Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-01 / 5. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. február 1. *• 11 Amikor én kisiskolás voltam, a hittan éppolyan kötelező tantárgy volt, mint az olvasás vagy a számtan. Aztán egy nap kitiltották a papokat az iskolából, és bejelentették, hogy nincs is Isten. Annak örültünk, hogy ezután nem kell hittanórára járni meg hittant tanulni, többet játszhatunk délutánonként, otthon mégis imádkozni kellett elalvás előtt. De ha nincs Isten, kihez vagy mihez imádkozunk, hogy vigyázzon ránk, amíg alszunk? Sehogy se fért a fejembe a dolog. A barátaim is hasonlóképp voltak vele, így aztán egy nap megkérdeztük a tanító nénitől: van vagy nincs? Ha eddig volt, hová tűnt hirtelen? És ha netán mégsem volt, miért járt a tanító néni is a templomba? Jó ideig gondolkozott a válaszon, végül azt mondta, hogy ő sem tudja biztosan, megkérdezi az igazgató bácsitól. Másnap egy nagy könyvet hozott a hóna alatt, és abból olvasott föl nekünk. Az volt benne, hogy az emberek régen nagyon féltek a tűztől meg a víztől meg mindenféle természeti jelenségektől. Amit nem tudtak megmagyarázni, amiről nem tudták, hogy miért van, arra azt mondták, az Istentől ered. Tehát nem az Isten teremtette az embert, hanem az ember az Istent. Ma viszont már mindennek tudjuk az okát, ezért nincs szükség Istenre. Ha nincs, nincs - gondoltam. Annál jobb, hiszen akkor nem láthatja, ha rosszat teszek. Ezután nyugodtan megverhetem a kisebbeket, hazudhatok anyámnak meg a tanító néninek, senki sincs, aki megbüntessen érte. Csak arra kell vigyázni, hogy rá ne jöjjenek a turpisságra. Jót tenni meg nem érdemes, hiszen nincs, aki megjutalmazzon érte. Este be is jelentettem, hogy én többé nem imádkozom, mert nincs Isten. Az igazgató bácsi mondta. Meg azt is mondta, hogy megbüntetik azt a szülőt, aki az Istennel fenyegeti a gyerekét. Úgy látszik, túl merész volt ez a hazugság, mert anyám ahelyett, hogy megijedt volna, lekevert egy jókora nyaklevest. De ha nincs Isten, ki súgta meg neki, hogy hazudtam? Elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak. Amikor délben kinyitotta a kaput a harangozó, én is beosontam utána. Végtére is azt mondják, hogy a templom az Isten háza. Bárhol jár is napközben, ebédre illik hazatérnie. Legalábbis a mi családunkban ez volt a szokás. Bejártam én minden zugot, fölmentem a padlásra, le a pincébe, nem volt sehol. A nevén szólítottam, nem válaszolt. Elmentem másnap, harmadnap is, soha nem volt otthon. Mondtam nagyapámnak, hogy különös egy ember ez az Isten. Bárhol keresem, sehol se találom.- Mert rossz helyen keresed - mondta, és az ölébe ültetett.- Ne tessék már ilyet mondani! - vitatkoztam nekibőszülten. - Voltam a házában, kerestem a kukoricaföldön meg a szőlőben is, sehol se volt.- Na látod, pedig lehet, hogy mindig ott volt, csak te nem vetted észre.- Én, aki a szőlőhegyről megnézem a toronyórát?...- Bizony - felelte -, mert az Istent nem a szemünkkel kell keresnünk, és nem a fülünkkel kell hallgatnunk a szavát.- Hanem? - berzenkedtem tovább.- Ő bennünk él, és belülről vezérel. Itt lakik - bökött a szívem tájékára.- De hiszen akkor bármikor beszélhetnék vele...- így van, kisfiam - mondta, miközben gyengéden megsimogatta a fejemet. - És akkor is szól hozzád, amikor nem akarod megérteni. ■ T. Ágoston László Weöres Sándor Zsoltár Kínok árnyékaiból, kínok árnyékaiból szólok hozzád Istenem. Kín mar, sújt, temet, józan eszemet vak veszélyben, láncos mélyben ne hagyd elveszítenem. Senki sem tör káromra, senki sem tör káromra, bensőm fordul ellenem. Örök vihar ront, nincs egy biztos pont se mögöttem, se fölöttem, dög pusztít a telkemen. Törd meg kevélységemet, törd meg kevélységemet, mély megbánást adj nekem. Nyársat nyeltem én, derekam kemény: mért nem szabad súlyod alatt meghajolnom, Istenem? Száraz zokogás tipor, száraz zokogás tipor és a szemem könnytelen. Utam hajlatán ördög les reám, vár nehezen: a két kezem tőrrel indul ellenem. Legyen meg akaratod, legyen meg akaratod, ha vesznem kell, jól legyen: tán kárhozásom áldás lesz máson -de ha énrám kincset bíztál, ments meg immár, Istenem. E költeménnyel emlékezünk a húsz évvel ezelőtt elhunyt evangélikus költőre, műfordítóra. Az élet nem rólam szól Múltkor az egyik keresztény könyvesboltban nézelődve megakadt a szemem egy könyveimen: Az élet nem rólam szól. A szerzője Max Lucado, a kötetet a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány adta ki 2007-ben. Érdeklődve belelapoztam, és ezt olvastam: „Olyan házastársat akarok, aki boldoggá tesz, és olyan munkatársakat, akik mindig kikérik a véleményemet. A nekem megfelelő időjárást akarom, olyan közlekedési viszonyokat, melyben haladni tudok, és olyan kormányt, ami az érdekeimet szolgálja. Minden rólam szól... Mindenki azt mondta, hogy ez így van, igaz? Mi pedig szavukon fogtuk őket. Azt hittük, önmagunk bálványozása boldoggá tesz. Ez a hit azonban káoszt teremtett: zajos otthonokat, stresszes vállalkozásokat, kegyetlen kapcsolatokat. Annyi haszontalan dolgot hajszolunk, hogy lemaradunk a legfontosabbról: az Istennek szánt életről. Az életnek akkor van értelme, ha elfogadjuk benne a helyünket! Örömeink, problémáink, ajándékaink és tehetségünk... ha mindezt annak ajánljuk, aki teremtett minket, hirtelen elnyerjük, amit hiányoltunk, és megtaláljuk, amit kerestünk” - olvasom a könyv hátlapján. Elgondolkodom. Milyen igaz! Köszönöm, Istenem, hogy erre felhívtad a figyelmem! Ez az útmutatás is segít most, amikor vezetésed kutatom. Nem sokkal később a vasárnapi istentiszteleten hallgatom a kánai menyegző jól ismert történetét, ami ugyebár nem arról szól, amit elsőre gondolnánk (egy házasság kezdetéről, amely miatt összegyűltek az emberek), hanem arról, hogy az Úr Jézus ott tett először csodát, ott adta először jelét annak, ki is ő valójában, és milyen hatalommal cselekszik. Görgetek magam előtt megválaszolatlan kérdéseket, miérteket. Nem értem Istent, miért így és miért nem másként vezet. És egyszer csak rájövök, hogy rosszul közelítek a kérdéseimhez, mert a dolog nem az én személyemről szól, hanem róla. Az ő munkájáról, az ő csodáiról, az ő dicsőségéről. így már minden egészen más. így már lehet hálát adni könnyekért, fájdalomért, kétségekért is. így már valóban meg lehet nyugodni abban, hogy Isten jobban tudja, mi a szükséges, és mi a célja az én parányi életemmel. így már ki tudok lépni az önmagam körül forgásból is, és képes vagyok úgy megélni bizonyos helyzeteket, hogy nem akarom görcsösen önmagam felől értelmezni őket. Minden róla szól, arról, hogy az ő dicsősége váljon nyilvánvalóvá. Olyan jó ennek alárendelni magam és elmélyedni az ő igéjében. Olyan jó rácsodálkozni útjaira, melyeket más emberek és gyülekezetek életében visz véghez. Olyan jó életemmel őt dicsőíteni és hirdetni: „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké’.’ (Róm 11,36) S közben szinte észre sem veszem, hogy egykor oly kedves és fontos dolgok hátrébb, azaz a helyükre kerültek. ■ Hulej Enikő Örömhír vagy rémhír? „Valószínűleg nincs Isten. Ne aggódj többé, és élvezd az életed!” - szól a Londonból világ körüli útra indult figyelemfelkeltő reklám, amely már Spanyolországot is meghódította. Miként két héttel ezelőtt az Evangélikus Élet is hírt adott róla, a buszok oldalán virító szlogen állítólag válasz a 2008 júniusában - szintén buszokon megjelent - keresztény reklámra. Az, hogy Isten nem létezik, csak akkor megnyugtató, ha mogorva, szigorú atyaként tekintünk rá, aki szemöldökráncolva jegyzeteli minden botlásunkat, hogy aztán jól beolvasson, ha feldobtuk a bakancsot. Pontozza, hogy mikor éreztük egy kicsit is jól magunkat, feledkeztünk meg a napi önsanyargatásról, és mikor nem tekintettünk földi életünkre úgy, mint szenvedésre a siralomvölgyben. Ilyen istenképpel a fejemben én is megnyugodnék egy kicsit, ha arról győzködnének, hogy ez a szigorú, vaskalapos alak mégsem létezik. Szerencsénkre azonban Isten maga a szeretet. A szeretet pedig nem igazságos, hanem részrehajló, mégpedig a javunkra. Aminek örülhetünk, mert ha Isten csak igazságos lenne, akkor valóban bajban lennénk. Isten a szeretet, hisz szeretetközösségben létezik: Atya, Fiú, Szentlélek képében. Minket is szeretetből, nem pedig szükségből teremtett, szeretetből küldte el hozzánk egyszülött Fiát. Ezek után nyugodtan feltételezhetjük, hogy szeretetből nem fog pokolra küldeni. Az ijesztgetős kampánnyal tehát aligha megyünk sokra, hisz az evangélium is örömhír, nem pedig rémhír. Aki pedig az örömhírt hirdeti, az nyilván örül, élvezi az életet, de csak ha valóban elhiszi, hogy az örömhír valóban az, ami: örömre okot adó dolog. Ez pedig már hit kérdése. Mégpedig olyan mély hit, olyan fokú szeretet, amely (sajnos) csak keveseknek adatik meg. Akár a szerelem. Szerelemből pedig nem nyűg a másik kedvét keresni, hanem magától értetődő, természetes dolog, az öröm forrása. Szerelemből lemondani valamiről vagy megtenni valamit teljesen más, mint félszből, avagy puszta meggyőződésből. Akiknek még nincs igazi hitük, akik még nem szerelemmel szeretik Istent, azoknak mindig megmarad egy csipetnyi bizonytalanság, egy csipetnyi félsz, amíg a vaskalapos, szigorú atya képét elfeledhetik. ■ Puchard Balázs THERE’S PROBABLY NO GOO. NOW STOP WORRYING AND ENJOY YMJHUFL HETI ÚTRAVALÓ Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. (Ézs 60,2) A vízkereszt ünnepe utáni utolsó héten az Útmutató reggeli és heti igéi a megdicsőült Krisztust hirdetik. Ő Isten képmása és dicsőségének kisugárzása, mert „Isten gyújtott világosságot a mi szívünkben, hogy Jézus Krisztus arcán felismerjük az ő dicsőségének ragyogását” (2Kor 4,6; LK). Megkeresztelésekor is hangzott az Atya szava, amelyet megdicsőülésekor kiegészít: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” (Lásd Mt 3,17 és Mt 17,5!) A törvény s a próféták képviselőit - a halála után mennybe jutott Mózest és az élve elragadtatott Illést - Jézussal együtt fényes felhő árnyékolta be; Isten is így jelent meg választott népének. Luther így figyelmeztet: „Óvakodj attól, hogy csak úgy, az ige nélkül kalandozva Krisztust Istentől elszakítsd! Mert Krisztusban lakozik az istenségnek egész teljessége. Rajta kívül nincs Isten, hogy megtalálhatnám s hozzájuthatnék.” Isten a maga erejét a Megfeszített erőtlenségében jelentette ki; ez a kincsünk, az evangélium üzenete is cserépedényekbe, az igehirdetésekbe van rejtve, „hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak’’ (2Kor 4,7b). „Felmagasztaltatott az Úr minden népek fölé, dicsősége túl van az egeken.” (GyLK 746,3) A törvény dicsősége múlandó volt Mózes arcán, de az evangéliumé sohasem fog elhalványodni! Isten dicsősége Krisztusban ragyogott fel, és az ő igéjében „mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan" (2Kor 3,18). Fülöp s Nátánaél csodálatos ígéretet kapott, mely a miénk is lehet; a Jézusban való személyes hit által megnyílik számunkra is a menny, és Isten jelenvalóvá lesz az életünkben! Ámen, ámen -.„...mondom néktek: meglátjátok a megnyílt eget és az Isten angyalait” (Jn 1,51), miként Jákob: „Én vagyok az Úr...” (Lásd íMóz 28,12-13!) Örök sorsunk függ attól, hogy hallgatunk-e Jézusra, hogy befogadjuk vagy elutasítjuk őt. Ki üdvözülhet tehát? „ Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, nem lát majd életet..!’ (Jn 3,36) Jézus egylényegű az Atyával, ezért a tőle tanult imádság dicsőítő zárómondata őt is megilleti; „...aki országa népévé tett minket (...): övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (Jel 1,6) Isten önkijelentése - lásd 2MÓZ 3,14; ő az örök Vagyok - Jézusé is; ő mint Emberfia és mint felmagasztalt Krisztus jön el a felhőkön dicsőségében. De addig még: „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága’.’ (Jn 8,12) Jézus önkijelentése lezárja az egyházi esztendő első szakaszát, amely az Atya, Fiú, Szentlélek jelenlétét jelzi az időben és az ároni áldásban egyaránt. Ebben Jahve háromszor szent neve háromszor hangzik fel, mert ő az Atya Isten, aki megőriz; a Fiú Isten, aki megkönyörül; a Szentlélek Isten, aki békességet ad. Ezért „így szóljanak nevemben Izráelfiaihoz, és én megáldom őket” (4MÓZ 6,27). Kérhetjük is: „Áldj meg minket, Úristen, / A te jóvoltodból (...)! Orcád világossága / Hasson minket által...” (EÉ 323,1) ■ Garai András Hol lakik az Isten?
