Evangélikus Élet, 2009. január-június (74. évfolyam, 1-26. szám)
2009-02-15 / 7. szám
Evangélikus Élet élő víz 2009. február 15. » 11 Vargát rántott faggyús bakancs ■ T. Ágoston László Szánkózás nélkül nem élet az élet - vallottuk mély meggyőződéssel gyermekkorunkban. Mert mi már akkor, az ötvenes évek elején tudtuk, hogy az egészség megőrzésének legfontosabb eleme a mozgás. És ezt a bölcsességet szüléink, nagyszüleink is éppúgy birtokolták, mint mi. Nem ültettek a tévé elé, hogy csöndben maradjunk, nem vettek nekünk különféle számítógépes játékprogramokat, hogy elfoglaljuk magunkat a tanítási szünet idejére, sőt... Semmi sőt! Ennyi. Eleve megóvta őket ettől a kísértéstől az az egyszerű tény, hogy még nem volt tévé. Legföljebb egy-két jól értesült hallott valamit arról, hogy Amerikában már csinálnak olyan rádiót, amelyikben kép is van. No de hát a legtöbb családnak még rádiója se volt. Akinek mégis, attól elvették a háború alatt. A piacon meg a tejcsarnok előtt várakozva szerezték be az asszonyok a legújabb híreket. Igaz, ezért nem is kért senki külön előfizetési díjat. A számítógépről meg még a pesti rokonok se hallottak. Az iskolában a pálcika meg a golyós számológép volt a legújabb divat. Ettől ugyan még ülhettünk volna a jól fűtött, meleg szobában, ha lett volna jól fűtött, meleg szoba. De nem volt. Mármint szoba még lett volna, csak a kályhába nem volt mivel befűteni. így aztán a férfiak az istállóba jártak melegedni, az asszonyok pedig főzés közben a tűzhely mellé. „Te meg, Józsika, eredj futkározni, mert megvesz az Isten hidege!" - mondták a gyereknek, aki meg is fogadta a jó tanácsot, és befogta a kis szánkó elé a nagy kutyát vagy a szomszéd Pistit. Könnyű volt a hegyvidékieknek, mert őket készen várta a természetes szánkópálya. Bezzeg nekünk, ott az Alföldön, ahol már a vakondtúrás is legalább dombnak számított, saját kezűleg kellett megépítenünk a lesikló alkalmatosságot. Hacsak... Hacsak nem voltak olyan előrelátóak az elődeik, mint mondjuk a mieink. Mintha tudták volna, hogy egykor szükségünk lesz a „gödrök” meredek partoldalára. Ezek a bizonyos „gödrök” ott voltak a falu végén. Pontosan azok voltak, amit a nevük is mutat. Agyaggödrök, ahonnét a vályogfalakhoz kibányászták az alapanyagot. Idővel egybemosódtak, és egyfajta mesterséges tófenékké álltak össze, ahol ha bőséges volt az égi áldás, még akár nyáron is megmaradtak a kisebb-nagyobb kacsaúsztatók. Télen meg valóságos szánkóparadicsommá alakultak, némi jéggel az aljukon. No persze nem mindenütt volt alkalmas a partoldal a lecsúszásra, de ha mi kezelésbe vettük, hamarosan azzá vált. Ahol kellett, kivájtuk, másutt földet, havat hordtunk rá, és esténként, mielőtt hazamentünk, megöntöztük vízzel, hogy reggelre jegesre fagyjon, s még messzebb röpítse a szánkónkat. Amikor nem volt túl kemény a tél, csak délutánonként meg a téli szünetben működött a szánkópálya. Akkor is csak olyan ímmel-ámmal. Előfordult, hogy mire odaértünk, már el is olvadt a hó. Viszont emlékszem olyan télre is, amikor februárig tartott a karácsonyi vakáció. Ezt szénszünetnek hívták, mert nem volt tüzelő, amivel befűthettek volna az osztálytermekben. Ott álltak a sarokban a hatalmas vaskályhák, és megfagyott a tetejükön a víz. Minden hétfőn elmentünk az iskolához megnézni, kiírták-e már a kapura, hogy mikor kezdődik a tanítás. Örömünkben a levegőbe dobáltuk a sapkánkat, amikor még mindig a régi táblát találtuk rajta „Szénszünet” felirattal. Egyik barátom gyorsan meg is kente az épület sarkát szalonnával, mert azt mondta neki a szomszéd Jani bácsi, hogy ha így tesz, elviszik a kutyák. Aztán mentünk szánkózni, és másnap reggelig reménykedtünk, hátha tényleg megteszik. De nem, azok a jóllakott falusi ebek meg se kóstolták. Az iskola még ma is ott áll az útkereszteződésben, pedig gondolom, más diákok is kipróbálták, hátha beválik a módszer. A Jani bácsi meg azt mondta, jó volt az, csak mind a négy sarkát meg kellett volna kenni... Nem is lett volna semmi baj, csak hát azok a fránya lábbelik elég rosszul bírták a gyűrődést. Pontosabban a beázást. Pedig akkor még igazi bőrből csinálták a bakancsot meg a csizmát, és faggyúval is jól körbekentük, mielőtt kiléptünk a házból. A fene tudja, miért, estére mégis beázott. Gyuri barátom szülei megunták a sok lábbeliszárítást - no meg nem is mindig száradt meg reggelre -, karácsonyra vettek neki egy gumicsizmát. Két számmal nagyobbat, mint a lába, mert ugye az meg hideg, kell bele a gyapjúzokni, kapca, ilyesmi. Úgy futott benne, mint aki rögtön orra akar bukni. „Jó, hát esetlen, esetlen - mondogatták -, de legalább nem fázik meg benne.” Amíg ép, nem is. No de meg lehet azt állni, hogy ha lát az ember egy jópofa üvegcserepet, ne nézze focinak? Na ugye... Tizenegyes, lő, góól! És már lyukas is a csizma orra. Úgy folyik bele a hóié, mintha szivattyúznák... Okulva az esetből nekem nem vettek gumicsizmát. Amint esteledvén hazaballagtam a nagyapám készítette piros ülőkéjű vasszánkómmal, nagyanyám leparancsolta a lábamról a bakancsot, a tűzhely elé rakta a lenyitott sütőajtóra, és ott szárogatta reggelig. A vizes zoknikat meg a tűzhely korlátjára teregette. Nagyon jól bevált ez a módszer, s mindaddig hibátlanul működött, mígnem egy nap - nem tudni, este vagy reggel - valahogy fölcsapódott az ajtó, és belökte a vizes lábbeliket a sütőbe. Nagyapám szerint Bibika volt a bűnös, mármint a macska, mert „ennek túl sok van megengedve mostanában” Nyilván fázott, fölugrott a sütőajtóra, hiszen napközben ott szokott lustálkodni, míg ki nem teszik a szűrét. Az ajtó fölcsapódott, mert fölhúzta a rugó. A macska leugrott, a bakancsok meg be. Nagyanyám reggel mit sem sejtve begyújtott. El nem tudták képzelni, mi olyan rettentően büdös. Tény, hogy a faggyúval kezelt sült vizes bakancsnak meglehetősen penetráns illata van. És emellett még vagy két számmal összébb is zsugorodik. „Hát ez vargát rántott!” - mondta apám, amikor meglátta, és a fejét vakargatta, hogy miből vegyen nekem új cipőt. Ez idő tájt nálunk is csak a konyhában fűtöttek. A kétaknás kokszkályha hidegen ásítozott, és a régi szép meleg napokról álmodozott a szobában. A tűzhely alatt tisztára súrolt téglák sorakoztak - ki-ki megválaszthatta a magáét - az esti melegítésre várva. A lefekvésnek külön rítusa volt. Vacsora után nagyanyám fölrakta a téglákat a tűzhely tetejére, és jól aládurrantott, hogy szinte kipirult a platni. Amikor már valamennyi fölmelegedett, becsavarta őket egy-egy ruhába, és betette a dunna alá. Kinyitották a szoba ajtaját, hogy bemenjen a meleg, aztán elhangzott az esti parancsszó; „Vetkőzni, ágyba!” Micsoda földöntúli érzés volt, amint bekuporodtunk a dunna alá, s hideg talpunkat a meleg téglára raktuk! Szinte sütött, olyan forró volt. A dunna fölött a leheletünk meg szinte látszott a hideg szobában. Lassan, minden fölmelegített centimétert külön kiélvezve toltuk a lábunkkal a meleg téglát végig a hűvös lepedőn, míg ki nem hűlt az is, egészen az ágy végéig. És őriztük a meleget a vastag, puha dunna alatt reggelig. „Holnap a Samu Jóska bátyád fölmegy Pestre - mondta apám a dunna alól. - Azt mondja, a Telekin olcsón lehet kapni bakancsot. Hoz neked is.” A dunna alatt elárad a tégla melege, és másnap este talán már lesz új bakancsom is. Újra mehetek szánkózni a barátaimmal. Lám, milyen kevés kell a boldogsághoz, míg az embernek a földön járnak a vágyai... Ima a betörőért Döbbenten hallottam szüleimtől, hogy szülőfalumban az ökumenikus imahéten valaki kihasználta, hogy a hívek a templomban együtt vesznek részt az istentiszteleten, és az egyik autóból kipakolta az akkumulátort. Szörnyülködtem azon, milyen gonosz, önző világban élünk, később azonban nemcsak a kárvallottért, hanem a bűnelkövetőért is imádkoztam. Néhány nappal később nálunk, fővárosi gyülekezetemben is hasonló eset történt. Amikor az ökumenikus alkalom után katolikus lelkésztársam visszasietett a plébániára, teljesen feldúlva találta. Jelentős kár érte az egyházközséget, ami jogos felháborodásra késztethet minden becsületes, jó érzésű embert. - A másnap reggeli misén az atya a betörőért mondta az imát. Elgondolkodom. A „szegény” autófeltörő és betörő nem is tudja, mit vont magára tettével! A bűncselekménnyel ugyanis - névtelenül is - felhívta magára a hívők figyelmét, akik azután érte is imádkoztak. Azért szólt az ima, hogy Isten mutatkozzon be neki, és változtassa meg úgy az életét, hogy ne tudjon komoly hit és ennek megfelelő életvitel nélkül élni. Ha netán az illetőnek mindez a fülébe jut, vegye csak bátran „fenyegetésnek” hiszen akit egyszer Isten gondjaira bíztak, az nehezen menekül a megtérés elől... ■ Hulej Enikő HETI ÚTRAVALÓ Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket. (Zsid 3A5) Hatvanad hetében az Útmutató reggeli és heti igéi Isten írott, hirdetett és testté lett igéjének a sorsát tárják elénk, hogy a lelki süketségből eljuthassunk az ige meghallására. „Isten sokszor és sokféleképpen szólt az atyákhoz a próféták által, ezekben az utolsó időkben pedig az ő Fia által szólt hozzánk” (Zsid 1,1.2; LK) Meg ne vessük őt! A magvető példázata Isten országának a titkáról szól, és arra figyelmeztet, hogy nem lehet felelőtlenül hallgatni és olvasni az igét. „A mag az Isten igéje. Akiknél az útfélre esett, azok meghallották az igét, de azután jön az ördög, és kiragadja szívükből, hogy ne higgyenek, és ne üdvözüljenek.” (Lk 8,11-12) „Figyeljük meg az ördög taktikáját: csak a hívőket támadja. Ha aztán odáig tudta vinni, hogy valaki kételkedik Isten igéjében, a játszmát megnyerte. De akinek igéje, hite és Szentlelke van, ahhoz nincs köze” - vallja Luther. „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Lk 8,8) „Mert Isten igéje élő és ható (...), és megítéli a szív gondolatait és szándékait’.’ (Zsid 4,12) íme, a keresztény bibliakritika: nem én kritizálom a Szentírást, hanem hagyom, hogy az ige kritizáljon engem! „Szívleljétek meg mindazokat az igéket, amelyekkel ma intelek benneteket. . .’’„Mert nem üres beszéd az számotokra, hanem életet jelent nektek’.’ (5MÓZ 32,46.47) Mózes Isten nevében lépett fel, és Áron a szószólója volt. „A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk..!’ (2MÓZ 7,13) Az Úr Jézus is kemény szíveket talált Názáretben; megbotránkoztak benne, és elutasították a testté lett Igét! „Csodálkozott is hitetlenségükön’.’ (Mk 6,6) Akiknek a szívük jó földnek bizonyul, azokban sokszoros termést hoz az ige: „Mert minden fát a gyümölcséről lehet megismerni!’ Aki nemcsak hallja, de meg is cselekszi Jézus beszédeit, az „hasonló ahhoz a házépítő emberhez, aki leásott, mélyre hatolt, és a kősziklára alapozott” (Lk 6,44.48). „Én csak az Úrra építek, / Nem saját érdememre” valljuk Lutherrel! Jézusban Jeruzsálemben sem hittek, noha kérte a népet: „Amíg nálatok van a világosság higgyetek a világosságban, hogy a világosságfiai legyetek!” (Jn 12,36) „Az embereket gyávaságuk zárja ki az üdvösségből s az, hogy többet jelent számukra, ha hozzájuk hasonló dicsőíti őket, mint ha Isten tenné ezt.” (Lásd Biblia magyarázó jegyzetekkel, 1278. o.) S én „kiáltok a magasságos Istenhez, ő mellém áll mindenkor” (GyLK 712). A Máté evangéliumának 13. részében olvasható hét példabeszéd mind így kezdődik -.„Hasonló a mennyek országa..!’ A. mustármag s a kovász azt szemlélteti, hogy a növekedést Isten adja; nem emberi munka eredménye Isten országa, mely Jézusban közöttünk van. Ászáfot idézi Jézus, beteljesítve így Isten szavát: „Példázatokra nyitom meg számat, és a világ kezdete óta rejtett dolgokat jelentek ki” (Mt 13,35) Ö az Isten országának kijelentett titka, az örök Ige. „Van örök kincsünk, becsesebb / Nincs nála földön, égen. (...) Ez örök égi ajándék / Az Isten szent igéje. (...) S nincs, aki el ne nyerhetné / E kincset: szent igédet.” (EÉ 286) ■ Garai András
