem is akartam tudomást venni a tényről. Amikor december 15-én meghalt, jöttek a rokonok virrasztani. Annyian voltunk, hogy be se fért mindenki a házba. A kívánsága szerint kitettünk egy karácsonyfát az udvarra, kivilágítva. Farkas Istvánné Sztojka Borbála, az anya:- Amikor virrasztottunk, én éreztem, hogy itthon volt a Viktor. A szobámban látogatott meg. Látni nem láttam, csak a kórházi szagot éreztem, amit magával hozott. Farkas Zoltán:- Annyira nem tudtam feldolgozni ezt az egészet, hogy a virrasztáson mindenkinek elmondtam az általam hallott és érzett dolgokat. Közben álmaim is voltak: küzdöttem a rossz szellemekkel, és akit meg tudtam fogni, azt benyomtam a tűzbe. Farkas Istvánné Sztojka Borbála, az anya: „Egy ló meg egy fog” - ezt mondta álmából felébredve, halála előtt egy héttel. Ahogy meghalt a Viktor, másnap megdöglött a Bukta lova. És vajon mi lehet a fog? Talán valaki még elmegy a családból mostanában?... Farkas István „Jani” Viktor apja (Fater):- Sok embert láttam ott meghalni. Egyedül. Esetleg nappal meglátogatta őket valaki, de éjjel magukra lettek hagyva. Nem imádkozott velük senki. A cigányságot a szeretet fogja össze. Ezt láthattuk a temetésen: az összefogást, az isteni megnyugvást és a közösséget. * * * Sztojka Gyula „Kánesz” a virrasztásról és a temetésről:- A halál beálltakor azok voltak ott, akiket ő megkért. Ezután mentek a telefonok a családtagoknak és az ismerősöknek... És ettől kezdve indult a virrasztás a család házánál. A holttest ilyenkor nincs ott, de éjjel virrasztanak a családtagok, ki meddig bírja vagy akarja. Beszélgetés, szótlanság, sírás. A virrasztás több napig is eltart: öregeknél négy-öt, fiataloknál hétnyolc napig. Ahogy mondják, ameddig „fönn van” a halott. Napközben zajlik az ügyintézés, a család elkészíti az elhunyt fekvőhelyét. A virrasztás első napján kijelölik, hogy ki írja meg a búcsúztatót. Megtörténik a nevek összeírása, ami azért fontos, mert a temetési beszédben mindenkitől elbúcsúzik az elhunyt - egy kis időre. A pap (római katolikus) az ő nevében mindenkinek mond valamit, de legalábbis megemlíti a nevét. Szigorú feltételek érvényesülnek a temetéskor: akitől ilyenkor a halott „nem búcsúzik el”, azt utána nem hagyja békén. Ebből máskor nagy veszekedés volt, mert a család nem engedte a halottat eltemetni. A papnak mindenkinek a nevét el kell mondania. A hivatalos név nem fontos, inkább az, ahogy a halott szólította az illetőt: Bukta, Kánesz, Patyó, Miszisz, Gurán, Cipó... A szöveg megírása éppen ezért idősebb felnőttek dolga. Ezúttal ketten, Ny ülné Sztojka Gizivel írtuk. Istentől kapott feladat. Aztán vittük a paphoz, hogy ezt kell felolvasni. A munkahelyek nem nagyon tolerálják a cigány virrasztási szokást. Akkor ugyanis nemigen munkaképes senki: egyrészt a fájdalomtól, másrészt a kialvatlanságtól. Napközben alszunk pár órát, de nincs igazán nyugalmunk. A sírgödör az elhunyt kérése szerint készül el. A sírásók kiássák, ezután a „szoba” elkészítése a családra vár. Kitéglázzák a gödröt, vakolják, és a halott kedvenc színére festik. Ez jelen esetben a kék volt. Alulra betonozás került, arra pedig ugyancsak kék szőnyeg. Az végzi el ezeket a munkákat, aki ért hozzá, és van elég lelkiereje. A sírba belepakolnak sok mindent. Amit a halott szeretett, vagy amit megszabott. Viktor a vőlegényruháját kérte, egy pár inget, egy pár cipőt, de azt nem húzhatta fel, mert a szent földre csak mezítláb lehet menni. Amikor Vadkertre hazahozták a holttestet, a temetés előtt két nappal, akkor az autó tett egy kört a ház előtt is, hogy kicsit otthon is legyen Viktor, mert ez volt a kívánsága. Régebben a háznál volt felravatalozva a halott, de most már ugye nem lehet. Hát, ennyi maradt. A család a temetés előtt néhány órával már kint volt a ravatalozóban. Bent végig két halasi zenész játszott gitáron, közben pedig énekeltek. Szomorú énekek ezek. Az elhunyt kedvenc énekei is köztük voltak. A ravatalozóban körülálltuk a nyitott koporsót, és még utoljára elbúcsúztunk Viktortól. Aztán rákerült a födél, és mi kimentünk a ravatalozó elé, hogy elkezdődjön a szertartás. A prédikáció a lator példáját vette alapul. Ezt is mi kértük, hiszen a döntésről szól. Aztán kikéri a pap az elhunytat, onnan kezdve át kell adni őt a szenteknek. Beszentelés, leeresztés, a koporsóra három szál virág. Ennyi. A halál Isten legnagyobb büntetése, amibe a cigányság még nem tudott belenyugodni, és csak nagyon nehezen fogadja el. A szertartás azonban már megnyugvást hozott, mert a szülők tudták: a fiuk jó helyre került.
